Azt mondják, még működik a tudatalatti, az évszázados ösztönök, genetikusan alkalmas párt keresünk egészséges utódok létrehozására, agyunkkal olyan jeleket is fogunk, amiket ésszel nem is érzékelünk, érezzük a másik illatában a hormonokat amik biológiai infókat hordoznak, hasonlókat vonzunk, pszichológiailag a szüleink mintáit hordozókat vesszük észre, vagy pont nem, rengeteg biológiai fegyverrel rendelkezünk hogy megtaláljuk az "igazit", akkor mindent az érzelmeink, a tudatos értelmünk ront el? Miért van az hogy alárendeljük magunkat, megalázkodunk, meghunyászkodunk, szeretünk, csodálunk, imádunk a végsőkig, hol van ilyenkor a racionális biológia, hol van ilyenkor a haszonelvűség? Miért adunk többet mint amit kapunk és miért reméljük hogy majd egyszer csak fordul a kocka? Miért ilyen szilárd és kemény a nő még akkor is ha tudja hogy egy kapcsolat elevenen faja fel? Miért lehet szeretni a férfit a végletekig? Hogy nem lehet valakinek a hangja, az illata, a bőre, a mosolya nélkül élni, mitől lesz páratlan és egyedi, különleges és egyetlen? Miért és hogyan lehet ezernyi megtépázó vita és csalódás után szinte biztosan érezni hogy ennek az embernek lesz az ember a felesége? Hol és hogyan dőlnek ez ezek egy nőben? Miért és hogyan húzzuk azokat a határokat amiket ha átlép a másik még mindig képesek vagyunk megbocsájtani?
Nem állítom, nő és férfi egyként képes az önsors rontásra, de van valami a nőkben, valami zavar, valami őrület, a nem hétköznapi értelemben, valami félelmetes hajlam a magasztos pusztulásra. Mintha lenne egyfajta büszkeség, makacsság, mintha az értelmetlen viselkedésnek lenne még olyan rétege amit senki se lát.
Csak egyszer tapasztalja meg az ember a mindent legyőző ragaszkodást valakihez, aki közel sincs az elfogadhatóhoz és akkor mikor szereti, találjon valami racionális magyarázatot az érzéseire és tetteire.
