Disco,disco-party,party

*Sosi*

 A Szilveszteri Party. Anyám...

Sose voltam jó szilveszteri bulin. Soha. Komolyan, még az is jobb volt amikor szilveszterkor a nagyszüleimmel voltam és néztük a kabarét este, azt tényleg nagyon élveztem. Aztán amikor elkezdtem próbálkozni / szánalmasan.../, elmenni bulizni akkor ilyen  dolgok történtek: nem voltam elég menő hogy elmehessek a menők házibulijára. A rocker barátnőm legalja ismerőseinek buliján inkább felvágtam volna az ereim, aztán kikötöttem vadidegenek között, az volt még a szuper, 16 éves sráccal smároltam részegen és egyedül mentem haza. Itt voltam elsős egyetemista. De voltam ritka szar szilveszteri házibulin is még gimiben ahol mindenkinek volt pasija/csaja, csak kb. nekem nem, nah az is nagy élmény volt. Többre nem is emlékszem, gyanítom annyira traumatikus élmény volt mind, hogy az agyam inkább törölte őket. Aztán amikor Abrahammal jártam, akkor mindig Gyöngyösön voltunk, de azok is eléggé kiábrándítóak voltak, mármint persze hogy ott én nem annyira ismertem az embereket és hát így elég nehéz jól érezni magad, főleg amikor az uccsó közös szilveszterünkkor ( akkor már tudtuk hogy szétmegyünk ) Abraham volt a házigazda és én pesztrálgattam mindenki meg vigyáztam hogy ne verjék szét a helyet, ami Abraham apukájának a haverjáé volt. Irtó hideg volt, megint félismerősök között voltam, bónuszban pedig d.u. mehettünk vissza takarítani...blöá. 

Az első jó szilveszterem Timmel volt. Főleg azért volt jó, mert nem mentünk sehova, együtt leittuk magunkat, aztán éjfélkor meg egymásra vetettük magunkat...

Szóval nem, szilveszteri bulit ne...De idén igen, YEAH! Állati lelkes vagyok...főleg mert az én imádottamnak muszáj elmenni és együtt lenni a legjobb barátjával, aki egy alja rockker és persze egy a város határában lévő jellegtelen kocsmában ünnepli a szilvesztert, mert miért ne. Szóval inkább a világvége már akkor ( jaj, ez de elcsépelt... ). Tudom hogy ettől most sznob picsának tűnök...de az is vagyok és nem szívesen töltöm ilyen helyen az időmet. Csak az vigasztal, hogy volt szó arról hogy az este másik részét már nem ott fogjuk tölteni, hát adja az ég. Az egyik barátnőm házibulit is tart, de ott az átlag életkor 18, nem bírom a tinibulikat, szóval még mindig az egyetemi klubba mennék a legszívesebben, mert dubstep lesz, csak az emberek összetételében vagyok bizonytalan...igen, inkább maradnék itthon, mert egy nyafka picsa vagyok, de tudom hogy idén nem úszom meg.

Addig is, mindenkinek frankó szilveszteri bulizást kívánok, aztán talán nekem is összejön! 

Egy nap-ettől mentett volna meg a...

*Sosi*

Kiborulok már attól hogy a szerelmes filmekben a lányok mindig a rossz fiúba lesznek szerelmesek de minimum abba, aki sok szenvedést okoz nekik. Hogy állandóan hoszú évek kellenek ahhoz hogy rájöjjenek a "szerelmes párok" hogy mennyire tökre de nagyon szeretik egymást. Hogy egy örökkévalóság egyáltalán hogy magukkal s egymással is végre öszinték legyenek de persze mindig annyira azt sugallják az egész történetben hogy mennyire összeillenek és erre végül rá is jönnek ( ajvé ). Végül egymásra találnak, persze aztán ha még akarnak facsarni egyet a szívünkön, akkor valaki meghal, lehetőleg a lány, aki semmiről se tehet, vagy aki amúgy is sokat szenvedett a fiú miatt, vagy esetleg nem lehet terhes, de a srác is lehet rákos, vagy meghalhat egy rablótámadásban esetleg, mert az tényleg annyira hiteles és életszagú és ebből az egészből lesz egy életre szóló szerelmi eposz.

De az élet nem ilyen. Annyira nem hogy komolyan ...ááááááhhh.

Az életben a túlélés érdekében ha elég okosak vagyunk, elfelejtük azt aki szemét módon viselkedett velünk és hülyét csinált belőlünk, megalázott vagy megcsalt minket. Aztán majd kussban nyeldessük a könnyeinket ha meglátjuk azt a valakit vagy egyszerűen nem nézünk rá, nem köszönünk neki és sürgősen elhagyjuk a helyiséget ahol tartózkodik esetleg csak azért is ott maradunk és látványosan flörtölünk-csókolózunk-pettingelük valakivel a szeme láttra hogy jól felbasszuk-hatása klinikailag bizonyítottan személyfüggő.

Ha  esetleg elég " értelmesek " vagyunk, őszintén vállaljuk az érzelmeink és lehetőséget adunk embereknek hogy elhitessék velünk hogy szeretnek, aztán egy-két pofáraesés után elgondolkodunk rajta hogy hülyék vagyunk és a szerelem az szar. Az ember aztán kipróbálja fiatalabbal - esélytelen- vagy idősebben- nekem ez bejövős- esetleg szeretője lesz valakinek-nem normális-esetleg ő tart szeretőt-álszent. Aztán megházasodik - ez még nem volt, Anyám viszont 5x házasodott, az ér? - itt is lehet egy is szeretőzés-megcsalás. Rosszabb esetben valaki meghal- ez kúrva igazságtalan. Aztán elválik-lehet mókás de lehet fos is, többnyire az utóbbi-aztán folytatódik tovább...

Amúgy én nem vagyok szkeptikus sem romantikára érzéketlen, több mint egy éve vagyunk együtt, azóta nem törlöm csak a másoktól kapott sms-eket- reményetelen elmebeteg. Nagyon is szentimentális vagyok, csakhogy anyukám-féle túlélő-ösztön génem van. Ha valaki pofára ejt otthagyom, ha nem vesz észre és nem tesz értem semmit, otthagyom. Ha nagyon tetszik azért kínzom még magam érte pár hónapig, aztán keresek valaki mást. Aztán látványosan leszarom, aztán mikor látom hogy szenved hogy megbántott-átbaszott-leszart, akkor kúrvára élvezem - nem vagyok nagyképű, gyakori - és ennyi.

Lábjegyzet vagy mi: az egész az Egy nap-One day c. fim miatt van, amit ma megnéztem és nem, nem tetszett, de a könyvet lehet elolvasom. 

Aki nem az én véleményemre alapoz, olvassa el a pozitív kritikát, engem pont az idegesített, amit ők jónak látnak a filmben, íme

 

 

Mikor esik már a hó?

*Sosi*

Jön a karácsony.

