Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ónoseső

*Sosi*

Csattogó fenevadak repülnek  felettünk,

ne hallgasd, fogd be a kezeddel a számat hogy ne sikolthassak,

nem halált hoznak, nem éhesek, nem fáznak, nem varjak, nem kárognak, nem repülnek, szállnak.

Ködből van a testük és jégből a karmuk, nincs íriszük, fekete szemükben villámok világítanak,  hallottam a háztetőn a lépteiket, ahogy kopognak.

 

Esett az eső este. Azt mondtad ónos eső. Hideg volt, fázott minden porcikánk, aludni akartam hogy reggel lehessen, hogy elmehessek.

Barátnő

*Sosi*

Hétfőn lement egy pálinkaivós-melodrámás-szexelős fejezet Timmel, kedd reggel meg befordultam és nyomtam a miabaj? semmi- szokásos, idegörlőnőiklisét, miközben olyan volt a fejem mint akinek savval mosták ki a belső szerveit.

Azt hittem itt a vég, ezt senki nem viseli el, kizárt dolog, elképzeltem hogy nem beszélek vele többet, dühös voltam aztán már csak nevettem rajta, aztán eszembe jutott hogy mi van ha sose keres többet. Aztán szerda délelőtt sms: " szereted a borsos tokányt?"...mi a fene? " persze " . Aztán átjön este, bemutat a legkedvesebb lánybarátnőjének, mert hát ő hozta el kocsival, mosolyog, jókedvű, beszédes, kérdőn nézek, válaszol:" megértem hogy így reagáltad le a nagymonológomat, amiben kifejtettem hogy egy fasz vagyok és nem várj tőlem semmit, rájöttem hogy nekem is változtatnom kell, mert ez így nem lesz jó." Hoz bort is, jól esik velem innia, ezt mondja, nekem is vele, nem olyan kényszeresen menekülés mint Aidennel, hanem jóleső zsibbadás ül ránk. Horrorfilmre dugunk, stílusos, mondom is neki, ilyen még sose volt, lekapcsoltatná velem a kis só-lámpát, amitől halvány narancsvörös a szoba, mondom: "nem nem, akkor nem látsz engem ahogy rajtad lovagolok." Meggyőzi, azt meg nem mondom hogy szeretem látni az arcát ahogy elélvez...

Ma reggel majdnem felfal ahogy felébred, de álmos és kócos, morog reggel és forgolódik, belesimul melegen és jó illatúan a kezembe és hajlataimba. Torokszorító érzés mellette ébredni, sikoltanék, de mire felöltözik már akarom hogy maradjon. Elmegy és egyből hiányérzetem van, akarom hogy visszajöjjön és letépje rólam a ruhát és magáévá tegyen.

Reggel azzal kezdődött minden hogy Lujza ( http://lujzanaploja.blog.hu/ ) nagyon giccsesen lépett ki az élők sorából, pedig pontosan hogy imádom a stílusát és kúrvára tudtam vele azonosulni, nem tudom hogy én vagyok-e akkora ribanc mint Lujza, vagy ő akkora mint én, mindegy is, a lényeg hogy belesavanyodott kicsit a tejes-kávé a számba amikor elolvastam amit írt...a vége...blöáááá.

Este:

Eszem a borsos tokányt tört krumplival mint egy bunfordi kis óvodás, nagyokat nyögdöstem hogy :" jajdefinomköfihogyfőőőzzztttééémenagyonjó" és élvezem ahogy meleg, finom íz szétömlik a számban, Tim meg : tatara tatara tattara meg hogy barátnőm van... KSKGDSGSgasda.....majdnem félrenyeltem nézek nagy szemekkel, pislogok, kérdezek, mondja, nem értem, mond még egyszer: " a barátnőm vagy." még mindig nem értem...én még olyan srácot akinek ne kelljen könyörögnöm hogy a barátnőjének tekintsen, nem láttam. Nem tudom felfogni és kész.

És az embereknek mi bajuk?

*Sosi*

Mi baja az embereknek folyton? Mi ez az állandó görcsölés, aggódás, gyötrődés, tépelődés. Miért nem tudnak örülni a jó dolgoknak, miért van az ha jó dolog történik velük, egyből elkezdenek aggódni hogy most akkor ennek mikor lesz vége és hogy az aztán milyen szar lesz, miért nem élvezik ki vagy próbálják meg „nevelgetni” ezt az érzést, ezt a pillanatot, miért kell mindig mindent elrontani?
 
Én ezt nem értem. Ha valami jó történik velem, ha találok valakit, aki érdekel, akit én is, aki meghallgat és nekem jólesik hallgatnom, akkor nem ijedek halálra. Miért kell visszarángatni a földre mindig a másikat, mintha lehetetlen lenne azt elképzelni, hogy van aki bízik abban hogy jó lesz, hogy úgy gondol egy megismerkedésre, hogy abból csupa jó dolog lesz. Mindenki aggódik, rendben van, de mostanában mintha az emberek félelemfaktora a gyötrelmes rettegés szinten lenne. Hát nem hiszem el.
 
Kiborulok tőle és elegem van, hogy ezzel kell küzdenem, hogy a másik félelmeivel kell küzdenem plussz még a bennem általa indukált félelmekkel is… Kevés vagyok én így egyszerre erre.
 
Ha valami jó az jó. Ennyi, kész, vége. Egyszer lehet rosszabb lesz, egyszer lehet vége lesz, de mi lenne ha egyszer valaki azzal a gondolattal kezdene neki hogy NEM LESZ SZAR! Mert miért is? Jah, hogy a szar tapasztalatok. Nem érdekel. Engem nem. Sose úgy állok hozzá hogy szar lesz, számba veszem mint lehetőséget. Persze nem mondom ki a másiknak hogy eleve úgy állok hozzá, hogy minden frankó lesz, mert hát na. De belül ezt érzem.
 
Szárnyalok, boldog vagyok, csak jót akarok kapni, ez jön ki belőlem, csak ezt sugárzom aztán PPÁÁÁÁÁÁFFFFFFF….köszi. Utána már nehéz ugyanolyannak lenni, igen, eltűnik a fény a szememből, hát még szép, amikor halálra lettem rémítve.
 
Ha nem bízol a másikban, akkor az se fog benned, rohadt egy ördögi kör, ahol persze mindig benne van az, hogy sérül a másik vagy te, de hát nem lehet örökké ezen idegelnie magát az embernek, meg főleg az elején ha minden tök jó, akkor miért jut az ember eszébe hogy :” jaj, ez már túl szép hogy igaz legyen, biztos van/lesz valami gikszer…” Ne már…
 
Nem volt hülye az aki azt mondta hogy mindenki a saját maga legnagyobb ellensége, a meg a boldogságának megakadályozója stb.
 
 
Jó. Lehiggadtam. Csak ennyi kellett.
 

Mi baja már a nőknek folyton?

*Sosi*


 

Még egy cikk a modern nő útkereséséről, az ős-asszony erőről meg a mindenféle rohadt kurzusokról, női önismeretről, nőiséggel azonosulásról és sikítok… 

Így kezdődött a vasárnap reggel, felmegyek a cotcot-ra, ahol a látogatásaim első célja a streetfashion, de ha már ott vagyok, mindig olvasok valamit, hogy rájöjjek, hogy nem volt normális az az ember, aki a teljes szerkeztőséget cikkíróstól lecserélte és egy rakat szar lett az egész…de ma igazán felidegesedtem, mert megint azt láttam, hogy van egy újabb okos nő, aki indít egy kurzust, hogy megmutatassa a többi kétségbeesett, szorongó nőnek, hogy milyen egyszerű nőnek lenni… hát eldobom az agyam.

Mi bajuk van a 21. százazdi nőknek, miért esnek pánikban, miért fulladoznak, miért vannak tele görccsel és félelemmel a saját nőiségüket illetően? Minek konpenzálják túl, miért kell nekik terápia meg önismereti csoport hogy nőnek érezzék magukat? Miért nem tudják hogy mi a szerepük a világban, miért nem tudják megélni önnön sokrétűségüket? A modern világ népbetegsége ez…a fejlődő országokban biztos nincs ilyen, a kultúra, a technika a mindenféle modern trutyi az nők agyára ment, becsavarodtak, meghülyültek és miden önismereti könyv, kurzus, cikk, terápia, gyakorlat, tv műsor, barátnői jó tanácsok, vajákos asszonyok és jósolások, számmisztika, ezotéria, vallások és egyebek ellenére semmit de semmit nem tudnak kezdeni a nőiségükkel…

Megvitattam ezt valakivel, aki felvilágosított, hogy nem mindenki születi akkora önbizalommal, amivel én rendelkezem. Okés. El is hiszem. Rendben van. Akkor is csömöröm van. Lehet azt mondani hogy akkor ne olvassam/nézzem/hallgassam, de könyörgöm, úgy is besokalok, hogy egyáltalán nem nézek Tv-t, nem olvasok jó ha egy héten egyszer ilyen témákat tartalmazható oldalakat, és a lakótársam rendszeresen veszi a Nők lapját, de sose tudok 2 cikknél többet olvasni belőle, mert vagy kiborít vagy untat. 

