A legnyomasztóbb érzés amikor nem akarsz mást és tényleg bármit megtennél érte h igazán szeressenek. Ez az érzés inkább már ösztön, olyan mint az emberi vér vagy a levegő, elengedhetetlen a létezéshez. A legkétségbeejtőbb amikor úgy érzed h mindent megteszel érte, mégse kapod meg. Minden adott, de mintha nem is léteznél. Mintha ott se lennél. A legkeserűbb pedig az a tudat h ha tényleg nem lennél ott akkor már hiányoznál. De ott vagy és ezért értéktelen vagy, semmi. A hiányod tesz fontossá, a hiányod mutatja h valaha léteztél, hogy betöltöttél egy Űrt, mihelyst nem voltál, hiányoztál, de míg ott voltál senki észre se vett. Ilyen vagyok én is. Mikor ott vagyok, mindenki evidensnek vesz, mindenki elvár, megtűr, használ, megfeleltet, megmérettet, irányít, stb. ...De amint nem vagyok ott, mintha viszketni kezdene a kis hely, amiben addig léteztem és kiderül, hogy ott kellene lennem, mert a dolgok nem olyan jók h ha nem vagyok ott.
Mi baja van mindenkinek, hogy a szájába kell rágni ezt, miért csukja be a szemét meg a fülét mindenki, miért nem lehet figyelni, miért kell az emberrel így bánni, én komolyan nem értem. Miért kell mindig otthagynom mindig mindenkit h megértse hogy nem vagyok EVIDENS! Egy van belőlem, rohadtul pótolhatatlan, rohadtul nem elhanyagolható, nem lecserélhető, nem lehet behelyettesíteni. Csessze meg mindenki akinek van képe szarul bánni velem, elegem van ebből. A faszom kivan...