Hétvégente rokonokat látogatunk rendre. Anyuék meg költöznek, meg Anyunak most van az első napja az új munkahelyen. Reni barátnőmnek megszületett hétfőn a kisfia, Barnabás. Azt mondta nagyon szép, a szeme az apjáé, sok a haja és alvós. Még Apuékhoz is kell menni, dinóvágás lesz. Nincs egy percünk se, mintha mindenki be akarná pótoltatni rajtunk az elmúlt egy évet, amikor többet foglalkoztunk magunkkal mint másokkal. Pedig sokat dolgozunk. Nagyon sokat. Sikerült rábeszélnem Tim-et hogy vegyen egy új telefont, mert szerintem amennyit gürizik, simán megérdemli. Most meg szerelmes bele persze. De azért nem vagyok féltékeny, tényleg klassz kis kütyü. Karácsonyra adójóváírással Tim bátyán keresztül veszünk egy rendes LCD Tv-t, mert a mostani amit még egy éve Tim a főnökétől kapott prémium gyanánt úgy eszi az áramot, hogy 11 ezer forintos számláink vannak. Csak 50-et kell összedobunk. Mondtam Tim-nek hogy idén senki nem kap akkor ajándékot, úgyis rohadt keveset keresünk ketten együtt is. Azért én megvettem életem eddig legdrágább csizmáját, 31-ről volt leértékelve 19-re, igazi bőr, bélelt,velúr, mélykék, kis sarokkal, nem cipzáros, belebújos, kicsit helyes orral. Nekem van kitalálva. Ha nem megy szét a tél alatt, nem is leszek mérges magamra utólag se hogy ennyi pénzt kiadtam rá. Egy kabát is kellene, de mintha senki nem akarna olyan kabátot tervezni/eladni ami bélelt és meleg és a mínuszokban is hordható, hogy ne fagyjak szét. Pedig most már a pénz se akadály, tényleg szánnék rá. Megcsináltam az adventi koszorút, nagyon hagyományos, piros a gyertya is, végül is első, gondoltam autentikus leszek, jövőre majd modernül nyomom, de most még kell az otthonosság. Szenteste kettesben leszünk. Még nem mondtuk a családnak, senki nincs ilyenhez szokva, mivel ilyen még nem is volt. Amióta megszülettem nem ünnepeltem a családomtól távol. De Timel mi már egy új család vagyunk. Remélem ezt majd mindenki megérti. Tim mindig az eljegyzéssel viccel, pedig ha komolyan beszélünk róla, akkor meg tudom, hogy korábban ő nem úgy képzelte el az életét, hogy felesége lesz meg gyereke. Nem érezte ilyen típusnak magát. A múltkor mégis azt mondta, mikor ez szóba került ( persze a családi ebéd után, ahol egyesek már azt kérdezgették hogy mikor jön az első baba-ahogy azt kell... ), " Tudod hogy úgyis megkérem a kezed." Lehet hogy ez nem hangzik romantikusnak, de az én zárkózott, érzékeny lelkű grafikus pasimtól pont azt jelentette, hogy igen, én vagyok a lány, akivel mégis megpróbálná. 

Jön a karácsony.

 

*Sosi*

Már majdnem megvolt, már úgy éreztem,rendben lesz minden, hogy össze-szedem magam, hogy jobbnak fogom látni a világot, hogy a dolgok szépen elrendezik magukat és blablablabla...maradtam volna a talpamon a földön, maradtam volna józan, de neeeem, nekem elment az eszem és megakartam váltani a világot, vagy legalább magamat, elhittem hogy kimászhatok, mindegy is. Amikor már elkezdtem jól érezni magam, jött ez a hét, a 6 nap munka egybe, a gyomortükrözés ( ennél zörnyűbb érzést még sosem éreztem ), aztán még aznap este 10-ig dolgoztam, másnap meg reggel 8-ra mentem, 19:00-től 22 :00-ig próba hétfőn és szerdán.. és ha még ez nem volt elég, akkor azon túl hogy végképp kimerültem, tegnap megint rosszul lettem és még Timmel is összevesztem ami meg már végképp túlment minden határon. 

Kinek mi tetszik!

*Sosi*

Elindult nagy hévvel a nemtetszikelés az utóbbi napokban miután sokan rátaláltak arra a youtubos videóra,ahol az amúgy szimpi, vagány rövid hajú aktivista lány nemtetszikel és úgy vettem észre ez mindenkiből ellentétes reakciókat váltott ki, olvasom a cikkeket azóta pro- és kontra. 

Jó, mondjuk nálam nem a csajszi vágtak ki a biztosítékot a videójával, az még hagyján, de SZTE hallgatók éhségsztrájkja az oktatási reform miatt... na ott elpattant valami. Egyrészt mert egy olyan srác kezdeményezte a szervezését, akit nagyon jól ismerek és már itt hiteltelenné vált a dolog számomra! Ez a srác anglisztikán kezdte és már akkor nagy hévvel vette fel a diákhitelt és szórta szanaszét annak rendje és módja szerint. Megjegyzem én akkor dolgoztam a suli mellett ahelyett amit ő csinált. Mivel cseszett tanulni, először átkerült államiról költségtérítésesre, aztán kibukott, a szülei közölték ( jogosan ), hogy akkor továbbá semmilyen anyagi támogatást nem adnak neki, erre visszajelentkezett  valami 20ad rangú BTK-s szakra és most a HÖK-ön dolgozik... Igen, ez a srác intézi az ügyeit a hallgatónak és van pofája tüntetést szervezni egy olyan oktatási reform ellen, ahol pontosan az olyan embereket próbálják meg kiszűrni a felsőoktatásból, akinek NINCS OTT KERESNI VALÓJA, ahogy megítélésem szerint neki sincs!

Azt gondolom, ideje lenne megérteni, hogy nincs mindenkinek keresnivalója a felsőoktatásban és nem csak a képességek végessége miatt, hanem mert a munkaerőpiacnak nincs rá szüksége. Jó lenne ha nem derogálna mindenkinek elmenni  fodrásznak vagy burkolónak vagy tudomisén. Mert bele lett oltva egy pár generációval ezelőtt a " szülői tudatba" hogy akkor viszi valamire a gyerek, ha diplomás...hát nem. Mert a ezek a diplomásokma külföldre mennek és aki azt hiszi hogy ez az jelenti hogy használják azt az egyetemen megszerzett tudást, akkor tévednek. A legtöbben ugyanis elmennek szállodába recepciósnak, mosogatónak, szobalánynak, gyárba csomagolónak szalag mellé és csak az olyanok tehetik meg hogy azt a munkát végezzék amit tanultak mint az orvosok, nővérek, gépészek, mérnökök stb. Ennyit ér az a sok diploma, amit ma az emberek megszereznek. Annyit ér a szociológia diplomám hogy telefonos operátor vagyok, a srácé aki valami latin-filológia mit tudom én mit végzett meg pénzügyi elemző, a másik szaktársam könyvelő és nem csak én végeztem telefonosként a baráti társaságból. Ezeknek mi értelme van? Sokszor kifejtettem azt, hogy én is rosszul döntöttem hogy egyetemre mentem, mert bár sokat tanultam és szerettem, 3 évet arra áldoztam, hogy végig tanulás mellett melóztam egyfolytában hogy ne verjem magam adósságba de mégsem lett olyan biztos megélhetésem és állásom, ami a diplomámból fakadó végzettségemnek megfelel. 

