Újabban már csak akkor tudok mosolyogni ha Tim velem van és mórikálja magát, hogy nevetni lásson, mert amúgy naponta többször sírok, nyilvánosan is ( a villamoson vagy a sétálóutcán ). Úgy is kelek fel, hogy úgy érzem hogy a kezemen és a lábamon ólomsúly van és legszívesebben nem is kelek ki az ágyból, az utcára meg főleg nem megyek ki. Erre most szerencsére nincs is szükségem, mert szabadságon vagyok egy hétig, ami viszont pont arra jó, hogy folyton egyedül legyek itthon a gondolataimmal, ami rohadtul nincs jó hatással rám.
A múlt héten voltam állásinterjún, úgy éreztem hogy nagyon jó volt, erre kaptam egy mail-t hogy nem vettek fel. Ez még nem is rázott meg annyira, hát nem jött össze, istenem. De amikor tegnap felmentem az egyik álláshirdető portálra és megint megláttam a hirdetést újra felrakva, akkor azért egy kicsit úgy voltam vele hogy kapják be. Mellesleg megtudtam hogy hónapok óta interjúztatnak. Hányok az ilyenektől, ahol kb. nulla elvárás van amúgy ( se nyelvvizsgát nem igényelt az állás, se felsőfokú szakképesítést se semmit ), csak egy asszisztensi pozíció és akkor senki nem jó? Áhhh...
A héten voltam a gasztroenteorológián is, a pasi halál lekezelő volt velem, kb. csak azt nem mondta, hogy szerinte csak hülyítem, mert 22 évesen még nem lehetnek ilyen panaszaim, aztán elküldött vérvételre, mondván akkor majd többet tudunk...háhá. Persze. Biztos, majd holnap megyek vissza eredményért. Aztán mivel egy hete fájt a torkom és rohadt szarul voltam, ezért elmentem a háziorvoshoz, akinek amikor elmondtam hogy fáj a torkom egy hete és hogy ugyan lázam még nincs, de egy hete tolom magamba a Coldrex-et meg a minden szart és mégse lettem jobban, belenézett a torkomba és azt mondta:" Jé, tényleg nagyon piros." nah ott majdnem lefordultam a székről, hogy a nő lazán azt hitte hogy a. hipohonder vagyok, b. táppénzre hajtok. De nem ez volt a jéghegy csúcsa, hanem az hogy közölte, hogy akkor ad egy kis Cataflamot, majd elmúlik ez magától. Mondom azt ugyan kötve hiszem, ha eddig nem múlt el a Coldrextől meg ezektől, amiktől amúgy sose szokott és mindig antibiotikum a vége, akkor ok, biztos ő tudja, kimentem és nah akkor kezdtem el bőgni hogy egyszerűen nem hiszem hogy ekkora rohadékok az emberrel ezek a szaros orvosok, hogy hülyének vagy nézve meg azt hiszik szimulálsz, amikor az ember az adójából ezeknek fizeti a TB-t amiből a fizetésük van és ezt kapja az ember. Anyámnak évek óta gondjai vannak, mindenki azt hiszi hogy hülye meg ilyenek, most elment a saját költségén 3D-s ultrahangra, több gyulladást is találtak a testében, ezért fáj neki folyamatosan. Évek óta senki nem hitt neki és nem segítettek rajta semmit. Rohadt nagy kalap szar az egész orvostudomány, ha nem vérzel vagy tört el valamit vagy nem roncsolódott valamid annyira hogy szemmel látható legyen, akkor nem tudják megmondani hogy mi a bajod. Nah hagyjuk is. Mellesleg megjegyzem, azóta sem múlt el magától, szarul vagyok mint az állat, de mivel nincs lázam, esélyem sincs hogy kapjak valami rendes gyógyszert, ezért most legalább 3 hétig megint szenvednem kell, mert jövőhéten majd megint elkezdek dolgozni, akkor csak szarabbul leszek, talán csak összejön megint egy tüszős torokgyulladás és akkor megint mehetek táppénzre egy hétre és lassan nem is kell felmondanom, kirúgnak inkább, annyit vagyok táppénzen.
Reménytelennek érzem a helyzetet munka szempontjából, csütörtökön megyek megint egy állásinterjúra, de el nem tudom képzelni, hogy fogok egy műmosolyt magamra erőltetni. Úgy érzem hogy megfojt ez a helyzet és Tim-et is nagyon nehéz nem utálnom mert próbál segíteni, de az " üres ígéreteken " kívül mint hogy:" fogsz találni munkát, hidd el, minden jobb lesz, én itt vagyok stb." nem tud többet mondani. Végül is ő egy sikeres grafikus, aki 2 álláshirdetésre jelentkezett egy hónapja és mindkettőre fel akarták venni, én meg hiába magyarázom, hogy én nem Ő vagyok, a mi helyzetünk össze sem hasonlítható. De nem érti meg, hogy több mint 2 hónapja keresek munkát, lassan vagy 20-30 helyre pályáztam, eddig 2 állásinterjún voltam. Gyakorlatilag reális esélyem arra hogy telefonos munkán kívül más munkám legyen, nincs. Mehetek még konyhai kisegítőnek, vagy alkalmi hostess munkákat vállalhatok és nagyjából ennyi. Ő meg hazajött első nap és nyavajgott hogy de nehéz beilleszkedni meg ilyenek. Leszarom. 2 napig én pátyolgattam őt, és amikor már nem volt több erőm hozzá, akkor ő volt megsértődve. Nekem erre nincs energiám. Ha tényleg érdekelné hogy mi van, akkor megértette volna ennyiből hogy nekem itt ebben a városban nincs reális esélyem arra hogy másik munkám legyen. Egyedül az jelentene most megoldást számomra hogy külföldre mennék, összeszednénk némi pénzt, hazajönnénk és Pestre költöznénk. Akkor talán működhetne a dolog. De persze nem véletlen hogy csak ígéri hogy megyünk de nem megyünk. Nem akar külföldre menni, hiába mondogatja, fél és szereti azt amit most csinál, nem akar valahol mosogatni meg ilyenek. Meg is értem és nem hibáztatom érte, de nincs elég pénze hogy engem eltartson szóval mivel nekem is muszáj dolgoznom ez így nem mehet. Sokat beszéltünk arról is hogy van akkora maszek ügyfélköre ( és meg lehetne nagyobb is ) hogy egy saját vállalkozást indíthatna és még ezt sem kellene egyedül magára vállalni, mert van egy jó barátja aki bútorboltos és beszállna, lenne anyagi tőke is de mégse ezt megcsinálja, ragaszkodik a kis 8 órás állásához, mondván az a biztos. Ez lehet és valóban tartalmaz reális aggályokat, de az is biztos hogy én így nem tudok tovább élni és hogy be fogok csavarodni. Nekem ebből elég, meg hogy a végén Ő ordibál velem, meg türelmetlen, csodálkozik hogy nincs kedvem semmihez és hogy nem olyan vagyok mint régebben meg ilyenek. Mit csodálkozik? Ezen semmi meglepő nincs, nem ő a sikertelen, hanem én. Borzalmasan fáradt vagyok és el akarok innen menni, nyomasztó minden és úgy érzem nem tudok megnyugodni, nem tudom pozitívabban látni a dolgokat. Nekem ebből elegem van.