Ha keresek valamit az Életben, bármilyen célt, akkor nem mint Nő keresem, hanem mint ember. Mint gondolkodó lény, mint entitás. Nem a nemiségem határoz meg engem és nem feltétlenül befolyásol engem. Aspektusokat ad, perspektívákat, de nem hiszem hogy ez bármiben korlátozna. Nem rémülök meg vagy zavarodok össze a tudattól hogy nőnek születtem, nem okoz nekem problémát hogy megéljem, semmi köze a személyiségem zavaraihoz, kríziseihez, kérdéseihez ésatöbbihez, szervesen tudatosan, hogy én Nő vagyok. 

Most akkor ezt én nem értem. Most akkor én vagyok a hülye hogy még nem hülyültem meg vagy megint mutassak ujjal a rohadt médiára meg a modern társadalomra? 

Én inkább egyiket sem. Elmondtam a véleményem, ezt így megfogalmazni is jól esett.

 

Szétzilálom

*Sosi*

Úgy hiszem el a szavaid, hogy miközben leolvad a bőröm a vágytól hogy Veled legyek, folyton nyelem vissza a késztetést hogy felkeljek és elrohanjak az ellenkező irányban. Ha azt mondod kitartó vagy, csak mosolygom, engem mindenki elhagy 2 hét vagy max. 2 hónap után, miért hinném el hogy most sem lesz másként.

Az elemei késztetéssel birkózom nap mint nap hogy hitetlenségből fordítsak Neked hátat. Szerinted nem vagyok kitartó. De az vagyok. Más kérdés, hogy bizalmatlan meg ezerszer megbántott.

Azt mondtad hogy nem szeretsz annyira nyilvános helyen "enyelegni". A kereszteződésben a harmadik csókváltás után kaptál észbe.

Miért hozok ki olyat az emberekből, amilyenek amúgy nem is. Mivel sarkallom az embereket ezekre a tettekre akaratlanul, tudattalanul. Bekövetkeznek, én meg szemlélője vagyok értetlenül. Felborítok, kiborítok, kifordítok, forrósítok, felzavarok, felajzok, indíttatok, bujtogatok, lázítok.

Van a sejtjeimben valami elemi ösztön, amire mindenkire reagálni kezd és pulzálni mint én.

 

Update.: Az milyen már hogy online nézhetem az Aiden koncertjét? Össze is futottam vele a kárászon este, a 17évesvöröskével volt, akiért elhagyott. Reflexből mosolyogva rájuk köszöntem, mert csak 2 lépéssel később éreztem úgy hogy gyomorszájon vágtak...

Rémálom

*Sosi*

 

 

 

 

Éjszaka fojtogató gombóccal a torkomban ébredtem, a fejem se mertem megmozdítani, féltem hogy meghallja az a lesben álló betolakodó, aki az első neszre rám veti magát. Féltem, pokolian, a könnyem is kicsordult, de a szívem felidézett Téged, Rád gondoltam. Elképzeltem, ahogy álmomból ébredve az ágyamban talállak és te felébredsz arra ahogy testem megfeszül, kezeiddel csendesre simogatsz és lecsókolod a könnyeket az arcomról szó nélkül, tested melegével olvasztod ki a görcsöt a testemből. Behunytam a szemem, erősen koncentráltam erre. Visszaaludtam és Veled álmodtam.

 

 

 ( zene köszönhető: Barnacukornak )

Pulzál

*Sosi*

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint felébredtem s kitettem a lábam az ágyból gépet ragadtam, dobott a szívem és ilyeneket követtem el. Közben ilyen esett még meg:

Sosi üzenete:
 no...
 smac-leves ebéd­...vissza a gyökerekhez
Barnacukor üzenete:
  *mosolygós smile*
Sosi üzenete:
 kólát iszom mellé, már alig van benne bubi, még mindig az a zene megy...imádom ezt a reggelt 
 még azon is túlléptem hogy reggel a szar mosógép megint elárasztotta a fürdőszobát vizzel, korán reggel görnyedve felmosni
 nincs is jobb annál
Barnacukor üzenete:
 hülye mosogép!
 gyalázzátok meg
 ragasszatok rá szidalmakat
 meg átkokat
 rontásokat
Sosi üzenete:
 dehogy is, csak megvetően nézek rá az ilyen szánalmas próbálkozásai láttán
 most duzzog, mert 3 hétig nem ment a mosás mert nem centrizett meg nem engedte le a  vizet,pöffeszkedett diadalittasan a fürdőszobában, de a f.bérlő fia átjött, kivette a szűrőt, volt benne ez az, ez okozta a gondot
 kitakarította,visszatette és működött is...most nagyon sértett szegény, ezért csinálja

Szóval smac leves, bubitlan kóla, kávé már megvolt, meg egy laza mosogatás...minden körülvesz, minden pulzál, de nem bántón, hanem bennem és körülöttem egy ritmusra...ki be járkál, utat talál és utat enged, minden egyben és külön is részes egész.


 

· 1 trackback

Dolgos hétköznapok

*Sosi*

Hát az úgy volt, hogy sehogy...hát mert én kitaláltam a Laurenc után, hogy okés, most kell megállni, mert lassan a fél várossal viszonyt folytattam már, tudni kellene abbahagyni...nem lehetek ilyen totál kényszeres. Pedig amúgy de...számolom a napokat hogy mióta vagyok egyedül ( amúgy  csak 16 napja...) mert wáwáwáw, így érzem magam, úgy hogy olykor peregnek a 18-as karikás képek a szemem előtt, nehezen alszom el, folyton hiányzik valaki az ágyból, csurom leizzadva ébredek...utoljára ilyen akkor volt mikor már nagyon megromlott a kapcsolatom Abrahammal de még együtt éltünk.

A legtöbb jóképű pasi a szememben potenciális áldozat, már kezdek aggódni, hogy az én nagy önállóságom meddig fog tartani, mert mikor legutóbb berúgtam, akkor csak beszélgettem, megismerkedtem Timmel, aki persze meg is akart csókolni én meg nem hagytam, jeszoké, fejlődőképes  vagyok, meg odavagyok a lakótársáért, aki egy hosszú raszta hajú, szakállas viking félisten. Dzsémszet már régebb óta ismerem, egyszer megadta a névjegyét, nem hívtam fel...Tim meg a lakótársa...háháhá, kicsi a világ. Szóval okés hogy egyszer sikerült megállni, de már azon gondolkodom hogy elmegyek Timmel randizni...valaki kötözzön le, légyszi!

Robert zenekara zseniális, az ő koncertjén voltunk Barnacukorral csütörtökön, ahol Timmel meg Dzsémsszel is találkoztunk. Robert hangjától megremegek, a zenéjétől forr a vérem. Áh...Robert. Ted is ott volt, megláttam és kb. összeomlott a világ. Érdekes volt, mert azt gondoltam hogy majd csak jobb lesz, de ha látom folyton arra várok, hogy végre megbeszéljük, azt akarom hogy bocsánatot kérjünk egymástól és ott folytassuk ahol abbahagytuk. Hát persze, odajött köszönni, egész szakállas volt, az arcomat simogatta a puha szőr az arcán ahogy puszit adott, az illata, hozzáért a térdemhez ahogy a guggolásban megtámaszkodott, az érintése...nah, szóval igen, Ted nekem már csak ilyen. Barnacukor szerint nem volt komoly dolog közöttünk, mert csak pár hétig jártunk...hát mi abban a pár hétben úgy viselkedtünk mint a szerelmesek...szóval igenis komoly volt, csak hülyeség...meg az is hogy még mindig mellbevágó hatással van rám.

Szóval az estét megúsztam csókmentesen, szinglin, a saját ágyamban aludtam és egyedül, a hajnali 3-kor elfogyasztott carbonarátát viszont vígan hánytam vissza otthon, amiben az a poén, hogy csak 3 sört ittam ...

Elkezdtem jobban foglalkozni a fotózással, most van egy másik nagy projectem, erről még nem is árulok el semmit...alakulóban, meg lassan próbák, meg angol. Közben meló, meló, meló és még még még sokkal több meló...ma tudtam meg hogy nem is novemberig szól a szerződésem szóval tavaszig ha minden jeszoké, min. lesz állásom, nem egy hátrány, mert most szeretek itt élni, szeretem Kátyát meg a lakást meg mindent...persze viszket a talpam Pest miatt, 2 hét múlva megyek fel Renihez meglátogatni meg szülinapozni..hujuj...

Nem írok egy büdös sort se, se verset, se novellát, a grafománságom csak a naplóírása terjed ki még csak nem is a blogra, bajom van, komoly.

Összeszedettebbnek kellene lennem de áh...

