Reggel hamarabb iszom ACC200-at mint kávét...az a jó ha az ember a megfázásra, amitől a tüdeje úgy fáj, hogy már a háta is sajog,jól rádohányzik, lehetőleg sokat van kinn a hidegen és hiányosan öltözködik. Lehetőleg hogy fájjon, minnél jobban fájjon, mert ez már valami perverzió, elfelejteni hogy volt amikor nem fájt semmi...
Robert felhívott. Szerdán, amikor úgy voltam vele hogy bár nyomorultul vagyok, de nem törődök vele és szépen felöltözök és úgy teszek mintha nem lenne semmi, mintha Aiden nem hagyott volna el egy 17 éves vörös hajú tinilányért, mintha nem lenne ennek jelentőssége, és boldog voltam, nem megjátszottam, megkönnyebültem és egész nap jártam keltem, este épp a nonstopba tartottam amikor csörög a telefon, ismeretlen szám, felveszem, helló, igen? Robert vagyok....Azta. Padlót fogtam...nem hittem hogy felhív, 29 éves srácok nem szokta szóbaállni velem, azt tessék. Némi félreértés után hogy ki melyik oldalán van a hídnak, össze is futottunk, beszélgettünk és csókkal váltunk...mint a mesében.
De...persze de, én ÉN vagyok, és ezek a dolgok nem mennek egyszerűen. Pedig olyan jó lenne ha nem kellene mindig ez a kúrva feszkó meg a cirkusz.
Olyan közel volt hozzám minden porcikája, hogy amikor elment, semmi nem maradt, nem maradt gondolatom, csak lenyomata voltam a testének, a kezének a szájának.
És most megint jön az aggódás, hogy felhív-e, hogy látom-e még. Sok ez a hülyeség nekem, komolyan sok, meg különben is meg haggyad már meg ilyenek.
