A létezésre csak maguk az emberek szolgáltatnak "bizonyítékot" kollektíve megélt létezésük tudatával, de ez engem nekem nem elég. Az élet önkényes mivolta olyan rideg valóságot teremt, amiben szinte nem tudok élni. Szerencsés vagyok hogy van valaki az életemben, aki miatt megéri megélni ezt a létezésnek címkézett valamit. Ha ő fogja a kezem, már nem olyan félelmetes. A szerelem volt az a dolog, amire a legjobban vágytam mindig, de sose tudtam h milyen. Hogy milyen igazából. Valójában nem is tudni milyen a szerelem vagy h milyennek kellene lennie, csak elképzeléseink, ideáink, álmaink vannak róla. Pedig a szerelem sokkal kevésbé misztifikus, mint a filmekben is mutatják. Pont az a szerelem, amikor nincs idealizált kép, mikor nincs istenítés és piedesztára emelés, csak van két ember, akik rájönnek, hogy a másik egy értékes valami, nem mondom h kincs, de valami belülről igazán szép, jó, nekik kellemes emberi lény. Akivel azonosulsz vagy jólesően vitázol, akinek szereted az illatát vagy a hangját. Lehet h zavar ahogy mutogat beszéd közben de a kezét imádod a testeden. Jó esetben a barátod. Olyan akivel őszintén lehet beszélni. Talán nem mindenről, de a legtöbb dologról. Ha tudtam volna korábban hogy mit kell keressek hogy ilyen boldog legyek, jó lett volna. De én is amerikai giccses romantikus filmeken szocializálódtam ( ó, Meg Ryan és társai ), azt hittem mindent egy pillanat dönt el és bár azt már tudtam a filmekből hogy nem mindig az a jó, aki teljesen olyan mint én, azaz hasonlít rám, azt nem tudtam, hogy az milyen fontos, hogy először beszéljen, sokat. Az milyen fontos hogy meg akarjon ismerni, nem csak én őt. Sok mindent fontos lett volna tudni, de a tapasztalat jó volt, nem adnám vissza. De jó volt ide megérkezni és jó végre itt lenni. Jó hogy csitít ha rosszat álmodom és ha beteg vagyok ápol, ha rossz a kedvem mindig felvidít és imád engem megnevettetni. Jó hogy láthatom minden nap, hogy bátorítjuk egymást, hogy mi ketten vagyunk a "világ ellen".
Egyébként nem erről akartam írni.