 

 

 

 

 

Barbra Streisand- oláálá

*Sosi*

Hát ez a vidi...ezt üvöltettem egész reggel, van benne valami iszonyat jó! Meg a kalapos srác az kellene de nagyon, amúgy is van pár csillagos ötös sárc a videóban. Jó Reggelt mindenkinek! ^^

Szikrázik a nap reggel, forróvá teszi a bőrt az arcomon ahogy rám vetül, látom a szemhéjaim alatt azt a borzongatóan szép aranysárga színt…reggelenként a gyönyörű napsütés ébreszt, simogatja a testem amíg fel nem pillantok a sárguló, büszke fákra, amíg rá nem nézek az aranyglóriára az égen, a Nap ott feszít büszkén, hatalmas szeretettel fürdeti aranyfényben reggel a világot. Remélem marad még reggelente hogy ébresszen, egy darabig.

Zohan segítségével átrendeztem a szobám, amitől a szoba, én is és Zohanék is fellélegeztek. Így már csak az ágy emlékeztet hajdanvolt férfiakra, akik nálam jártak, de mozdulataik, ahol álltak, ahogy keresztülmentek a szobán, értelmét vesztette.  Szeretem átrendezni a szobám amikor valami változás történik az életemben, amikor szeretném lezárni az életem egy bizonyos szakaszát. Ajánlom mindenkinek, ha változásra vágyik de nem tud hirtelen elmenni nagyon messzire hogy kiszakadjon a közegéből : Rendezd át a szobád!

Abraham azt mondta nekem hogy szerelmes a mostani barátnőjébe és most el is vitte hozzájuk haza…ggrrrr kicsit berágtam. Meg hogy a szülei szerint aranyos, hát hagyjad már…nah mindegy. Mindig mindenen felkapom a vizet ami Abrahammal kapcsolatos, mert még mindig ragaszkodom hozzá, tudom ez tök romboló meg fölös, de hát ez már egy ilyen hallgatólagos megegyezés közöttünk Abrahammal, hogy nem engedjük el egymást eléggé, ahogy kellene, ahogy egészséges lenne hogy mindenki tovább tudjon lépni, görcsösen ragaszkodunk az elmúlt szerelmünkbe és életünkbe, még akkor is ha tudjuk hogy megismételhetetlen, valahogy félünk, hogy ha elhal ami most van közöttünk, azzal meghal a lényünk egy darabja is…Szóval nyáladzás a köbön, meg hülyeség a négyzeten …muhaha, majd csak kinövünk ebből és nem leszünk örökké gyerekek.

Laurenccel azóta hogy „ dobott” csak egyszer beszéltem, msn-en jól megmondtam neki a magamét, jót tett, azóta nem is gondolok rá. Rájöttem hogy amikor azt a politikát választottam, hogy a elhagynak nem mutatom a fájdalmaim, nem mondom ki a gondolataim és hagyom a másikat elmenni, az egy nagyon rossz politika és kurvára önromboló.

Garabba voltam pénteken, Roberttel és Tedel is találkoztam. Olálá, bizony. Nagyon be voltam rúgva. Kedvesen odamentem, Robertnek puszit is adtam és mondtam hogy oks, akkor majd pénteken találkozunk, jövök és megnézem. Tibihez is odamentem, váltottunk pár szót, hát ő nagyon kényelmetlenül érezte magát, egész este állt a pult mellett mint egy fasz, a képére volt írva hogy szenved és bevallom kicsit élveztem. Én személy szerint jól éreztem magam, táncoltam, ittam és sokat mosolyogtam és nem bántam meg hogy elmentem, se azt hogy odamentem hozzájuk, még ha mások szerint nem is kellett volna. Mert ha nem teszem meg, az olyan mintha jelentőséget tulajdonítanék nekik, márpedig nekik ne legyen jelentőségük az életemben, annyit egyik se ér meg. Meg talán azért sem, mert Aident is láttam. Ő is engem. Egymás közelébe se mentünk. Képtelenség, hogy nem tettem meg, ezért haragszok magamra. De Aiden nem Robert és nem Ted. Aiden az Aiden. Szerettem őt és ő elhagyott. Ezen még dolgoznom kell, hogy ezt elfogadjam. Minden mást már leráztam és lezártam magamban. Azt is tudom hogy beszélnem kell vele, nem azért hogy visszakapjam vagy ilyenek, el kell mondanom neki amit gondolok, ahogy Laurencnek és akkor könnyebb lesz. Tednek és Robertnek is el kellene. Soha többet nem fogom be a szám, ha ilyen történik velem, nem fogok kedvesen mosolyogni és úgy tenni mintha semmi probléma nem lenne, nem fogok másoknak könnyebbé tenni, mert nem éri meg. Megtettem egy párszor, de senki nem köszönte meg, aztán meg csak én szívom meg vele, hogy nekem tart emiatt tovább feldolgozni, ha elhagynak.

Halottak napja meg áúcs, családozás, halott nagyszülők sírjánál dekkolni, hát nem így képzeltem el az utolsó szabadnapom eltöltését, de mindegy. Lefutom a tiszteletköröket, aztán tipli haza, Kátya itthon vár, majd megszeretgetjük egymást és a világ rendje helyre áll.

 

 

 

 

 

 

A világ nem változik

*Sosi*

 

Ezt hajlamos vagyok elfelejteni, hajlamos vagyok a 22.dik arcul csapás után is úgy tenni mintha el se tudnám képzelni hogy megint érhet egy. Szeretném azt hinni hogy nem vagyok naiv de végtelenül az tudok lenni.  Nem tudom hogy ez mennyire egy jó vagy rossz tulajdonság,  de úgy tűnik, nem szűnik meg, nem alakul át, marad, maradok ilyennek.

 

Laurenc.  Isszuk a sört, kérdem mi a baj, olyan gondterhelt, olyan nagyon szomorúan néz. „ Kaptam egy e-mailt.”Én: Kitől? Laurenc : „ volt barátnőmtől, azt írta hogy még mindig szeret. nekem még mindig nem közömbös ez a lány, ezért nem tudok veled lenni.” Én: „ Oks, nem gáz, ne tulajdoníts neki nagy jelentőséget, köszönöm az őszinteséget, akkor jobb ez így.” Mosolyogtam, mintha muszáj volna, mosolyogtam, mint egy idióta, mint aki a túlélésért mosolyog, aztán elváltunk, azt mondta hogy szeretne még beszélni velem, azt hazudtam hogy persze, de valójában sose fog velem többet beszélni, mert nem engedem meg.

Hazagyalogoltam, ahogy szoktam és végig üvöltött valami zene a fülembe és nem is voltam magamnál és amikor hazaértem és Kátya megkérdezte hogy mi a baj, kitört belőlem a zokogás, azt hittem hogy kiszakad a mellkasom, úgy sírtam a vállán. 5 perc múlva már félálomban pihegtem az ágyban miközben ők Jóbarátokat néztek. Emlékszem hogy  Zohan, Kátya barátja áthozott a karjában a saját ágyamba és a ruhámat se volt erőm levenni, úgy aludtam el.

Ma azon gondolkozom, hogy kezd kicsit sok lenni azon srácok száma, akikkel lefeküdtem, meg hogy Laurenc volt sorozatban az 5.ik aki valamilyen indokkal de lekoptatott és haj, de nem értem hogy mi a problem velem. Persze, tudom…” mi vagyunk azok a lányok, akik megtestesítik A Nőt, nekünk írnak verseket, nekünk dalokat stb. de mi nem vagyunk Barátnők..mi Szeretők vagyunk.” Ezt mondta Barnacukor. Talán igaz, talán be kellene ismernem hogy ez elől nincs menekvés, ez a Sorsom, ezt kell jobbá tennem, nem lehetek más mint aki vagyok.

Mint kiderült, felvettek az Ipro-színházba, aminek tökre örülök, meg hogy elvileg fogok egy-két darabban játszani, izgatottan várom. Közben angolozom meg dolgozok, Anyám házasságban válságban van, igaz ezt én már 2 éve tudom, akkor is tudtam hogy szar lesz, amikor hozzáment…no comment. 

Zaccel elmegyek ma moziba…minek, mi a fenének…futni jó, futni igazán jó…de nekem már nincs ki után, nekem nem maradt senki, Én egyedül vagyok, egyedül talán a legjobb…

 

· 1 trackback

Mivel nem jön még a végítélet,csak élünk tovább

*Sosi*

Nem engedte beágyazni : https://www.youtube.com/watch?v=-J7J_IWUhls

Hogy van az, hogy el lehet felejteni érezni, hogy valaki megcsókol, megölel, szeretlkezik veled és már nem érezd azt mint régen. Már nem akarsz az élete része lenni, már nem akarod hogy szeressen, már nem akarod hogy a tied legyen, csak ennyit kérsz, hogy szeretkezzen veled, mert a mosolya jéghegyeket olvaszt meg, mert a bőrének napíze van, a szeme pedig mindent elárul, minden csodálatot, szeretetet, félelemet és fájdalmat és látod, látom őt, Laurencről mindig is sugárzott az amit átél, bár szerinte ezt nem sokan látják, hát akkor nekem valami különseges képességem van. Persze áthívtam és rávettem hogy lefeküdjön velem, pedig először nem akart, valami visszatartotta, mintha ha megteszi akkor átlép valami veszélyes határvonalat. Szerinte én egy lenyűgöző lány vagyok, ő meg mindig fájdalmat okoz azt őt körülvevőknek...hát ez van, csakhogy ha én akarok valamit akkor meg is kapom, akartam őt, akartam érezni meztelen bőrömön a testét, hát megkaptam és amikor elaludtam a karjaiban lehetett bármilyen rossz álmom, ha felrévedtem az ő meleg csókjai alattak vissza, húzott közelebb a karja és a világ megszűnt létezni.