Azért " nyílik ki a bicska a zsebemben", mert azt mondják, hogy az irányzott reformok miatt sokan nem engedhetnék meg az egyetemet és hogy el kell hogy adósodjanak. Eddig is boldog-boldogtalan felvette a diákhitelt ész nélkül, az is akinek nem is igazán lett volna rá szüksége, pedig elvileg a mostani rendszer nem igazságtalan! Bezzeg amit bevezetnének, az igen. Szerintem, aki gazdag, az így is úgy is megengedheti magának az egyetemet, a szegények eddig is megoldották hogy tudjanak járni, például hogy tanultak és a kettő között ott az a metszet, ahol a szülők fizetnek amennyit tudnak, a gyerek meg bukdácsol ugyan de még benn marad a rendszerben, bulizik ahogy a csövön kifér. A másik véglet amin teljesen le vagyok halva mindig meg azok a diákok, akik 6-8 éve vannak ott. Nah ezeket élből vágnám ki mind. Ha nem bírja elvégezni mint minden normális ember akkor menjen és csináljon mást. Nem kell mindenkinek ezt erőltetni. A bátyám is több mint 6 éve csinálja a kertészetit. A régi 5 évesben kezdte, amiből annyiszor kibukott hogy nem tudta megcsinálni, majd átment a 3 éves bolognai rendszerbe és azt csinálja immáron 2 éve, ha nem több, a diplomamunkáját se írta meg, ne beszélve az államvizsgáról. Ő a bátyám, de vele szemben se gondolom másképp, mint hogy felesleges amit csinál és már rég ki kellett volna vágni az egyetemről. Van helyette szerintem 10 másik aki el tudja és el is akarja végezni. 

Szumma szumárum, azt gondolom, hogy aki akart, elment eddig is egyetemre és ez nem pénz kérdése, az eladósodásról meg csak annyit hogy tudja mindenki hogy a diákhitelnek mik a következményei, egy andragógia szak elvégzésre aki felveszi arról megvan a véleményem, akinek meg nem pálya a több milliós fölös diákhitel, az ha nem is maradéktalanul nélküle de legalább kiegészítésként elmegy dolgozni. Lehet hogy akkor nincs minden héten fenn a fészbúkján 15 kép a heti 3 party-ról, de legalább nem egy értéktelen diplomás, adósságban úszó, pályakezdő és még állás közelről nem látó fiatal lesz belőle.

Kiborult a bili...

*Sosi*

Újabban már csak akkor tudok mosolyogni ha Tim velem van és mórikálja magát, hogy nevetni lásson, mert amúgy naponta többször sírok, nyilvánosan is ( a villamoson vagy a sétálóutcán ). Úgy is kelek fel, hogy úgy érzem hogy a kezemen és a lábamon ólomsúly van és legszívesebben nem is kelek ki az ágyból, az utcára meg főleg nem megyek ki. Erre most szerencsére nincs is szükségem, mert szabadságon vagyok egy hétig, ami viszont pont arra jó, hogy folyton egyedül legyek itthon a gondolataimmal, ami rohadtul nincs jó hatással rám.

A múlt héten voltam állásinterjún, úgy éreztem hogy nagyon jó volt, erre kaptam egy mail-t hogy nem vettek fel. Ez még nem is rázott meg annyira, hát nem jött össze, istenem. De amikor tegnap felmentem az egyik álláshirdető portálra és megint megláttam a hirdetést újra felrakva, akkor azért egy kicsit úgy voltam vele hogy kapják be. Mellesleg megtudtam hogy hónapok óta interjúztatnak. Hányok az ilyenektől, ahol kb. nulla elvárás van amúgy ( se nyelvvizsgát nem igényelt az állás, se felsőfokú szakképesítést se semmit ), csak egy asszisztensi pozíció és akkor senki nem jó? Áhhh...

A héten voltam a gasztroenteorológián is, a pasi halál lekezelő volt velem, kb. csak azt nem mondta, hogy szerinte csak hülyítem, mert 22 évesen még nem lehetnek ilyen panaszaim, aztán elküldött vérvételre, mondván akkor majd többet tudunk...háhá. Persze. Biztos, majd holnap megyek vissza eredményért. Aztán mivel egy hete fájt a torkom és rohadt szarul voltam, ezért elmentem a háziorvoshoz, akinek amikor elmondtam hogy fáj a torkom egy hete és hogy ugyan lázam még nincs, de egy hete tolom magamba a Coldrex-et meg a minden szart és mégse lettem jobban, belenézett a torkomba és azt mondta:" Jé, tényleg nagyon piros." nah ott majdnem lefordultam a székről, hogy a nő lazán azt hitte hogy a. hipohonder vagyok, b. táppénzre hajtok. De nem ez volt a jéghegy csúcsa, hanem az hogy közölte, hogy akkor ad egy kis Cataflamot, majd elmúlik ez magától. Mondom azt ugyan kötve hiszem, ha eddig nem múlt el a Coldrextől meg ezektől, amiktől amúgy sose szokott és mindig antibiotikum a vége, akkor ok, biztos ő tudja, kimentem és nah akkor kezdtem el bőgni hogy egyszerűen nem hiszem hogy ekkora rohadékok az emberrel ezek a szaros orvosok, hogy hülyének vagy nézve meg azt hiszik szimulálsz, amikor az ember az adójából ezeknek fizeti a TB-t amiből a fizetésük van és ezt kapja az ember. Anyámnak évek óta gondjai vannak, mindenki azt hiszi hogy hülye meg ilyenek, most elment a saját költségén 3D-s ultrahangra, több gyulladást is találtak a testében, ezért fáj neki folyamatosan. Évek óta senki nem hitt neki és nem segítettek rajta semmit. Rohadt nagy kalap szar az egész orvostudomány, ha nem vérzel vagy tört el valamit vagy nem roncsolódott valamid annyira hogy szemmel látható legyen, akkor nem tudják megmondani hogy mi a bajod. Nah hagyjuk is. Mellesleg megjegyzem, azóta sem múlt el magától, szarul vagyok mint az állat, de mivel nincs lázam, esélyem sincs hogy kapjak valami rendes gyógyszert, ezért most legalább 3 hétig megint szenvednem kell, mert jövőhéten majd megint elkezdek dolgozni, akkor csak szarabbul leszek, talán csak összejön megint egy tüszős torokgyulladás és akkor megint mehetek táppénzre egy hétre és lassan nem is kell felmondanom, kirúgnak inkább, annyit vagyok táppénzen. 

