Jön a karácsony.
Hétvégente rokonokat látogatunk rendre. Anyuék meg költöznek, meg Anyunak most van az első napja az új munkahelyen. Reni barátnőmnek megszületett hétfőn a kisfia, Barnabás. Azt mondta nagyon szép, a szeme az apjáé, sok a haja és alvós. Még Apuékhoz is kell menni, dinóvágás lesz. Nincs egy percünk se, mintha mindenki be akarná pótoltatni rajtunk az elmúlt egy évet, amikor többet foglalkoztunk magunkkal mint másokkal. Pedig sokat dolgozunk. Nagyon sokat. Sikerült rábeszélnem Tim-et hogy vegyen egy új telefont, mert szerintem amennyit gürizik, simán megérdemli. Most meg szerelmes bele persze. De azért nem vagyok féltékeny, tényleg klassz kis kütyü. Karácsonyra adójóváírással Tim bátyán keresztül veszünk egy rendes LCD Tv-t, mert a mostani amit még egy éve Tim a főnökétől kapott prémium gyanánt úgy eszi az áramot, hogy 11 ezer forintos számláink vannak. Csak 50-et kell összedobunk. Mondtam Tim-nek hogy idén senki nem kap akkor ajándékot, úgyis rohadt keveset keresünk ketten együtt is. Azért én megvettem életem eddig legdrágább csizmáját, 31-ről volt leértékelve 19-re, igazi bőr, bélelt,velúr, mélykék, kis sarokkal, nem cipzáros, belebújos, kicsit helyes orral. Nekem van kitalálva. Ha nem megy szét a tél alatt, nem is leszek mérges magamra utólag se hogy ennyi pénzt kiadtam rá. Egy kabát is kellene, de mintha senki nem akarna olyan kabátot tervezni/eladni ami bélelt és meleg és a mínuszokban is hordható, hogy ne fagyjak szét. Pedig most már a pénz se akadály, tényleg szánnék rá. Megcsináltam az adventi koszorút, nagyon hagyományos, piros a gyertya is, végül is első, gondoltam autentikus leszek, jövőre majd modernül nyomom, de most még kell az otthonosság. Szenteste kettesben leszünk. Még nem mondtuk a családnak, senki nincs ilyenhez szokva, mivel ilyen még nem is volt. Amióta megszülettem nem ünnepeltem a családomtól távol. De Timel mi már egy új család vagyunk. Remélem ezt majd mindenki megérti. Tim mindig az eljegyzéssel viccel, pedig ha komolyan beszélünk róla, akkor meg tudom, hogy korábban ő nem úgy képzelte el az életét, hogy felesége lesz meg gyereke. Nem érezte ilyen típusnak magát. A múltkor mégis azt mondta, mikor ez szóba került ( persze a családi ebéd után, ahol egyesek már azt kérdezgették hogy mikor jön az első baba-ahogy azt kell... ), " Tudod hogy úgyis megkérem a kezed." Lehet hogy ez nem hangzik romantikusnak, de az én zárkózott, érzékeny lelkű grafikus pasimtól pont azt jelentette, hogy igen, én vagyok a lány, akivel mégis megpróbálná.
Jön a karácsony.