Hirtelen, ahogy csókolózunk, egyszer csak eldönti hogy akar és akkor nincs megállás...szeretem a fiúkban hogy mind különböznek, hogy mind másképp élik meg a szeretkezést, hogy mindnek különös de imándivaló, szerethető szokásaik vannak. Hosszú ideje az első fiú, aki reggel felébredt és azzal a lendülettel rámvetette magát...apám, rég indult ilyen jól a reggel.

És mégis...ahogy elváltunk a Széchenyin és felszáltam a ködben tocsogó város szürke árnyalatait épp tépte fel a nap aranyló sebekké, én meg arra gondoltam, hogy mikor éreztem valamit utoljára. Ted volt akinél tudom hogy még éreztem de az már pokoli volt, Aident szerettem utoljára. Aident még most is szeretem. Tudom hogy szerelemmel szeretem. Folyton összugrik a gyomrom ha csak rágondolok, folyton azzal kínzom magam hogy Paramore-t hallgatok, mert az énekesnőjére borzalmasan hasonlít a mostani csaja. Folyton megnézem a csaj képeit Iwiw-en. Aidenét meg Fészbúkon. Ahol amúgy rájöttem hogy ha valakit letiltok, akkor az többé nem az ismerősőm...így lett Ted és Aiden is nem az ismerősőm...hülye vagyok én, tudom.

Hogy mi lesz Laurenc-el? Remélem tudja hogy én itt vagyok, hogy én segítek neki, erőssé tesz, erősebb vagyok mellette mint mások mellett, ő valahogy nem gyakorol rám olyan uralkodó hatást, valószínűleg mert az én lelkivilágom az övénél jelenleg összeszedettebb. Ami nekem pozitív abból a szempontból hogy nem tud nekem olyan lelki sérülést okozni egyenlőre ami nagyon kibillentene az egyensúlyomból, a morális ellenvetéseimmel meg nem vagyok hajlandó foglalkozni...

Sokkal jobban aggódom egy másik személy miatt. Zac. A munkatársam, egy másik részlegen dolgozik. Eredetileg biológia-mittoménmilyen tanár volt, 30 éves, szúrós kék szeme van és rohadt kiállhatatlan tud lenni, bunkó és nagyképű, vascsőt érdemelne, alapból, meg olyan rossz a híre hogy ijahcsuhaj...gondolni lehet, Sosika perverz módon kíváncsian nyújtózkodik a orszolán szájába, hát persze, hiába csapkodom a kezem, hogy nem szabad, csak nem hagy nyugodni...de ő veszélyes. Nagy falat. Júúújjj...mért nem tudok nyugton maradni....picsába az egésszel.

Az iprószínház király, ha szerepelhetek azokban a darabokban amikoről most volt szó, akkor húha, ha jó lesz az angol és tudok tanulni szintén jó, ha anyám nem köt belém, az mármár zseniális, ha nem leszek szerelmes az brilliáns...mindegy kibe nem, csak ne.

 

Egyik szemem sír, a másik nevet

*Sosi*

Az élem hogy:

Ted elhagyott, a szánalmas, otromba sms-es szakítása jól a földbe dögölt, mert ugye hogy valakiben annyi se legyen hogy felhívjon és elmondja, vagy találkozzunk. Azóta persze láttam, egy napsütéses napom, amikor Anyukámmal sétáltam, jól néztem ki és épp mosolyogtam...ennyi maradt, hogy mindig úgy nézzek ki mint aki most lépett ki valamelyik Streetfashion oldalról, hogy mindig mosoly van az arcomon, mert azt akarom hogy ha meglátnak, Aiden, Ted, Robert, Abraham vagy akármelyik másik, tudják hogy mit veszítettek. Roberttel is találkoztam, a Grandban, hol máshol. Ahogy észrevett, mikor elmentem mellette felderült az arca, úgy mondta a nevem, mint aki tényleg örül hogy lát, én meg elmentem mellett és csak úgy a vállam felett dobtam egy sziját. Nincs jópofizás a srácokkal, akik ordenáré módon hagytak el, akik nem hívtak fel, akik belerobbantottak egy kézigránátot a szívembe. Nincs ám, nincs nincs. 

Miután Ted elhagyott, egy légüres térbe léptem, bedugult a fülem, belém szorult a levegő és pánikolni kezdtem, de percek alatt elmúlt, a napok folytak és testem nem esett szét egyedül, fel tudtam kelni és le tudtam feküdni. Elmentem dolgozni, nem akartam meghalni, lassan elkezdtem lélegezni, lassan elkezdtem érezni, mint régen, mint Abraham előtt, amikor egyedül voltam, lassan éreztem ahogy dobog a szívem, vannak gondolataim, vannak őszinte mosolyaim. Már nem sírok az orvosnál. Itthon is csak néha. Terveim vannak és igyekszem elhinni hogy meg tudok gyógyulni mielőtt túl késő lesz. 

A múlt hetek valamelyikében megkérdeztem tőlem Katharine hogy mit látok magam előtt, ha a jövőmre gondolok. Ha a jövőmre gondolok, akkor férjet látok és gyerekeket. Ezt szeretném, mindennél jobban. Ez vagyok én, nem leszek költő, nem leszek író se színész, nem leszek táletum, nem leszek látomás, nem bírná el a szervezetem, nem is képes rá. Hamarabb halnék bele a próbálkozásba is minthogy a közelébe kerüljek. De már nem is akarom, egy normális életet akarok. 

Most egész jól vagyok. Abbahagytam a kényszeres ivást és bulizást, abbahagytam azt a néma sikoltást belül amitől a dobhártyám is be akart repedni. Szeretek megint aludni. Szeretek megint enni. Szeretek felkelni reggel, tudok látni szépet benne és nem akarok a tudatomra ébredés utáni másodpercekben azonnal zokogásban kitörni. De érzem ahogy az utóbbi hónapok súlyos nyomot hagytak rajtam, bennem. Túlléptem a korlátot, túl azt ami még jó lett volna. Hát most szembe kell néznem a károsodással. Szembe azzal hogy most is pengeélen táncolok. Hogy le vagyok gyengülve, hogy a lelki egyensúly halovány rámájának karimáján billegve nagyon kevés is elég lesz legközelebb a bajhoz. Bár úgy szeretném elkerülni. 

Ha a tükörbe nézek, azt látom hogy még soha nem voltam ilyen szép. Mert most igazán szépnek látom magam. Látom az eltelt idő minden tapasztalatának, kínjának, boldogságának, tudásának lenyomatát az arcomon. Én nem olyan vagyok mint Laurenc aki nem tud megbarátkozni azzal, amilyen, amiket tett. Én túllépek mindenen, minden aljas, szar mocskos részleten, minden rosszon, amikor tönkretettem magam, mert én másoknak szándékosan sose okozok fájdalmat, csak közvetetten, csak fáj azoknak akik szeretnek az amit én teszek magammal. De ez is több mint ami jó volna. 

Laurenc-el még gimiben jártam 2 hetet, aztán dobott. Múlthéten amikor épp az orvostól jöttem, találkoztam vele. 1000 wattos mosolya van, rohadt jóképű, gyönyörű szem, tökéletes molyos, borosta, az orra...a keze...nah hát szóval, eléggé a zsánerem a srác. Csak hát ő is az életét a gimitől eddig aktívan az élete szétbaszásával töltötte, töménytelen pénzt költött fűre és drogosokkal lógott egyfeszt...neki is most jött a felismerés, hogy valami nagyon el van cseszve és hogy ő nem ezt akarja. Mondtam neki hogy jobb későn mint soha, de még bele van betegedve a múltban elkövetett rossz döntéseibe és tetteibe. Remélem idővel neki is elmúlik és rájön hogy kár a megváltoztathatatlanon keseregni, a ma viszont mindig egy új lehetőség hogy jobbak legyünk, mint tegnap voltunk.