Reménytelennek érzem a helyzetet munka szempontjából, csütörtökön megyek megint egy állásinterjúra, de el nem tudom képzelni, hogy fogok egy műmosolyt magamra erőltetni. Úgy érzem hogy megfojt ez a helyzet és Tim-et is nagyon nehéz nem utálnom mert próbál segíteni, de az " üres ígéreteken " kívül mint hogy:" fogsz találni munkát, hidd el, minden jobb lesz, én itt vagyok stb." nem tud többet mondani. Végül is ő egy sikeres grafikus, aki 2 álláshirdetésre jelentkezett egy hónapja és mindkettőre fel akarták venni, én meg hiába magyarázom, hogy én nem Ő vagyok, a mi helyzetünk össze sem hasonlítható. De nem érti meg, hogy több mint 2 hónapja keresek munkát, lassan vagy 20-30 helyre pályáztam, eddig 2 állásinterjún voltam. Gyakorlatilag reális esélyem arra hogy telefonos munkán kívül más munkám legyen, nincs. Mehetek még konyhai kisegítőnek, vagy alkalmi hostess munkákat vállalhatok és nagyjából ennyi. Ő meg hazajött első nap és nyavajgott hogy de nehéz beilleszkedni meg ilyenek. Leszarom. 2 napig én pátyolgattam őt, és amikor már nem volt több erőm hozzá, akkor ő volt megsértődve. Nekem erre nincs energiám. Ha tényleg érdekelné hogy mi van, akkor megértette volna ennyiből hogy nekem itt ebben a városban nincs reális esélyem arra hogy másik munkám legyen. Egyedül az jelentene most megoldást számomra hogy külföldre mennék, összeszednénk némi pénzt, hazajönnénk és Pestre költöznénk. Akkor talán működhetne a dolog. De persze nem véletlen hogy csak ígéri hogy megyünk de nem megyünk. Nem akar külföldre menni, hiába mondogatja, fél és szereti azt amit most csinál, nem akar valahol mosogatni meg ilyenek. Meg is értem és nem hibáztatom érte, de nincs elég pénze hogy engem eltartson szóval mivel nekem is muszáj dolgoznom ez így nem mehet. Sokat beszéltünk arról is hogy van akkora maszek ügyfélköre ( és meg lehetne nagyobb is ) hogy egy saját vállalkozást indíthatna és még ezt sem kellene egyedül magára vállalni, mert van egy jó barátja aki bútorboltos és beszállna, lenne anyagi tőke is de mégse ezt megcsinálja, ragaszkodik a kis 8 órás állásához, mondván az a biztos. Ez lehet és valóban tartalmaz reális aggályokat, de az is biztos hogy én így nem tudok tovább élni és hogy be fogok csavarodni. Nekem ebből elég, meg hogy a végén Ő ordibál velem, meg türelmetlen, csodálkozik hogy nincs kedvem semmihez és hogy nem olyan vagyok mint régebben meg ilyenek. Mit csodálkozik? Ezen semmi meglepő nincs, nem ő a sikertelen, hanem én. Borzalmasan fáradt vagyok és el akarok innen menni, nyomasztó minden és úgy érzem nem tudok megnyugodni, nem tudom pozitívabban látni a dolgokat. Nekem ebből elegem van. 

 

Rohadt felnőtté válás

*Sosi*

Tegnap eszembe jutott, ahogy azon tűnődtem hogy hogy megváltozott az életem, hogy együtt élek Timmel, hogy milyen sok régi elképzelésem az életet és a jövő illetően nem valósult meg.

Nem leszek már vámpír, vagy ha a vámpírok rosszak akkor vámpírvadász, se vérfarkas, se boszorkány, se X-men és egyebek. Aztán mikor már nem voltam gyerek persze más is akartam lenni, híres író, igazi művész. Az sem lettem. Aztán akartam lenni színész. Az végképp nem lettem. Ötvös sem lettem, se újságíró se profi fotós. Se szociális munkás se pszichológus. Nem lettem néptáncos, nem lettem senki múzsája. 

Van egy szociológia diplomám és telefonos munkám van amit utálok és amikor érettségis állásokra jelentkezem akkor is csak azt kapom vissza, hogy nincs szakirányú végzettségem pl.: bolti eladónak vagy pénztárosnak. Kösz. Persze hogy nincs, mert nekem egy rohadt diplomám van. Bár inkább ne lenne...

Úgy érzem hogy az életem egy szívás és totál hülyeség volt egyetemre járni és csináltam volna inkább mást, akkor most nem kapnék sírógörcsöt amiatt hogy mennyire utálom a munkám, amit muszáj vagyok csinálni, mert itt ebben a posvány egy városban kvázi nincs más.

Update: talán mégis! 

Ősz

*Sosi*

Szeretem a hideg csendet. Azt a csendet ami az ősszel jön elő,amikor eltűnnek az élőlények, lecsedesednek, elbújnak, alszanak, csak mi maradunk ébren, mi emberek, mintha ránk nem hatna semmi és a világ kong az ürességtől, a sok felszabadult tértől és levegőtől, amiben nincs semmi, csak csend. Szeretnék belemászni egy kupac lehullott falevélbe. Szeretném látni a leheletem. Legalább az ősz legyen igazi, ha a nyár nem lett az. Az őszt nem lehet elrontani.

 

Amúgy minden úgy van mint eddig, minden taktaktak, történik, van, de én csak mennék, mennék valahová, de csak ülök, persze hogy csak azt csinálom. Munkát keresek. Pfff...2 hónapja, értelme sok nincs, semmit nem találok, novemberben lejár a szerződésem, de én novemberig tutira nem bírom ki. Az egyik legjobb barátnőm - aki annyi idős mint én - terhes lett, 5 hónaposan derült ki hogy jön a baba. Ő anya lesz, nekem meg az a legnagyobb gondom, hogy mit kezdjek az életemmel. 

 

Néha olyan, mintha bevettem volna egy altatót, de csak félig hatott volna, viszont így napokig tart a hatása. Álmosító, egyhangú mindennapok. Bele tudnék fulladni ezen a nyáron a melankóliába. 

 

 

Barokk

*Sosi*

Álmodtam veled. Velem voltál egy lakásban. Ettünk valami finomat, de te kihánytad, aztán tusoltál, bementem és nagyon sovány voltál, azt magyaráztad hogy hányod ki a dolgokat. Nem mondtad, hogy kitől kaptad el, de gondoltam valami pasitól. Sajnáltalak de dühös is voltam rád.

Álmomban is emlékeztem rá, hogy tegnap elmentél mellettem az utcán. 

Heti vágyaim tárgya: antik Blondel képkeret

*Sosi*

Az élet ijesztő. Amikor Tim ezt mondta nekem, azt hittem, hülye. De most már kezdem érteni. Ez persze csak úgy lehetséges, hogy amióta együtt vagyunk az életem ultralelassult, ráérek agyalni minden szaron. Szarul is érzem magam emiatt.

Amíg nem volt barátom, vagy ha volt, tudtam hogy egy vicc az egész, addig az életem kitöltötte egy igazán elemi szükséglet hiánya és felkutatása (a szerelem-blőőőááá). Amikor megismerkedtem Timmel, még hónapokig ment a huzavona, 4x szakítottunk ésatöbbi. A kis agyamnak nem volt ideje máson őrlődni, ezzel volt elfoglalva. Mostanra eldöntött tény hogy együtt vagyunk és együtt is maradunk, lévén most írtunk alá egy szerződést 1 évre egy albérletre. 1 évre. Hát nagyot forgott a szemem ott és akkor az ingatlan irodában, hogy én nem vagyok normális, hogy összeköltözöm valakivel, hogy engem a fejemre ejtettek, hogy basszus 22 éves vagyok és még szexelhetnék a fél világgal, de nem...én összeköltözöm valakivel. Agyameldobom. Hülyének érzem magam és hülyén is érzem magam, szeretem és akarom de a lelkem egy része olyan pánikot érzem, amint a filmekben a pasik szoktak amikor bármilyen elkötelezettséget kellene mutatniuk szívük hölgye irányába. Azt tessék, itt vagyok én, aki nagyon akarta, most meg csak nagy levegőket veszek, hogy okés, nem lesz baj, szeretem, nem a világvége. De most annak érzem... Hülyepicsaszindróma. ( és már csak 2 hét a nagybetűs költözésig!!!!)

Mindezek után, hogy a pasi-szerelem-párkapcsolat-együttélés pontokra nagy piros pipát lehet rakni, kicsit megszeppentem. Mert ezt a rész még nem is gondoltam át! SOSE! Hogy mi lesz utána. Mert hogy nem gondoltam hogy találok egy pasit aki elvisel...szánalom. Eddig tartott a projekt, most meg szar minden, mert sehogy se találom a helyem. Megazagyameldobom hogy mindig van valami. Azt hittem hogy ez a legnagyobb bajom, de kiderült, hogy ha egy " lyukat betömsz" lesz egy másik, vagy mindig is ott volt, csak eddig nem vetted észre, mert rohadtul nem arra figyeltél, de most ott van, tátong, ásítva unottan pöffeszkedik a következő betöltendő is mini-űr. Anyád. 

