Mintha belülről sav marna, mintha hányni akarnék, de nem a gyomorból, hanem valahonnan belülről valami testüregből, rázza a testem és csak úgy ömlik ki belőlem a könny és nem kapok levegőt, mintha egy nagy csomó lenne a szívem és nem akarna tovább verni, mintha a levegő fekete szurok lenne amit nem lehet lenyelni csak megfulladni tőle, elönti az agyam a vér és lüktet és valahol eközben magamban széthasadok, nem roppanok, hasadok, mint akit szakítanak, azok a borzalmas reccsenő hangok dobolnak a fülemben és ilyenkor minden megszűnik...a szeretet, a múlt, minden kötődés, minden emlék, leszűkül a világ egyetlen apró akarattá: meghalni. Végigpörög bennem az összes elérhető lehetőség, hogyan ölhetem meg magam most azonnal, mert ezzel az érzéssel ami marokra fog és megfolyt lehetetlen perceknél tovább együtt élni, képtelenség...és mégis, egy egy ilyen roham 3-5 percig is eltart és ezalatt tényleg szinte fojtogat a zokogás. Ezért is gyönyörű a magyar nyelv, hány meg hány szavunk van a sírásra? Az ember elpityeredhet ha megijed, sírdogálhat egy kisebb sírhat egy nagyobb dolog miatt, de zokogni maga a fekete gyász. Zokogni akkor zokogunk, ha meghal valaki vagy elveszítünk valakit akit szeretünk, vagy elmegy, a zokogás fekete, magányos özvegy nő egy temetőben a férje sírjánál, vagy egy anya aki elveszti a gyermekét, a zokogás az egy mély, sötét, kínokkal teli sötét lyuk, ami kilátástalan, maga a semmi szívja be az ember lelkét. Gyűlölet, általában még ennek a mellékíze van az ember szájában, ami szinte szétkaparja a mellkast...
Nincs mit tenni, le kell gyúrni a hányingert, rá kell gyújtani, enni úgy se fog az ember egy ideig, megölni magát nem ajánlatos, várni kell míg az izmokat is görcsberántó névtelen szörnyűség elengedi az embert teljesen... Órák kérdése...