Persze randiztam vele tegnap, és a végére már csak az a rohadt asztal választott el minket hogy meg ne csókoljuk egymást. Aztán elindultunk az esőben a Mars térre, ő meg megállt egy eresz alatt...édes volt, majd szétrobban a szívem, a tarkóján a vizes hajába túrtam és minden ízében ismerős volt, köszönöm neki. Csak aztán majdnem elájultam. Ami erőst rontott a romancesőbencsókozunk összképen. Mert hogy a szó szóros értelmébe majdnem összeestem. Zúgott a fülem, zsibbadtam és mindenhol kisfénypontok voltak és jaj...elmentünk a Marsig, aztán leültünk és még mindig nem lettem jobban, hozott nekem egy Mars csokit, stílusosan. Megettem és jobban lettem. Közben 100x kértem bocsánatot, hogy ráhoztam a frászt. Én nem akadtam ki, múlt hónapban Kátya lakótársam unkatesója is így esett majdnem össze amikor nálunk volt, kívülről már láttam milyen, szóval nem estem pánikba. Csak szégyelltem magam, hogy megint milyen mocskosul elesett vagyok, pedig nem is akartam, meg hogy elrontottam a pillanatot, pedig olyan jó volt. Ő felszáll a buszra, én meg hazajöttem. Nem is tudja a számom. Ennek se lesz folytatása szerintem.

Hazajöttem és azon gondolkodtam, hogy miért árult a testem, amikor erősnek éreztem magam, aztán rájöttem, hogy mert nem vagyok az és aki el akarja játszani hogy jól van mikor közbe annyira nem is, annak visszanyal a fagyi. Meg nem ártott volna egy szendvicsen kívül mást is enni. Meg a gyógyszerre megivott két sör...no comment. Elgondolkodtam, hogy mennyire vagyok képes tartani magam, hogy lehet, hogy most egy kapcsolat, bármilyen kapcsolat ebbe a kényes egyensúlyfenntartásiküzdelembe nem is fér bele. Ha már eljutottam arra a szintre, hogy nem érzem azt hogy létszükségazéletbenmaradásomhoz hogy legyen valakim, talán nem is kellene hogy legyen senkim. Mert minden kapcsolatom úgy kezdődik hogy minden rendben, aztán azon kapom magam, hogy ki vagyok vetkőzve magamból és már azt se tudom ki vagyok meg hol csak a másik legyen velem, mert nem tudok nélküle élni...

Update: Múlt héten amikor Miánál voltam és nem tudott fotózni valami sokat, mert lemerült az elemje, akkor elrángatott a SZOTE-ba. Csókolóztam egy vadidegen sráccal. Tiszta szenvedély volt és annyira jól esett. Nem érdekelt a neve, nem érdekelt semmi, nem beszéltünk semmit, ahogy megérintett csak összeakadt a szemünk és páfff...nem emlékszem másra, csak hogy magas volt, hogy széles válla, az erős keze megtart, még az arcára se emlékszem, csak hogy kék volt a szeme és szőke a haja és finoman metszett arcéle volt, jó illata, pokoli finom a csókja és eperízű a szája. Zseniál volt. 

Töröl

*Sosi*

Töröl ronda sms-t telefonjából.Nem vesz tudomást róla.

Töröl emléket, érzelmet, mindent ami vele volt kapcsolatos.

Töröl szívtörés, töröl reményvesztettség, töröl magányosság, töröl fájdalom.

Töröl minden ami kárt okoz belül. 

Töröl Tedet az életből.

 

 

 

 

Itt van az Ősz, újra itt van

*Sosi*

Esik az eső, mindenhova befolyik ez a szürke szín az égről, a pórusaiba ivódik az embernek, minden kicsit hideg lesz, elkezd az ember dideregni, este az ágynemű hideg, reggel az fürdőben amíg az első forró vízsugarak el nem érnek, vacognak a fogai az embernek. Tele van a tömegközlekedés, egyetemista, gimnazista, a város újra egy lüktető organizmus, vége a csendes hétköznapoknak, mindenkinek órái vannak, nem ér rá bulizni mert holnap suliba kell menni, meg a TO-ra meg a HSZI-re meg fel kell venni a bérletet meg szoctámigénylés és neked kivel van az az órád hogy, jah arra én már jártam stb stb stb...

Mivel én most épp kitudjamilyen viszonyban vagyok az egyetemmel, ezekből idén kimaradok, erős ráfeszülést igényel már csak a gondolat is hogy be kellene menni a TO-ra hogy megtudjam hogy akkor most hogyisvanez. Meg tanulni, nyelvizsga, államvizsga, vissza akarok menni az egyetemre, mesterre meg ilyenek. Nekem a napok folynak tovább lusta egymásutániságban, nincs változás, munka, buli, otthon. Ebből áll az élet és most még annyira nem bánom.

De egyébként ilyen hangulatom van: 

Szétveszít valami érzés, szétrobban a szívem az agyam, minden porcikám lüktet, minden porcikám haragos, dühös, gyűlöl, fáj, minden emlékem ég a bőrömön, forró savként folyik le rajtam, haragszom és nem is, Ted: megint a szokásos körök, megint a " nekem sok a dolgom, nem érek annyira rád meg veled találkozni." amire kb. én csak azt tudom mondani, hogy akkor mi a fasznak kértél esélyt, hogy rohadjál el...de most jó így. Egyedül. Ted eltűnt egy hétre és én könnyen megbarátkoztam a gondolattal hogy egyedül vagyok és nem tartozom senkihez és nem hiszem hogy akarok most ezen változtatni, beszéljünk bármit is holnap, mert hogy beszélünk, persze hogy csak azért is, nem tudom minek, mert kért, de én már nem akarok semmiről beszélni senkivel, senki ne jöjjön a közelembe, senkire nem vagyok kíváncsi, senki nem érdekel, nem vagyok senkié nem is leszek, nem lát senki és nem is létezek. 

Idő, idő, idő, idő....

*Sosi*

Időt kérek arra hogy eldöntsem hogy megőrüljek inkább vagy legyek normális, nem tudom eldönteni hogy hosszú távon melyik kifizetődőbb. 

Idő kérek eldönteni hogy kezdjek valami értelmeset az életemmel, vagy hagyjam kárba menni az egészet, itt már a szavak mögöttes tartalma sem tiszta számomra.

Időt kérek eldönteni hogy az érzelmi/szerelmi/testi poligámia malmai között őröltessem magam tovább, vagy maradjak magamnak, esetleg menjek hozzá egy 30-as egyszer vált apukához, mert vele már nyugis az élet. No comment.

Időt kérek, csak idő már kúrvára nincs, állatira nincs, elveszett, eltűnt mint a nyár, el mint minden, hoppláré, jah hogy már szeptember közepe? Nyelvizsga? Államvizsga? Pest-Szeged? Egyetem-Fityfene?

Időt kérek felfogni hogy háháháháhááá...úgyis csak meg a zűrkeltés, fennfordulás és felborulás alkotta felfordulás, kiborulás, halálugrás, megtisztulás, megjavulás, végromlás, bénulás, felindulás, karmalopás,idegrángás, pálfordulás, önkínzás, elfajulás. 

 

Így utólag

*Sosi*

 Update: tegnap mostam ki az összes ruhám, amiben a SZIN-en voltam...

Már megint kezdődik...

*Sosi*

 

Azt mondják, hogy Az a srác, mindig akkor jön el amikor nem számítasz rá, amikor nem akarod, nem gondolsz rá.

Én nem gondoltam Tedre. Nem gondoltam semmire, azon a napon épp szenvedtem, egész nap kinn voltunk a családdal a halléfőző miatt a tűző napon és ez idegessé tett, hogy összefutottam Roberttel, az is idegessé tett, hogy megcsókolt majd otthagyott az még inkább, hogy este 7-kor már én hívtam fel, az már kiváltképp, ( persze hogy hülyepicsa voltam...) hogy nem akart velem találkozni és én még is ráerőszakoltam magam, az meg már kommentárt sem érdemel. Partfürdő-bor. Haza-tusolás+bor. Szórakozóegységbe el-még több bor. Szórakozóegység-zene. Szórakozóegység-Ted. Mi? 

Tedről tudni kell, hogy már vagy 2-3 hónapja ismerem ha nem több már nem is emlékszem, pont u.e. a szórakozóegységben egyszer szemeztünk egy hasonlóan nem józan éjszakán, nézett, nézett azzal a szép szemével, aztán odajött, de csak állt, egy szót se szólt, a kezében egy cigaretta volt, kérdeztem: kérsz tüzet? de erre se válaszolt, csak nézett, én meg mosolyogtam és adtam neki tüzet, ő meg minden szó nélkül elment. Nagyon tetszett, nagyon aranyosnak találtam, de eltűnt. Ámde a fészbúk korában nem kell félned, nem maradsz sokáig ismeretlen, egy héttel később meg is talált. Randi-valami hiányzik. Szép, de valami hiányzik. Parkolópályára és barátira kapcsoltam az ismeretségünk, közben ugye Aiden, halál, kikészülés, Ted ír: mi a baj? Én: minden. Beszélgetések fészbúkchaten, olykor összefutások. 