Egyenlőre akcióterv híján vagyok, meg van egy fényképező mínuszom...még mindig...elviselhetetlen, hogy még ezt sem csinálhatom. Rend az kéremszépen van, lehet mutogatni az albérletet másnak most már, Kátya elegánsan lépett le, felhívott hogy a cuccai már nincsenek ott, mert elköltözött, elvileg nem így akarta meg majd még jön, hogy velem legyen kicsit...jöhet a kamrában lévő cuccaiért is amit itt hagyott.

És akarok egy antik Blondel képkeretet de mostazonnal! 

 

 

 

Mocskos és durva

*Sosi*

A szex, de most így esik igazán jól, hogy már fáj, hogy foltos a bőröm, hogy tépjük egymást...és aztán zsibbadtan fekszünk egymás mellett lihegve, eufóriában, Apádnak meg azt mondtam, azért van lehorzsolva a vállam mert nekimentem a falnak, de valójában azért, mert durván megdugtál a szőnyegen.

Amióta végiggondoltunk hogy miért is gürcölünk itt és hogy ennek semmi értelme, amióta belefáradtunk ebbe a "kínkeservesen mindenért megküzdésbe" ami itt Magyarországon a többségnek jut az életből, rájöttünk hogy semmi keresnivalónk nincs itt. 1 év. Neki jogsi, nekem nyelvvizsga, hogy meglegyen a diplomán és ne legyenek elvarratlan szálak, aztán irány külföld. Csókolom. 

Azóta újra ilyen a szex, mint régen, nincs több aggódás minden szaron, minden csak ideiglenes, átmeneti, csak az odavezető út. Megszabadultunk és felszabadultunk. Azért ilyen jó most mocskosan a szex. 

 

Lábjegyzet: Tegnap bemutatott a szüleinek, a testvére és a felesége is ott volt. Kicsit protokolláris volt, lévén a szülei 60-on túl vannak, de azért túl lehetett élni. Megállapítottam, hogy az én családom apai-anyai oldalról is sokkal nyitottabb és hogy ez mennyire jó. De a házikoszt megvolt, finom volt, dinnyét vittem, örültek, aztán majd visszanyomozzuk a rokontól hogy mi a vélemény. 

Eper

*Sosi*

A szép piros eprek, hiányoznak. Dinnye van, azt hittem már megrohadt, de a hűtő 1-esen is fagyaszt mindent, a fagyasztó meg szétjegesedik...

Nade merengésből vissza: államvizsga pipa, klassz nyaralás-pipa, apu büszke? Ajánlom neki, mert az általam várt nagy hálából nem lett semmi...majd karácsonyra kérem akkor azt a fényképezőgépet, köszi! 

Amúgy meg a következő a helyzet, idéznék...neeeem, nem egy klasszikust, hanem egy ma olvasott sorocskát ( szakítósról ) : 

" Soha nem felejti el a leckét az, akit a gyötrelem tanított emberségre "

Ezzel kapcsolatban a következő megjegyzéseim lennének:

Vagy nekem magas a gyötrelem faktorom, vagy másoknak alacsony, de egyre kevesebb emberséges embert találok magam körül, illetve, szívesen emelném egyes emberek gyötrelem faktorát ingyen és bérmentve, hátha gerincet növesztenek vagy valami hasonló

De hogy elmondjam miért is fakadtam ki:

Van ügye alaphelyzet, hogy én meg Azéletemértelme-A férfi elhatároztunk hogy összeköltözünk és miután az államvizsga okozta enyhe neurózisból kicsit feléledtem, neki is kezdtünk az vala nagy albérletkeresésnek. Paraméterek tisztázva, árlimit oks, totális az egyetértés, ízlés dolga nem hiba, egy húron pendülünk azUrammal. ( jáájjj eza kifejezés...)

Ugye szándékaink már egy ideje a lakótársamnak is figyelmébe lettek ajánlva, de az ő szerelmi élete az utóbbi hónapokban kicsit karcosra sikeredett, ezért nem volt tiszta a jövőben mi is lesz vele, de őszintén nem is értem rá ezzel foglalkozni. Az meg a másik hogy hónapok óta szart is a fejemre, a lakásra és amúgy mindenre, szóval nemigen beszélgettünk, nem is volt itthon. Nah, múlt héten, mikor mi már megnéztünk pár albérletet és meg is volt a nagy szerelem, csak aludni akartunk rá egyet, összetalálkoztam a lakásban Kátyával és le is ültünk beszélgetni. Mivel nekem már egy ideje a bögyömben volt, rá is borítottam a bilit a fasz viselkedése miatt, amire az volt a reaksön hogy mé nem szóltam? Há' talán azért, mert nem nekem kellene egy 24 éves nőnek a körmére "vágni" hogy viselkedjen már. Nahde még sehol se voltunk az igazi izgalmaktól, mert kiderült, hogy ők is az összeköltözés mellett döntöttek, és láss csodát, látták azt az albérletet, amit mi is kinéztünk és le is foglalózták...döbbenet. Hát az agyam az eldurrant, azt hiszem életemben emberre így még nem voltam dühös. Jah, hogy neki amúgy nem is tetszik az a lakás, csak a pasijának, hogy akkor még szólhatott volna hogy lépjenek vissza, de nem tette meg, hogy tartozik nekem mert amikor ideköltöztünk, akkor nem volt egy kanyi vasa sem, most meg csak annyit tudott mondani, hogy majd lesz nekünk másik albérlet? Anyádat. 

Nah, hát így esett meg velünk az, hogy mi akarunk összeköltözni a barátommal és a lakótársamnak meg a fogyi pasijának van most albérlete, az,  amibe mi akartunk beköltözni. Hogy azóta találtunk-e? Nem. Időből még nem estünk ki, csak kínálat nincs már, és folyton a szemünk előtt lebeg az Álomalbi, és hogy azok ketten ott vannak. Okés, le kell nyelni, ennél nagyobb tragédiák is megesnek, de ami kis kuckót kereső szívünket ez most túmács volt. 

Mindezekből én csak azt a következtetést vontam le, hogy ezentúl érdemben komolyabban csak azoknak az embereknek vagyok hajlandó segíteni, akiket már régebb óta ismerek, különben úgy tűnik, villog a fejemen a "BALEK" felirat, hogy használj ki bátran, úgyis hagyom!

Munkahelyi problémákat nem kommentálom, Anyámék se költöznek Pestre, mert rohadtul nincs pénzük, a dolgok meg csak mennek a szokásos kis medrükben. 

Én meg itt vagyok, egy félig diplomával és tökre kezdhetek előröl mindent, mert ez a papír az égegyadtavilágonsemmirenemjó, de ha esetleg valaki tudja, mihez kezdjek egy Ba Szociológia diplomával, szóljon bátran, várom a felhasználási javaslatokat, én még nem találtam...

 

 

Megnyitási hiba, kérem töltse be újra a megnyitni kívánt fájlt!

*Sosi*

Megnyitás sikertelen, a fájlformátum nem megfelelő. A rendszer hibát észlelt. A kis agyamban ez van, tutira ez, a szívem meg görcs, a tüdőmben semmi levegő, a torkomban fájdalom, a hasamban még nagyobb fájdalom...Az agyam robbanni készül, esküszöm, hogy folyton szédülök és hányingerem van ...elegem van már az egészből.

