Ha azért van az ember szíve, hogy vérezzen, ha azért van az ember agya hogy megőrüljön, ha azért a lelke hogy megtörjön, ha azért a teste hogy fájjon, ha azért az élete hogy csak okuljon az gyötrődésekből, hogy hibázzon és érezze a súlyát, hogy bántsák és érezze a kiszolgáltatottságát és amikor a szerelembe menekül, elevenen égjen el...akkor nem értem hogy lehet felkelni reggel, hogy lehet tovább menni tudva hogy ez lesz, újra és újra.
Ne bízzon az ember abba hogy másképp láthatja a világot...egyszer valahol, valamikor berögzült a személyiségembe valami a világgal és magammal kapcsolatban. Azon gondolkodom, vajon minden ember sorsa így dől el?
Beszorult a levegő a tüdőmbe és nem jön ki. Ottmaradt, nyom. Nagyon idegesít. Az álmatlanság is. Úgy szeretnék aludni, már majd szétrobban a fejem a kialvatlanságtól, de nem bírok elaludni. Már nincs lassan sorozatom kiírva amit nézhetek.
Minden olyan mint egy éve, semmi de semmi nem változott és ez a változatlanság eltörli az időt. Még mindig ugyanazok a félelmek gyötörnek, még mindig ugyanaz a féktelen állapot uralkodik rajtam. Hála annak hogy nem szedem a gyógyszert. Azok a fránya ki pirulák, amiktől a petefészkem is bemondta az unalmast. Azok aztán kisimítják az ember lelkivilágát. De ha csak magam vagyok, akkor áll a bál.