És akkor este ott összetalálkoztunk, ott volt és én eléggé részeg voltam, Robertnek meg olyan :" én most ordenáré be fogok rúgni és nem nagyon fogok veled foglalkozni" napja volt. Ültem és Ted odajött, és azt kérdezte hogy miért csinálom ezt magammal, miért viselkedek ilyen bután és közben nézett rám a gyönyörű szemeivel, én meg kb. összezuhantam lelkileg a saját hülyeségemtől és attól ahogy néz. Robert visszajött valahonnan, mellém ült, Ted visszaült a helyére, és akkor, nah akkor pokoli volt, amikor Robert magához húzott, én meg Tedet néztem és kezdtem úgy érezni hogy a világgal most bizony baj van mert..mert baj. Mert Ted megfogja a kezem a koncert után hogy gyere, mert én kihúzom az utcára és bocsánatot kérek tőle, hogy mostanában ha keresett nem mindig vettem fel a telefont, nem hívtam/írtam vissza. Azt mondja semmi baj, valaki kiszól az ajtón:Ted gyere segíteni. Gyengéden megfogja a kezem, gyere, bemegyünk, segítek nekik és aztán beszélünk. Belépünk az ajtón arra az iciri-piciri sötét folyosóra, ami elválaszt minket a következő ajtótól, a kocsmától, Roberttől és akkor megcsókol, halálösszemolás, kapaszkodom, nem tehetem, nem veled jöttem, ne csináld ezt. 

És akkor a végére: x idő múlva. Ted: gyere fel a backstage-be beszéljünk ott csendesebb. Néz, a tekintete húsbavágó, meg akarom csókolni, meg akar csókolni, nem teszünk semmit, ő pedig kér. A következőt kéri:" Adj egy esélyt." Minden megdermed bennem, minden szétárad bennem ahogy megölel, minden kúrva magányos volt és hideg ahogy egyedül hazamentem, hív. Itthon vagyok, minden rendben, okés. Robert hajnalban beesik, ittalszik. 

De nem nyugszom, másnap: Ted találkozzunk. Találkozunk, persze csók, 220 a vérnyomásom, ahogy megölelsz érzed hogy milyen nagyon dobog a szívem és mosolyogsz rajta. Én pedig még mindig bizonytalan, én még mindig félek. De hiány, ha nem vagyunk együtt, megint találkozás. Megint jó, megint bizonytalan. Aztán megint találkozás, megint jó, de már nem vagyok az. Már biztosan tudom hogy vele akarok lenni. Már biztos hogy különleges a számomra, már vele. 

Ted. 

Sálálálálálál lálálál lálálá lálál álál ááááá....

*Sosi*

Reggel hamarabb iszom ACC200-at mint kávét...az a jó ha az ember a megfázásra, amitől a tüdeje úgy fáj, hogy már a háta is sajog,jól rádohányzik, lehetőleg sokat van kinn a hidegen és hiányosan öltözködik. Lehetőleg hogy fájjon, minnél jobban fájjon, mert ez már valami perverzió, elfelejteni hogy volt amikor nem fájt semmi...

Robert felhívott. Szerdán, amikor úgy voltam vele hogy bár nyomorultul vagyok, de nem törődök vele és szépen felöltözök és úgy teszek mintha nem lenne semmi, mintha Aiden nem hagyott volna el egy 17 éves vörös hajú tinilányért, mintha nem lenne ennek jelentőssége, és boldog voltam, nem megjátszottam, megkönnyebültem és egész nap jártam keltem, este épp a nonstopba tartottam amikor csörög a telefon, ismeretlen szám, felveszem, helló, igen? Robert vagyok....Azta. Padlót fogtam...nem hittem hogy felhív, 29 éves srácok nem szokta szóbaállni velem, azt tessék. Némi félreértés után hogy ki melyik oldalán van a hídnak, össze is futottunk, beszélgettünk és csókkal váltunk...mint a mesében.

De...persze de, én ÉN vagyok, és ezek a dolgok nem mennek egyszerűen. Pedig olyan jó lenne ha nem kellene mindig ez a kúrva feszkó meg a cirkusz.

Olyan közel volt hozzám minden porcikája, hogy amikor elment, semmi nem maradt, nem maradt gondolatom, csak lenyomata voltam a testének, a kezének a szájának.

És most megint jön az aggódás, hogy felhív-e, hogy látom-e még.  Sok ez a hülyeség nekem, komolyan sok, meg különben is meg haggyad már meg ilyenek.

 

Hát ez nem jött be!

*Sosi*

Hát hiába gondoltam szépeket meg jókat, nem sikerült a tuti, ráadásul beteg is lettem, meg rájöttem hogy unalmas vagyok, kész görög tragédia...

Szóval Aiden nem beszélt velem, Aiden eltűnt, SZIN-en feltűnt, vörös hajú lánnyal eltűnt, másnap beszéltünk, ott se volt és mégis eltűnt, majd eltűnt, egyre jobban eltűnt, egyre jobban vörös hajú lány és most volt nincs. Legutóbb mikor beszéltünk még a :" nem tudom hogy mit akarok"-ban volt. Szerintem viszont ez ezzel egyenlő=" nem akarok veled lenni, mert őrült vagy és idegesítő, inkább dugnám azt a 17 éves szekszi vörös sunát". Megértem. Művész a csaj, csinált is Aidenről egy fotósorozatot Facéra. Baszott jó lett. Kb. ráélveztem az ágy szélére, olyan rohadt jó a stílus a fények, minden. 

Szóval a SZIN így nagyon fasza volt, eret vágtam volna magamon minden nap, de szóra se érdemes. Azért nagyon jó koncerteken voltam, pl. hogy voltam Korai Örömön, az maga volt a gyönyör. De sorolhatnám még...

Jah, vicces-keserű momento, olyan dejavu, meg sors-pillanat:

3 éve SZIN-en: Dávidba, életem első szerelmébe voltam még szerelmes, még mindig, szerelmes, értitek. Van egy szám Ákostól, már volt is itt a blogon, a Minden most kezdődik el. Folyton ezt hallgattam, ez volt a számunk, csak a Dávid nem tudott róla, de ez mindegy is. Szóval, SZIN, egyedül, eső esik, Ákos-Minden most keződik el, broke my hart, szenvedés, jaj de szar a szerelem...stb. 

Idén SZIN-en: Szintén szám ami volt már itt a blogon, Quimby-Most múlik pontosan, számom amióta összevesztünk Aidennel. Barnacukorral már 4 órája ázunk, este van, sötét, Quimbyre megyünk, zuhog az eső, Most múlik pontosan, pontosan erre értem oda, ordítom, ordítom, fáj, broke my hart. Lehet kicsit most megutáltam a SZIN-t. Valahogy nem az én fesztem. 

Szóval ez van. Aidenre keresztet vetettem és hát szar, rohadtul, nagyon, tiszta elegem van még magamból is, mert folyton megy a rinya. Aiden egyszer azt mondta, túl komoly vagyok. Szerintem is. Folyton nagyon komoly vagyok, komolyan veszek mindent, komolyan fotyon depresszálok, parázok, feszitvált csinálok, hisztizem, gerjesztem a feszültséget meg egyebek. Igaza lehet. Tényleg ilyen vagyok. Azt akkó'  most mi van?

Jelenleg ha nem Aidenen agonizálok, amit jelenleg versenyszerűen űzök, az egyetlen sport a tüdőfájás elviselése mellett, hogy azon agyalok vaj'h felhív-e az a srác, aki vasárnap reggel a lakásomon kötött ki a George-al, az ex-szeretőmmel egyetemben, aki a SZIN-en nállam csövelt, a srác meg a haverja és olyan, de olyan istentelenül helyes és szekszi, hogy basszuskulcs. Amikor elment, búcsúzóul megölelt, megfogta a fenekem, adott egy szájrapuszit és elkérte a számom. Nah azóta várom hogy hívjon...George megadta a telefonszámát, meg a nevét, de felhívni biztos nem hívom, túl direkt, meg tolakodó. Ott van még a face, de elgondolkodtató, hogy írjak neki inkább, vagy jelöljem be. Inkább írnék neki, de akkor megint magamnak keresem a baj...mondjuk mindig ezt csinálom, és sose tudom abbahagyni. Úgyis írni fogok neki ...HÁHÁHÁ...már előre röhögök magamon, olyan lesz mint Aidennel, meg mint M.-el, akit szintén a Facén szedtem össze, aztán lett nagy broke my hart. Jesszuska, tiszta hülye vagyok...biztos hogy van valami a Coldrexben. Nah igen, amúgy meg a szombati esősparty megtette a hatását és nagyon beteg lettem, most épp a mellakom fáj annyira hogy fájmindegyhogy, meg takony, meg fejfájás, orrdugulás, tudjátok, igazi őszi kedves kis hangulat. 

De ezentúl minden más lesz, Istenre esküszöm...helyel-közzel. 

Mostandó ilyen lesz a hangulat és mindig fáckig hev ö nájsz déj lesz, meg több posztolás:

 

Azt mondják...

*Sosi*

Azt mondják, azt mondják csak elhatározás kérdése. Csak rá kell gondolni. Csak másképp kell gondolni.  Hát gondolom, elképzelem, eljátszom magamban, látom, érzem, hívom...