Holnap államvizsga, holnapután 3 napos nyaralás, költözzünk össze, meg látna már a család...mi ez a nagy kapkodás? Mi történt hirtelen, eddig állóvíz volt minden, semmi se mozdult, minden ellenség volt Neked, csak semmi kötelezettség, most meg mindent akarsz, meg kérdezgetsz, folyton kérdezgetsz, mit aki nem érti, hogy most nem érek rá ezen gondolkodni, mint aki nem érti, hogy miért nem találom a helyem ebben az érzésben, hát mert eddig Te voltál az aki azt mondta, ilyen nem lesz, vagy lesz de nem most, hát de most van...én ezt nem értem. Segélycsomagot kérek az agyamnak. 

Erre nem vagyok felkészülve, és már nem megy több tétel a fejembe de ez még nem elég a túléléshez és engem már a kudarc sem érdekel, mert napok óta olyan vagyok, mint akin átment az úthenger, nem bírok többet...

Hogy ez meddig tart? A végtelenségig, és még azután is, vagy én nem tudom, de most már besokalltam. Időszerű, egy nappal államvizsga előtt...

Végre reggel

*Sosi*

Jah, hogy minden jó gondolatom elfelejtem mert nem írom le őket, mert szerintem ezt is csak 1 hete tologatom hogy jó...majd írok...jó, mindjárt, tényleg, jóóóóó...majd holnap...stb. De most végre itthon vagyok, reggel van, mézes kávét iszom...és van időm írni.

Mások visszajelzéseiből levontam a következtetést ( ismét ), hogy nem vagyok normális és amúgy mindig csak a baj van velem, jah hisztis is vagyok. Meg nekem az a bajom hogy totál kivagyok ha nem úgy történnek a dolgok ahogy én akarom de :" Zsuzsi, fogd már fel ésszel hogy a dolgok az életben soha a kúrva életben nem lesznek úgy ahogy akarod meg ahogy eltervezted!!!!" ÁÁÁúcs, jól van, én értem, de miért kell ezt a pofámba vágni folyton? Mindig ezt csinálják velem az emberek, jól a fejemhez vágják ezt...

Pedig néha úgy érzem, én már nem tudok jobb lenni. És ha nem tudok jobb lenni, akkor bizony baj van, mert az embereknek még nem vagyok elég jó! Feszítem magam, igyekszem nem szólni, Anyu is úgy rám pirított a múltkor a telefonban hogy a megállóban bőgtem el magam...megint. 

Jó, akkor nem lesz utazás se nyaralás, nem lesz összeköltözés se új lakás, nem töröm magam, nem érdekel, nem foglalkoztat....hogy miért vagyok fura? Azért bassza meg, mert úgy csinálok ahogy mondtátok!

FÁÁÁÁÁRRRAAASSZZZTTÓÓÓÓ...mint mindig összepakolni egy folyton rendetlenné váló szobában, olyan magamban is a helyére tenni a folyton szétszóródó kis dolgokat. ( amúgy a szobám is általában bazi rendetlen). 

Amúgy meg minden a szokásos volt ahogy eddig is, kicsi plussz hogy hetente 2x pánikrohamot kaptam még egy korábbi Timmel elkövetett veszekedésből kifolyólag, úgyhogy elkezdtem tömni magamba a magnéziumot meg abbahagytam a kényszeresen csak saláta evését...elvitték a fényképezőgépem, azóta nagyon boldogtalan vagyok, de amióta rájöttem hogy hungarocelből csinált kamu cikornyás képkeretet lehet kapni, úgy érzem a világ mégse egy olyan rossz hely. Meg kiújult az allergiám, ami nem tudom hogy a fenébe sikeredett, amikor évekig semmi bajom nem volt...no comment.

Meg az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az államvizsga után elmegyünk Timmel valahova kép napra...először. Állítólag. Azért még nem élem bele magam...

 

Plátói

*Sosi*

Kifestem a köröm pirosra, égő pirosra, mert kérted. Felveszem holnap a kalapot, mert kérted. Fájdalmas kis játékot űzni egymással, Te is tudod, én is, fáj neked mert akarsz, fáj nekem mert mást szeretek és mégis a legemberibb önzősséggel nem tudlak elküldeni, taszítani, rosszat mondani hogy elmenj. Szereted ahogy rád nézek, ahogy utálod is és én szeretem ahogy rám nézel, ahogy utálom is magam mindezért, mást szeretek. De elkapott minket ez az örvényszerű érzés és szálljon az ki hamarabb, aki erősebb, hallgatólagos ez a megegyezés és teljesíthetetlen, elkelne egy kis józan és meg belátás! Adnék egy hasonlót magamhoz, egy jobbat is mint én helyettem hogy tegyen boldoggá mert én nem tudlak, mert amit én adhatok az plátói, de ennél neked több kell és többet is érdemelsz. Megindítasz...most hova fussunk ez elől? Akkor játszunk, hülyén, mint akik nem tudják mi van, aztán úgyis tudjuk mi fog történni...

Sérülések

*Sosi*

 

Megpróbáltam már egy párszor keresztül jutni azt a Lelkedet körülvevő betonfalon, de csak fáradtságok árán átmászhatok, jobb napokon meg észrevétlen átgyalogolhatok rajta. Most hogy már a mindennapokban zavaró tényező lett a Fal, nekiestem hát, vésővel, haraptam, ütöttem vágtam, próbálkoztam a varázslattal is, pedig kuruzslónak éreztem magam, a szeretet erejében meg nem hiszek, a Müller Péter könyvektől is mindig fennáll a szőr a hátamon.

 

Mostanában pedig már folyton szanaszét repülnek a szilánkok, tegnap pont egy a szemembe ment, alig álltam meg hogy ne könnyezem egy folyvást, inkább alvásba takaróztam, mert a melegágy biztonságos hely, ösztönlény vagyok. A régebbi " sebesülések" nagy része már nem is látszik, csak kisebb karcolások voltak, a nagyobb vágások behegedtek. De küzdeni a mai napig kell.

 

Kár  hogy ilyenkor az otthonosság amint körénk felépítek, szertefoszlik, hogy megint tele teszek kétségekkel, az meg már csak hab a tortán. Te meg csak oldalazz ki az ajtón csak félig bűnbánó szemekkel, a másik felében úgyis én vagyok " A problémás lány". Van, ami örökre rám ragad.

 

Nem tudok megküzdeni az érzéssel, hogy nekem meg kellett változnom, neked meg elég, ha csak próbálod. Én mindent megteszek, te meg csak próbálod. Persze, tudom, egy párkapcsolat nem az igazságos egyenlőségen alapszik. Nem értem mit keresek még. Problémaorientált vagy, probléma meg mindig lesz, én meg hütyütyü ( ahogy te mondanád) ...el tudok leledzeni a világban leszarva mindent.

 

Inkább nem leszek veled annyit és nem lesz otthonosság sem. Kell egy C terv.

Szuperszerda

*Sosi*

Most akkor had mosolyogjak cinikusan, de igazán, szívből, keserűen, feladóan, úgy ahogy én akarok és ne szóljon bele senki. Ne mondja meg mindenki, hogy milyen kibaszottul könnyű pozitívan látni a dolgokat, ne kezdjen el mindenki papolni, hogy minden fejben dől el, ne kérjen senki se számon rajtam kibaszott hiányosságokat, ne kérje folyton mindenki belőlem a legjobbat, a legtöbbet a legkellemesebbet...ennyit magamnak se tudok adni sem hogy másnak.

