Nem emlékszem arra a pillanatra pontosan amikor megtörtént, amikor már tisztában voltam azzal hogy mennyire elviselhetetlen, nem csak éreztem.

Egy ponton minden eltört, minden ami voltam a mélybe zuhant, minden kapaszkodó eltűnt, elégtek a szemem láttára a reményeim, a hitem, rájöttem hogy az üres semmi fekszik mellettem az ágyban napok óta, Aiden helyén, aki nem volt itt. 

Belül meghaltam és éreznem kellett volna hogy mikor, de nem éreztem, nem éreztem, csak most ébredtem rá, hogy milyen üresen is tátongok egyfolytában. Hogy mennek a napok és én nem vagyok Sehol és Senki. 

Totálisan kétségbeestem. Ittam, sokat, és nem is érettem hogy miért, hogy miért nem tudok úgy aludni hogy legalább egy sört ne ittam volna, hogy folyton totál részeg voltam a hét 7 napján legalább 6xor. Hogy este már természetes, hogy vacsi mellé bedobok két feles pálinkát, mert az úgy kell. A túléléshez, az életbenmaradáshoz. 

És közben halálosan rettegtem, halálosan féltem mindentől, közben mindent elfelejtettem önmagamról, kifordultam magamból, ki az Életből, ki a Realitásból. 

Nem tudok megnyugodni, folyton fáj a gyomrom és úgy érzem, bármelyik óvatlan pillanatban elhányhatom magam, mintha folyton valaki a mellkasomon ülne. Folyton fáradt vagyok, halálosan fáradt, mélyen és zsigerien lüktet a testemet lehúzó erő. 

Eljutottam arra a pontra, amikor már nem érzem magam elég erősnek hogy ezekkel az érzésekkel egyedül küzdjek meg. Szerencsére itt van mellettem Kátya, aki fogja a kezem, és szemembe nézve mondja meg hogy kicsúszott a kezemből az irányítás és hogy most kell észen lenni, most kell szépen elmenni és segítséget kérni, mert nem szeretné hogy ennél súlyosabb legyen, pedig lenne, tudja ő is és én is, hogy ha nem vigyáznak rám a barátjával, ennél sokkal súlyosabb lenne minden már rég. 

Mert magányos vagyok, Aiden most jött vissza, péntek óta nem láttam, most meg mivel dolgozott és szinte semmit se aludt részben miattam meg hogy beszéltünk telefonon amikor először igazán kibuktam és már nem tudtam visszatartani semmit azokból a részekből magamból amik fájdalmat okoznak részben mert hülyére dolgozta magát. Eljött hogy beszéljünk, de annyira fáradt hogy inkább beparancsoltam az ágyba és azt mondtam, most nem beszélünk erről. Aludj. Alszik, mögöttem, csendesen, az elalvás előtti utolsó szava pedig az volt: Szeretlek. Folyton egyik helyről rohan a másikra, útbaejt engem is, de mire megérkezik, meg is, nem is hall engem, csak érez, a testével, a felengedett a tudatával ami görcsben van amikor otthon van, de amikor elér hozzám a felelősség bilincse nélkül már eufóriában van és nem tud és nem is akar rám figyelni csak a szeme sarkából, meghallja a hangom de inkább felejtené és már menne is mielőtt komoly dolgokról beszélgetve komolyra fordulna bármi. 

Ezért fekszem folyton magányosan az ágyban, hogy úgy vacogok belülről hogy remegek, hogy a fogam is összekoccan. Ezért kelek reggel úgy hogy kinyitom a szemem, felülök, és pillanatok múlva elkezdek zokogni, de úgy hogy úgy érzem hogy fizikailag fáj, hogy sikoltanák, hogy szétvernék magam körülött minden és csak az üvölteném hogy : ELÉG, elég elég ebből, elég elég elég. Nem bírom tovább...

Ezért elmegyek és segítséget kérek. Segítséget kérek hogy rendbehozzam magam, hogy összeragasszam az eltört kis darabkáim, hogy újra embernek érezhessem magam. Hogy ne tegyek se másokkal se magammal rossz dolgokat. Hogy legyenek megint boldog pillanataim, hogy igazi legyen a mosolyom, hogy ne érezzem úgy magam hogy egy mellkason lött két lábon járó hulla vagyok.