Elképzelem, ahogy Aiden újra visszatér az életembe egy hét után:

Nem vádolom, mert nem hívott, mert nem írt, hogy nem tudtam hogy van, hogy a hídon mentem át nap mint nap és tudtam hogy ott van és mégis pokoli távol, hogy elemészett a hiány százszor, hogy a képeit nézegettem naponta, mert akkor legalább láttam, hogy lassan egy látomássá lett számomra, egy álommá, megszűnt a reális térben, a Reális Teremben létezni, eltűnt és meg kellett barátkoznom ezzel.

Megbocsájt, bárhogy is csinálja majd azt, megteszi. Megteszi mert szeret és ez erősebb a sértettségnél, a bizonytalanságnál, bármilyen félelemnél, a kétségeknél a hit megbicsaklásánál vagy a fájdalomnál.

A Fesztivál:

Elképzelem, hogy megkapom azt a három nap szabadságot és szárnyali fogok a boldogságtól, megkapom mert semmi akadálya nincs, mert megérdemlem és mert a lehetőség adott. Nem fog úszni a CC nem lesz sok a várakozó és nem kell SOS SL szintet javítani.

Az Életem:

Elképzelem, ahogy Öntudatra ébredek, elképzelem, hogy Felébredek ebből a rezignáltságból, elképzelem ahogy megpróbálok megtenni mindent azért amit szeretnék, úgy ahogy eddig nem. Megbarátkozom önmagammal, hogy egyedül hozzak meg döntéseket és egyedül éljem az életem, megtanulom elfogadni a magányt, s hogy abban nincs más, csak én, egyes egyedül. Beváltom a magamnak tett ígéreteket, túllépek a fájdalmakon, át a sértettségen, átlépek minden akadályt. 

 Emlékszem a jó pillanatkora, amikor Aiden nem volt velem:

Mariával lementünk a Partra, a szabadstrand homokjában feküdtünk hétfő fél 12-kor, pasikról beszéltünk meg szexről, meg érzelmekről és félmeztelenül élveztük a kék égből kirobbanó napfényt, ami átmelegítette a bőrünket, s amitől még egy óráig olyan jó kedvem volt, hogy valami hihetetlen. Tele voltam hirtelen endorfinnal és D vitaminnal, úgy éreztem hogy majd kicsattanok és Enyém Az Egész Világ. Maria tudja miről szól a fáma...ez biztos.

Erre gondolok, minden nap. Erre gondolok, először egyedül az albérletben napok óta, aminek a monotóniájából a Barnacukorral töltött másfél nap húzott csak át egy másik Univerzumba, ahol a falak sárgák, az Anyukájuk végig izgul-szinkronizál egy kajak-kenu bajnokságot, ahol finom ételek vannak, jó zenék és filmezés, mozdulatanság, kávé és képek rengetege együtt egy otthonosságban. 

Megbarátkozom mindezzel és csak erre gondolok. Azt mondják hogy ez segít. Egy próbát megér. 

Most elrontottam pontosan...

*Sosi*

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jött a harag, jött szembe a hiány, jött szembe a sok elvárás, jött az akarat, a szerelem, jött az éhség, a vágy, jött és engem cincált, engem kért, hogy etessem meg, hogy adjak nekik valamit, de én féltettem magam, nem akartam hogy engem egyenek meg, ezért fogtam Aident és eléjük vetettem...

Persze megzabbantották, egy hétvége alatt felfalták és maradékot kiköpve otthagyták nekem a meggyötört testét és akkor már tudtam hogy hiba volt, nagy hiba. Nagy hiba volt azt hinni hogy ha Aident jobban bántják majd, akkor engem nem és hogy nekem akkor nem fog fájni. Most kétszeresen fáj. 

Most néma hallgatás van, minden telefoncsörgésre és sms-re azt hiszem hogy Ő az, persze nem. Most nem akar velem beszélni, most ha hangját akarom hallani, myspacen a zenéit játszol le újra és újra, hallgatom ahogy énekel és arra gondolok, hogy milyen amikor játszik, milyen amikor nevet, milyen amikor nem teszem tönkre. 

Nem merek hozzászólni, nem merem hívni, de még írni se neki. Nem merek gondolkodni, nem merem elképzeni hogy mit csináltam és hogy annak mi lesz a következménye. Várok a némaságban az éneklő hangját hallgatva arra hogy megbocsájtson nekem annélkül hogy előtte bocsánatot kérek, mert nem szólhatok hozzá, úgy érzem hogy most nem lenne értelme.

Közben megpróbálom túlélni magam, megpróbálom nem hibáztatni magam, mert most már nincs értelme, nem szedem be a gyógyszereket amiket az orvos felírt, nem iszom annyit, igyekszem nem parázni, igyekszem legyőzni magam, legyőzni a késztetéseket, igyekszem arra gondolni, hogy vissza fog jönni, igyekszem arra gondolni hogy szeretem és ez megment minket minden balvégzettől. Talán. Nincs jobb akciótervem...

 

" Most múlik pontosan..."

*Sosi*

 

Ez a nap száma, küldöm neked "kedvesem" mert te olyan jól tudod hogy kell összetörni a szívem, amivel szeretlek, el soha nem engedem ezt az érzést, megvárnám inkább míg elpuszít, amíg nem marad semmi belőlem. 

Ne gyere, sose többet, ne akarj, ne nézz rám,ne csókolj és ne érj többet hozzám. Mosolyogj rám keserűn az asztal másik oldaláról, tudva hogy tönkretetted és tönkreteszel és véget kellett hogy érjen mert halálos lett volna bármilyen folytatás. Nézz egy buszról, egy sarokról, nézz úgy ahogy azt nézed, akit szeretsz, akit szeretnél szeretni, aki nélkül nem ugyanaz az élet, de helyrehozhatatlan csorbát szenvedett, minden kimondott szó és minden tett és minden elmúlasztott pillanat, elrontott döntés és hazudott ígéret.

 

Csak legyen vége. Had szálljak ki ebből a jeges vízzel teli kádból, hadd hagyjam itt a fájdalmaim, had szeresselek úgy hogy nem vagy itt. Mert az nem bánt annyira mint mikor itt vagy. Az már elviselhetetlen.

 

Törésponton

*Sosi*

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem emlékszem arra a pillanatra pontosan amikor megtörtént, amikor már tisztában voltam azzal hogy mennyire elviselhetetlen, nem csak éreztem.

Egy ponton minden eltört, minden ami voltam a mélybe zuhant, minden kapaszkodó eltűnt, elégtek a szemem láttára a reményeim, a hitem, rájöttem hogy az üres semmi fekszik mellettem az ágyban napok óta, Aiden helyén, aki nem volt itt. 

Belül meghaltam és éreznem kellett volna hogy mikor, de nem éreztem, nem éreztem, csak most ébredtem rá, hogy milyen üresen is tátongok egyfolytában. Hogy mennek a napok és én nem vagyok Sehol és Senki. 

Totálisan kétségbeestem. Ittam, sokat, és nem is érettem hogy miért, hogy miért nem tudok úgy aludni hogy legalább egy sört ne ittam volna, hogy folyton totál részeg voltam a hét 7 napján legalább 6xor. Hogy este már természetes, hogy vacsi mellé bedobok két feles pálinkát, mert az úgy kell. A túléléshez, az életbenmaradáshoz. 

És közben halálosan rettegtem, halálosan féltem mindentől, közben mindent elfelejtettem önmagamról, kifordultam magamból, ki az Életből, ki a Realitásból. 

Nem tudok megnyugodni, folyton fáj a gyomrom és úgy érzem, bármelyik óvatlan pillanatban elhányhatom magam, mintha folyton valaki a mellkasomon ülne. Folyton fáradt vagyok, halálosan fáradt, mélyen és zsigerien lüktet a testemet lehúzó erő. 

Eljutottam arra a pontra, amikor már nem érzem magam elég erősnek hogy ezekkel az érzésekkel egyedül küzdjek meg. Szerencsére itt van mellettem Kátya, aki fogja a kezem, és szemembe nézve mondja meg hogy kicsúszott a kezemből az irányítás és hogy most kell észen lenni, most kell szépen elmenni és segítséget kérni, mert nem szeretné hogy ennél súlyosabb legyen, pedig lenne, tudja ő is és én is, hogy ha nem vigyáznak rám a barátjával, ennél sokkal súlyosabb lenne minden már rég. 

