Jött a harag, jött szembe a hiány, jött szembe a sok elvárás, jött az akarat, a szerelem, jött az éhség, a vágy, jött és engem cincált, engem kért, hogy etessem meg, hogy adjak nekik valamit, de én féltettem magam, nem akartam hogy engem egyenek meg, ezért fogtam Aident és eléjük vetettem...
Persze megzabbantották, egy hétvége alatt felfalták és maradékot kiköpve otthagyták nekem a meggyötört testét és akkor már tudtam hogy hiba volt, nagy hiba. Nagy hiba volt azt hinni hogy ha Aident jobban bántják majd, akkor engem nem és hogy nekem akkor nem fog fájni. Most kétszeresen fáj.
Most néma hallgatás van, minden telefoncsörgésre és sms-re azt hiszem hogy Ő az, persze nem. Most nem akar velem beszélni, most ha hangját akarom hallani, myspacen a zenéit játszol le újra és újra, hallgatom ahogy énekel és arra gondolok, hogy milyen amikor játszik, milyen amikor nevet, milyen amikor nem teszem tönkre.
Nem merek hozzászólni, nem merem hívni, de még írni se neki. Nem merek gondolkodni, nem merem elképzeni hogy mit csináltam és hogy annak mi lesz a következménye. Várok a némaságban az éneklő hangját hallgatva arra hogy megbocsájtson nekem annélkül hogy előtte bocsánatot kérek, mert nem szólhatok hozzá, úgy érzem hogy most nem lenne értelme.
Közben megpróbálom túlélni magam, megpróbálom nem hibáztatni magam, mert most már nincs értelme, nem szedem be a gyógyszereket amiket az orvos felírt, nem iszom annyit, igyekszem nem parázni, igyekszem legyőzni magam, legyőzni a késztetéseket, igyekszem arra gondolni, hogy vissza fog jönni, igyekszem arra gondolni hogy szeretem és ez megment minket minden balvégzettől. Talán. Nincs jobb akciótervem...
