Két hívás között elkezdem olvasni a Magyar Pszichót, második könyvem tőle, előtte a Doktor Kleopátrát olvastam. Kezdetben kicsit féltem, hogy mint a Kleopátrában, a csavaros mondatszervezet, az a sok idegen kifejezés megfolytja a hangulatot bennem, elveszi a kedvem hogy olvassam, de a mondatok csak néhol döcögősen, de hatalmas erővel sújtanak, tömöm magamban, önfeledten, mitsetudva a közeledő "katasztrófáról"... és egyszer csak ott van, Klára személyiségtipológiája, pontról pontra, dühösen és kétségbeesve kérlel a megértésre én meg:" Bassza meg, pont mint én..."
Ott vagyok, fekete fehéren leírva, a bazinagy önérzetemmel, ott hogy mi ez a folytonos tenni akarás, menési kényszer, szeretetéhség, hogy odaadom magam teljesen, feltételek nincsenek, ott hogy imádom a másikat hogy nincs a szeretetemnek se feltétele, se határa se korlátja. Ott a kínzó vágy a megértésre, hogy láthatónak, érezhetőnek érezzem magam, hogy a másik adja magát az én szeretetemnek bekebelezésre.
És akkor itt van ez a Times dolog:
Szeretem nézni mostanában Timet. A mimikája, a gesztusai először zavartak, a borzasztó vékony arca, az ajka mint a penge, az orra hórihorgas, a csuklója pont olyan vékony mint az enyém, az ujjai azok a fajta ujjak, amiket ha meglát az ember egyből egy zongorát képzettársit hozzá önkénytelen. Minden rezdülése idegen volt számomra, ahogy nézett, ahogy beszélt, szokatlan volt, nem hétköznapi értelemben, idegen mint egy idegen életforma, forgattam, forgattam, de sokáig nem ment. Most minden összesimult, a hangja, a szeme, a szája ahogy félrehúzza miközben beszél, ahogy nevet, komplex kompozíció, az éjszakai sárga fényben fotót akarnék csinálni róla, de inkább nézem a félálmos tekintetét s megtartom magamnak a dolgot, elteszem az ágysarkába egy redő alá, előveszem majd ha magányos leszek.
Úgy nézem ahogy azelőtt nem, úgy ahogy arra néz az ember, akit tudatosan választott, minden örömével és fájdalmával együtt, ott a Tündérkonyhában ülve négy nap után nem én hoztam döntést, csak hagytam hogy döntsön helyettem, elmenni mintha mi se történt volna úgyse tudtam volna.
Hogy mész el valakitől akinek mindent megmutattál? Aki minden lelki mocskod, kórságaid kórtörténetét, hazugságaid listáját, szeretőid számát, gyerekkori traumáid, lelki defektusaid, érzelmi nyomoraid tudja, akinek odaadtad magad meztelen, megnézett, felmért, letapogatott kívül-belül, felboncolt, beléd vájt kiszedni megnézni érdekes dolgokat, akire már rávágtad a telefont és ő is rád, akivel kiabáltál, aki fogta a kezed amikor rosszul voltál.
Édes keserű az íze a számban, úgy kell magamhoz édesgetnem a valóját mint egy félénk cicát, türelmesnek kellene lennem, pedig mennyire nem vagyok az! Kedves lenni, érezni vékony vonalakat és határokat, amiket ha hevességben nem lépek át, nem elriad, hanem szeretve jön vissza, éhesen, ölelést kérve, oltalmazást várva. Vissza kell tartani a félelmeket, az elharapódzó agymenéseket, telefonálni Vele még mindig tanulok, a bújtatott vád rutin egy telefonos beszélgetésben hogy miért nincs velem, nyelném vissza a sértettséget, de még szekrényben vannak a hullák, szeretni annyit tesz mint kinyitni az ajtót és elbírni a hullák súlyát, majd elengedi azzal a tudattal hogy most nem lesz olyan mint másokkal, mint eddig mint hogy így még sose volt, ez bíztasson.
Hátnemvagytenormális- tekintetek égnek fejembe, csendesen lopóznak körülöttem a barátnők, mintha törékeny lennék, s egy nagyobb zajra annyira összekoccanna a fogsorom hogy leesik a fejem. Értem én hogy megint vesszőfutásban vagyok, hogy megint erőn felül vállalok, kamat? Itt csak kockázatok vannak…
Kihívás orientált exibichionista picsa vagyok, kell nekem szar is a jóval, különben miről írok, miből élek, kell a jellemfejlődésnek, ha van még jellem bennem s az fejlődésképes.
Tudom hogy kényszeres vagyok, ha ideges vagyok pakolok, ha szerelmes vagyok kell hogy fájjon különben már nem is szerelem, ha nem őrülök bele, akkor nincs igazolásom magam előtt hogy igazi, őszinte érzéseim vannak. Morbid önvád és megfelelési kényszer hajt, ahhoz ragaszkodom, amibe beleszakadok.