Mert magányos vagyok, Aiden most jött vissza, péntek óta nem láttam, most meg mivel dolgozott és szinte semmit se aludt részben miattam meg hogy beszéltünk telefonon amikor először igazán kibuktam és már nem tudtam visszatartani semmit azokból a részekből magamból amik fájdalmat okoznak részben mert hülyére dolgozta magát. Eljött hogy beszéljünk, de annyira fáradt hogy inkább beparancsoltam az ágyba és azt mondtam, most nem beszélünk erről. Aludj. Alszik, mögöttem, csendesen, az elalvás előtti utolsó szava pedig az volt: Szeretlek. Folyton egyik helyről rohan a másikra, útbaejt engem is, de mire megérkezik, meg is, nem is hall engem, csak érez, a testével, a felengedett a tudatával ami görcsben van amikor otthon van, de amikor elér hozzám a felelősség bilincse nélkül már eufóriában van és nem tud és nem is akar rám figyelni csak a szeme sarkából, meghallja a hangom de inkább felejtené és már menne is mielőtt komoly dolgokról beszélgetve komolyra fordulna bármi. 

Ezért fekszem folyton magányosan az ágyban, hogy úgy vacogok belülről hogy remegek, hogy a fogam is összekoccan. Ezért kelek reggel úgy hogy kinyitom a szemem, felülök, és pillanatok múlva elkezdek zokogni, de úgy hogy úgy érzem hogy fizikailag fáj, hogy sikoltanák, hogy szétvernék magam körülött minden és csak az üvölteném hogy : ELÉG, elég elég ebből, elég elég elég. Nem bírom tovább...

Ezért elmegyek és segítséget kérek. Segítséget kérek hogy rendbehozzam magam, hogy összeragasszam az eltört kis darabkáim, hogy újra embernek érezhessem magam. Hogy ne tegyek se másokkal se magammal rossz dolgokat. Hogy legyenek megint boldog pillanataim, hogy igazi legyen a mosolyom, hogy ne érezzem úgy magam hogy egy mellkason lött két lábon járó hulla vagyok. 

Ez a Kezdet.

*Sosi*

                                                                                                                  Érzem az illatát a kezemen és a testemen, alig 5 perce hogy elment, alíg 20 hogy a testünk egybe forrt és a Lét megszűnt, a Értelem és a Valóság megkupordtak a sarokban míg mi eggyé forrtunk. Mert szeretlek...

Mert elhatalmasodott rajtam az érzés, a Rabja lettem, a Szolgája, a Múzsája, a testem majd szét roppan minden Nélküled töltött percben, a mellkasom szúr, a testem Senyved míg újra el nem jössz. Nincs értelem, nincs semmi ami racionális lenne csak a Kínzó Vágy, csak az el nem múló Éhség, csak a Uralhatatlan Szenvedély, a Kély, a szavaid, a hangod,  kezed, ahogy énekelsz, a mosolyod, az inged gombjai, a karórád kattogása, a hajad ahogy beletúrsz, a szád édes íze, a borostád ami kellmesen szúr, a gerinced gödre a hátadon amit az ujjaimmal érzek ahogy állsz és átölellek, a lélegzetvételeid, amik elaltatnak ahogy melléd fekszem.

Azt modod Szeretlek, s Én is azt mondom Szeretlek. Baljós és édes kinyilatkoztatás, feszítik a mellkasunk, megrészegít minket, elhomályosítja Érzékeinket és elveszi az Eszünket, Feltámadunk és vele esünk vételen Álmoba együtt.

Nem gondolkodom rajta. Egyeszerűen természetesnek veszem. Nem vagyok hajlandó félni attól amit Én érzek, csak attól amit TE. Mert olyan régen hallottam ezeket a szavakat, olyan fakó az emlék arról hogy valaha is létezett. De Te valóságos vagy, árad belőled az Élet szeretete, az Erő, a Derű, tele vagy Fénnyel és beborítasz vele és én zsibbadok, reszketek, elfelejtek mindent ami valaha volt Előtted. 

Fulldoklom attól hogy megint teleszaladt levegővel a tűdőm, hogy Működöm, hogy a testem megállíthatatlan, hajt és űz belülről a féktelen hevület. 

Tele vagyok Hálával, Mámorral, Szerelemmel és ...Boldog vagyok. Boldog vagyok minden Veled töltött percben, s édes-keserűen ha nem vagy itt, s Boldog vagyok hogy létezel, hogy Hozzám Érkezel, hogy a Része vagy a Életemnek hogy az Tiédnek mondassz és értelmezel, s Szeretsz, mert látom a szemedben ahogy Rám Nézel...

Álmodd hogy az álmodból álomba ébredj!

*Sosi*

 

Napok óta foglalkoztatott egy gondolat:

Milyen erős a tudat hatalma hogy a lelket a testben tartja?

Hogy felkelünk és nem kérdőjelezzük meg kik vagyunk, nem kérdőjelezzük meg a testünk, eleve eredőnek tűnik, megmásíthatatlan és elszakíthatatlan a kötelék. Sose lesz ehhez hasonló az amit a világgal kapcsolatban érzünk. Mi magunk mindig vagyunk, a létünk megszüntethetetlen amíg a testünk van, a tudatunk valamilyen formában létezik. Én ezt mindig csodáltam. Már jóideje nem hiszek a realitásban, elégszer éreztem azt hogy kívülről nézem magam, az életem, a világot és a valóságot és ehhez nem kellett semmilyen tudatmódosítás, jóga, hipnózis vagy bármi.

Sokszor nézem kívülállóként a világot és  magát a létezést is megkérdőjelezem, mindennek a létjogosultságát és valóságát még önön magamat is. Ezek azok a gondolatok, amik végtelenül kétségbe tudnak ejteni, mintha valami olyat feszegetnék önmagamban ami egy olyan titkot rejt ami felfoghatatlan és ezért elkerülhetetlenül elpusztítana. Félelmetes és kétségbeejtő elképzelni egy Földet ami hatalmas, ami kerek, aminek valamilyen massza van a közepén, amit körülvesz egy légkör és az egész lebeg...lebeg az univerzumban ami végtelen...hogy is van ez?

Mi jelentőssége van bárminek amit teszek ha már ezer évvel ezelőtt is tették ezt az emberek. Szeretettek, ettek, ittak, éltek, féltek, harcoltak és megöregedtek, léteztek és meghaltak...én is létezem, de ez semmivé válik, a létezésem kifolyik a kezeim közül a halállal ami után senki sem tudja hogy mi lesz, de ahol most vagyok, már sosem lehetek többet. Nem tudom hogy hol a vége, ahogy azt sem tudom hogy honnan ered, csak azt hogy egy fejlődő valami a lét, ami burjánzik, de minden ami Van, ami Létező, ami ésszel észlelt és szavakkal kimondott, s már maguk ezek a fogalmak is egy felfoghatatlan és feldolgozhatatlan összesség összetevői. 

Sosem gondolkodom ezen sokáig, mert ha megteszem, lassan elkezdek elszakadni a Valóságtól, kiszabadulni annak a tudtai erőnek a hatalma alól ami meggátol minket abban hogy ezeket a dolgokat végiggondoljuk és megkérdőjelezzük és emiatt megőrüljünk és elpusztuljunk. Ami egy nagyon hálás túlélési eszköz, ebben egy pillanatig sem kételkedem. Csak olykor " kilóg a lóláb" hogy ezzel a profán hasonlattal éljek. 

Van a mindennapi életem, az amit az emberek látnak, azok a dolgok amiket leírok ide, de legbelül ezek a gondolatok foglalkoztatnak. Hogy megértsem a Létezést, hogy felfogjam hogy ennek hol és mi a jelentőssége és hogyan teremtődhetett meg. Ha egyáltalán létezik...ha egyáltalán van ennek valami jelentőssége...mert talán semmi, talán egy végtelenített hurok, egy semmiből jövő és semmibe tartó végtelen se nem egyenes, sem görbe, sem nem szerves se nem szervetlen, se térben és időben nem korlátolt, nem deffiniálható, nem értelmezhető, észlelhető és érzékelhető jelenség, amely meg sem született és meg sem szűnik csupán Létezik. Van. 

A gondolat pedig ahogy szokott, testet ölt és szembejön veled, mert amin gondolkodsz, amit akarsz, amit kívánsz, amit elképzelsz, materializálódik. Lásd alant a film, amit ma volt szerencsém látni a moziban.

Akit érdekel ez a téma, az nézze meg a Inception című filmet, amit álom és a gondolat, a tér és az idő fogalmával játszadozik, némileg feltúrbozott, kicsit túlérzelmeskedő, amerikai-hollywoodi stílus szerint. Túl kell lépni az ezek okozta kényszerű kliséken, mint a csöpögösség, a túldramatizálás az olykor zavaros akciójelenetek, felrémlenek az emlékek tőle a Mátrixról, a Kocka trilógiáról, a Sliders sorozatról és a többi, a témát így vagy feldolgozó filmről és sorozatról. Elindít az emberben egy gondolatot arról, hogy mihez is köti az ember a valóságot, mi határozza meg azt hogy tudod hogy ébren vagy, hogy amit látsz és körülvesz az nem álom, nem egy mása csak annak ami valóság...és azt hogyan határoznád meg? És ha álmodsz, mit tehetsz meg, mire vagy képes, hol vannak a tudat és a elme teremtő és megtartó erejének határai. Ha ugyan vannak egyáltalán.

süti beállítások módosítása