Anyám szerint beszippantottak a negatív hullámok, szerintem már megint rábasztam és jogos a felháborodásom, de persze megint mindenki úgy néz rám, mint egy bolondra, olyan: "  a te elvárásaid megint irrevelánsak, te megint nem vagy képben, megint nem azt látod amit kéne, elégedetlen picsa", hogy még véletlenül se ringassam magam olyan kényszerképzetbe, hogy van, aki szerint igazam van.

Én többet egyelten barátom kúrva külföldi utazásához sem asszisztálok, elmentek ti a jó büdös picsába, hogy van pofája mindenkinek itt hagyni és számon kérni rajtam a lelkesedést, mert ő most boldog, örüljek már a boldogságának, ha esetleg még nem eléggé szívrohasztóan megalázó a helyzet, kell az a "koktélcseresznye" a tetejére...

Rohadjon meg a meló is ott ahol van, leszarom a 130 ezres fizetésem a juttatásokkal meg egyebekkel együtt, az idegeimen táncolnak a kúrva ügyfelek nap mint nap, a főnökök meg korbácsolják a kedves kis szerencsétlen dolgozó hátát hogy érezze a törődést. Mit nekem emberi méltóság, ez a pénz megér bármit, azt mondják...

A vásárlás megnyugtatott, szépen kisimította az idegeim a járkálás, kezessé fárasztott, már sírni sincs kedvem, pedig két napja csak sírok egyfolytában.

Az eső hangja a világon az egyik legmegnyugtatóbb számomra...ha valaha is kétségbe esnék, félnék, szomorú lennék és mindig ezt hallhatnám, ez világ kevésbé lenne szarabb számomra. 

De ssss...érzem a holnap ölni lesz képes, a holnap csak szeretet teljesebb képpel vágja pofán az embert, ez benne a meglepi...gondolom, minden ilyen csak egy múló állapot, nem kellene ilyen drámaian vennem, ha tudom hogy úgyis meghalok, csak inkább a túlélésért kaparnék, mint hogy igyekezzem túlélni a semmit...

 

Döntések

*Sosi*

Miért van az hogy jó döntést olyan szörnyen nehéz hozni, rosszat pedig olyan piszok könnyű? Igazságtalannak érzem. Miért is  van az ember élete okán eredendően szenvedésre predesztinálva? Valószínűleg azért mondja azt a sok vallás meg filozófia meg teória, hogy az élet egy szenvedés, mert annyira kevés befolyással vagyunk önnön életünkre és másokéra és az a pici befolyás is olyan ingatag, mert részletinformációk birtokában cselekszünk és legtöbbször elrontjuk a dolgokat. Különben is, agyunknak csak a 10%-át ha használjuk...ez nem sokra elég.

2 hete beteg vagyok és kivagyok írva táppénzre. Ezalatt hatszor megőrültem és Timmel is összekaptam. A németországi útja még csak most jön! Várom, mert egy tetoválással jön haza a hátán, amit nekem nem mondott meg micsoda, mert azt mondta hogy szeretné hogy meglepetés legyen nekem, de 3 napra elmegy egy másik országba és én nem mehetek vele...szomorú vagyok.

P.S.: Meghoztam a döntéseket. Hamarosan kiderül jó lesz-e.

 

 

 

Éjjel

*Sosi*

  -"Elfelejtettem bezárni az ajtót!"

-"Hagyd"

-"De mi van ha bejönnek?"

-"Itt vagyok."

Hazugságok...

*Sosi*

Másoknak hazudni nem nagy kunszt. Magának az ember már sokkal nehezebben hazudik és azt másokkal még annyira se lehet elhitetni. Mindenki azt gondolja hogy boldog vagyok, de tudok egy ember aki tudja hogy nem...

Az aki tudja hogy nem vagyunk mi soha senki Barátnői...nem vagyunk jók annak. Túl sokak vagyunk, túl harsányak, túl okosak, túl szépek, mindenben túl vagyunk azon a határon ami még elég pont jó lenne, így aztán mi nem vagyunk hosszútávon elviselhetőek.

Az hogy én még próbálkozom, nem tudom hogy a makacsságomból jön-e vagy abból hogy nem tudom belátni mint ő. Csak csinálom, csinálom, mindenhol és mindenkiben ellenállásba ütközöm, mindenki belérúg, megfedd, lenéz, mindenki kinevet, megmosolyog, megvádol, megun, falramászik tőlem, elenged, besokall.

A szomorú az hogy most én jöttem rá. Én ülök egyedül a kádban és gondolok arra hogy jaj de jó egyedül lenni. Jaj de jó hogy már nem hiányzik, jaj de jó hogy már nem akarom látni minden nap, és holnap se akarom, jó lesz egyedül lenni, el kell menni bulizni nélküle. Mondjon amit akar. Nem lát, nem érzékel, nem vagyok senki sem. Messziről tud szeretni, de ha a közelében vagyok, kikészül tőlem. Fáraszt hogy fárasztom. Fáraszt hogy nem tudok megfelelni senki igényeinek és elvárásainak. Folyton csak azt érezteti velem ez a dolog, hogy hibás vagyok, egy hibás széria, egy hibás valami, amit mindenki megcsodál, de aztán szeretne oda visszavinni ahol megtalált és továbbmenni, élni az életet egy közepesen szép és okos nővel, aki nem túl bonyolult, nem is túl mély...

Miért vártam eddig hogy valaki megtartson? Miért vártam hogy ha valaki megtart akkor azt őszintén tegye, ne legyenek feltételek, szabályok, kötöttségek...a teljes elfogadás egy humbuk. Nem létezik.

Buta voltam hogy hittem benne, mindig elkezdek hinni benne aztán kapok egy akkora pofont hogy csak észheztérek. A jellemfejlődésem annyiban merül ki, hogy mostmár az első pofonok után megértem. Abrahammal másfél évig tartott mire feladtam hogy viszonozza azt ahogy én szeretem. Csökken a reakcióidőm. Ez jó. Ez az egy legalább jó.

Ne legyen több...

*Sosi*

 

Ne legyen több távolság, ne legyen több kimondatlan szó, meg nem tett tett, ne legyen több meg nem hozott áldozat, ne legyen több bizalmatlanság, ne legyen több veszekedés, ne legyen több cserbenhagyás, se többé félelem, se kétség, ne legyen több bizonytalanság, semmi ami miatt aggódnánk, csak legyünk mi, legyünk együtt, szeressük egymást.

És NINCS DE, én szeretem, szerelemmel.

Nem mentem el államvizsgázni, milyen meglepő. Bementem és lemondtam...majdnem összeestem az egyetemen, tipikus pánikrohamszerű tünetek. Többet fogok ezután az egyetem közelébe lógni mert ez tűrhetetlen, nem lehet rosszul egy épülettől...

Reggel az ajkadnak olyan íze volt mint az Édennek, a szívem megállt egy pillanatra ahogy megcsókoltuk egymást. Hiányzol. Alig várom hogy újra lássalak.

 

" Az idő elpusztít mindent."

