Nem tudom h őrült vagy reális döntés hoztam-e, mert nem látom kívülről magam, ami elég szar, mert mit meg nem adnék egy kis morzsa objektivitásért. Ki mondja meg hogy jogos-e amit érzel? Hogy lehet ezt egyáltalán eldönteni? És ha úgy érzed h többet érdemelsz, megteszed a lépéseket, akkor miért nem érzed magad jobban, miért érzed h elvesztettél valamit?
Tudom h bizonyos szempontból mi nem illettünk össze és h valószínű találok olyat akivel jobban összeillek és nem ilyen kritikus, halálba szekáló személyisége van. De akkor is fáj, sőt ocsmány módon kikészít. 2 és fél év kuka. Nem jön velem Pestre, kb, el is zavart szinte de ez a huzavona ment már egy ideje. 2 hét alatt összepakoltam a kis életünket, kivágtam, felköltöztem anyámékhoz, már kvázi munkám is van ( oktatás-szerdától meló ) de ha most azt hinné bárki h boldog vagyok, hát nem. Nem vagyok az. De vele se voltam igazán az, vagy mindig, vagy elégszer, ahogy az ember valahol belül tudja h mit és mennyire kellene éreznie és nem, nem vagyok elszállva, van realitás érzékem. Az egyetlen hibája ennek a story-nak hogy én egy FÉRFIT képzeltem el magamnak. Aki szereti magát és a környezetét, tud benne élni és boldog tud lenni az életben, akit nem nyomasztanak betegesen szociális és kisebbségi komplexusok, aki ki tudja mutatni nekem h szeret és mások előtt is meg tudja tenni ezt. Szóval ilyen általánosan reális elvárásaim vannak, Legyen jó humora, legyen benne egy kicsi kalandvágy, egy kis tettre készség, legyen partner, legyen olyan amilyen, sok dolgot el tudok fogadni, többet mit sokan képzelnék, nem vagyok ítélkező típus, se nem várom el a hibátlanságot, de azt igen h elfogadjanak engem is.
Szeretnék valakit akivel mókás, szenvedélyes, egyszerű de nagyszerű életem lehet, mert az élet jó is lehet, én élvezni akarom és nem akarok minden miatt ideges lenni meg haragos, meg mittudomén.
De most le vagyok törve. Piszkosul, meg a kis félős részem a kis hang azon morfondírozik sutyorogva h valyon lesz olyan akivel lesz olyan mint vele, vagy úgy egyáltalán? Szóval a szokásos komisz kis kétségek. Meg hát a mindenféle problémák. De aznap mikor feljöttem Pestre (azóta se megjegyzem ) hétágra sütött a nap és ahogy mentünk át az Árpád hídra...akkorát dobbant a szívem, hogy milyen gyönyörű!!!
Remélem jön a jó idő és ez felmelegít, kiolvaszt a kétségeim közül, jó lesz a meló és ha nem lesz jobb is és a nyelvvizsga tanfolyamot is elkezdem és lenyelvvizsgázom, csak azért is, még ha mindent egyes egyedül kell csinálom. De azért remélem nem örökre. Meg remélem találok olyan olcsó albit, ahol lehet cicám. Nem azért mert ilyen őrült macskás nőre veszem a figurát, hanem mert ezer meg 1 éve akarok egy kis háziállatot, de sose lehetett mert soha nem olyan helyen laktam és már annyira jó lenne. Ha nem lehet, akkor pedig veszek sutyiba egy hoszzú, kócos szőrű tengeri malacot, Kapjákbe.