*Sosi*

Ha azért van az ember szíve, hogy vérezzen, ha azért van az ember agya hogy megőrüljön, ha azért a lelke hogy megtörjön, ha azért a teste hogy fájjon, ha azért az élete hogy csak okuljon az gyötrődésekből, hogy hibázzon és érezze a súlyát, hogy bántsák és érezze a kiszolgáltatottságát és amikor a szerelembe menekül, elevenen égjen el...akkor nem értem hogy lehet felkelni reggel, hogy lehet tovább menni tudva hogy ez lesz, újra és újra.

Ne bízzon az ember abba hogy másképp láthatja a világot...egyszer valahol, valamikor berögzült a személyiségembe valami a világgal és magammal kapcsolatban. Azon gondolkodom, vajon minden ember sorsa így dől el?

Beszorult a levegő a tüdőmbe és nem jön ki. Ottmaradt, nyom. Nagyon idegesít. Az álmatlanság is. Úgy szeretnék aludni, már majd szétrobban a fejem a kialvatlanságtól, de nem bírok elaludni. Már nincs lassan sorozatom kiírva amit nézhetek.

Minden olyan mint egy éve, semmi de semmi nem változott és ez a változatlanság eltörli az időt. Még mindig ugyanazok a félelmek gyötörnek, még mindig ugyanaz a féktelen állapot uralkodik rajtam. Hála annak hogy nem szedem a gyógyszert. Azok a fránya ki pirulák, amiktől a petefészkem is bemondta az unalmast. Azok aztán kisimítják az ember lelkivilágát. De ha csak magam vagyok, akkor áll a bál.

Tisza Kata Klárájának manifesztációja lehetnék

*Sosi*

Két hívás között elkezdem olvasni a Magyar Pszichót, második könyvem tőle, előtte a Doktor Kleopátrát olvastam. Kezdetben kicsit féltem, hogy mint a Kleopátrában, a csavaros mondatszervezet, az a sok idegen kifejezés megfolytja a hangulatot bennem, elveszi a kedvem hogy olvassam, de a mondatok csak néhol döcögősen, de hatalmas erővel sújtanak, tömöm magamban, önfeledten, mitsetudva a közeledő "katasztrófáról"... és egyszer csak ott van, Klára személyiségtipológiája, pontról pontra, dühösen és kétségbeesve kérlel a megértésre én meg:" Bassza meg, pont mint én..."

Ott vagyok, fekete fehéren leírva, a bazinagy önérzetemmel, ott hogy mi ez a folytonos tenni akarás, menési kényszer, szeretetéhség, hogy odaadom magam teljesen, feltételek nincsenek, ott hogy imádom a másikat hogy nincs a szeretetemnek se feltétele, se határa se korlátja. Ott a kínzó vágy a megértésre, hogy láthatónak, érezhetőnek érezzem magam, hogy a másik adja magát az én szeretetemnek bekebelezésre.

És akkor itt van ez a Times dolog:

Szeretem nézni mostanában Timet. A mimikája, a gesztusai először zavartak, a borzasztó vékony arca, az ajka mint a penge, az orra hórihorgas, a csuklója pont olyan vékony mint az enyém, az ujjai azok a fajta ujjak, amiket ha meglát az ember egyből egy zongorát képzettársit hozzá önkénytelen. Minden rezdülése idegen volt számomra, ahogy nézett, ahogy beszélt, szokatlan volt, nem hétköznapi értelemben, idegen mint egy idegen életforma, forgattam, forgattam, de sokáig nem ment. Most minden összesimult, a hangja, a szeme, a szája ahogy félrehúzza miközben beszél, ahogy nevet, komplex kompozíció,  az éjszakai sárga fényben fotót akarnék csinálni róla, de inkább nézem a félálmos tekintetét s megtartom magamnak a dolgot, elteszem az ágysarkába egy redő alá, előveszem majd ha magányos leszek.

Úgy nézem ahogy azelőtt nem, úgy ahogy arra néz az ember, akit tudatosan választott, minden örömével és fájdalmával együtt, ott a Tündérkonyhában ülve négy nap után nem én hoztam döntést, csak hagytam hogy döntsön helyettem, elmenni mintha mi se történt volna úgyse tudtam volna.

Hogy mész el valakitől akinek mindent megmutattál? Aki minden lelki mocskod, kórságaid kórtörténetét, hazugságaid listáját, szeretőid számát, gyerekkori traumáid, lelki defektusaid, érzelmi nyomoraid tudja, akinek odaadtad magad meztelen, megnézett, felmért, letapogatott kívül-belül, felboncolt,  beléd vájt kiszedni megnézni érdekes dolgokat, akire már rávágtad a telefont és ő is rád, akivel kiabáltál, aki fogta a kezed amikor rosszul voltál.

Édes keserű az íze a számban, úgy kell magamhoz édesgetnem a valóját mint egy félénk cicát, türelmesnek kellene lennem, pedig mennyire nem vagyok az! Kedves lenni, érezni vékony vonalakat és határokat, amiket ha hevességben nem lépek át, nem elriad, hanem szeretve jön vissza, éhesen, ölelést kérve, oltalmazást várva. Vissza kell tartani a félelmeket, az elharapódzó agymenéseket, telefonálni Vele még mindig tanulok, a bújtatott vád rutin egy telefonos beszélgetésben hogy miért nincs velem, nyelném vissza a sértettséget, de még szekrényben vannak a hullák, szeretni annyit tesz mint kinyitni az ajtót és elbírni a hullák súlyát, majd elengedi azzal a tudattal hogy most nem lesz olyan mint másokkal, mint eddig mint hogy így még sose volt, ez bíztasson.

Hátnemvagytenormális- tekintetek égnek fejembe, csendesen lopóznak körülöttem a barátnők, mintha törékeny lennék, s egy nagyobb zajra annyira összekoccanna a fogsorom hogy leesik a fejem. Értem én hogy megint vesszőfutásban vagyok, hogy megint erőn felül vállalok, kamat? Itt csak kockázatok vannak…

Kihívás orientált exibichionista picsa vagyok, kell nekem szar is a jóval, különben miről írok, miből élek, kell a jellemfejlődésnek, ha van még jellem bennem s az fejlődésképes.

Tudom hogy kényszeres vagyok, ha ideges vagyok pakolok, ha szerelmes vagyok kell hogy fájjon különben már nem is szerelem, ha nem őrülök bele, akkor nincs igazolásom magam előtt hogy igazi, őszinte érzéseim vannak. Morbid önvád és megfelelési kényszer hajt, ahhoz ragaszkodom, amibe beleszakadok.

Láthathatlan

*Sosi*

Nincs otthon internet, mert asszem a lakó akinek nem volt lekódolva a wifije, rájöhetett hogy nem csak ö lelkes felhasználója a netének, hanem én is...se internet, se Tv, sorozatokon élek, de a kőkorszakban érzem magam.

Hamarosan beköttetem a netet... egyszer csak...

Egy hangtalan burokban vagyok, semmi nem ér el hozzám, csak Tim. Álmaiban azonban mindenki mással találkozom, Barnacukorral, Abrahammal... A világ az életemben nem létezik, de a fejemben él...


 

 

Szétcsúszás

*Sosi*

Nem tudja, nem tudja, nem tudja, nem megy neki...széthullajtja, összetöri, kuszálja, marja, harapja, elveti, visszahozza, gyógyítja, dédelgeti, majd megint otthagyja, elfelejti, eltemeti, kikaparja, lemossa, megjavítja, beforrasztja hogy megint felszakíthassa..nem megy neki, nem tudja megállni.

· 1 trackback