Esik az eső, mindenhova befolyik ez a szürke szín az égről, a pórusaiba ivódik az embernek, minden kicsit hideg lesz, elkezd az ember dideregni, este az ágynemű hideg, reggel az fürdőben amíg az első forró vízsugarak el nem érnek, vacognak a fogai az embernek. Tele van a tömegközlekedés, egyetemista, gimnazista, a város újra egy lüktető organizmus, vége a csendes hétköznapoknak, mindenkinek órái vannak, nem ér rá bulizni mert holnap suliba kell menni, meg a TO-ra meg a HSZI-re meg fel kell venni a bérletet meg szoctámigénylés és neked kivel van az az órád hogy, jah arra én már jártam stb stb stb...
Mivel én most épp kitudjamilyen viszonyban vagyok az egyetemmel, ezekből idén kimaradok, erős ráfeszülést igényel már csak a gondolat is hogy be kellene menni a TO-ra hogy megtudjam hogy akkor most hogyisvanez. Meg tanulni, nyelvizsga, államvizsga, vissza akarok menni az egyetemre, mesterre meg ilyenek. Nekem a napok folynak tovább lusta egymásutániságban, nincs változás, munka, buli, otthon. Ebből áll az élet és most még annyira nem bánom.
De egyébként ilyen hangulatom van:
Szétveszít valami érzés, szétrobban a szívem az agyam, minden porcikám lüktet, minden porcikám haragos, dühös, gyűlöl, fáj, minden emlékem ég a bőrömön, forró savként folyik le rajtam, haragszom és nem is, Ted: megint a szokásos körök, megint a " nekem sok a dolgom, nem érek annyira rád meg veled találkozni." amire kb. én csak azt tudom mondani, hogy akkor mi a fasznak kértél esélyt, hogy rohadjál el...de most jó így. Egyedül. Ted eltűnt egy hétre és én könnyen megbarátkoztam a gondolattal hogy egyedül vagyok és nem tartozom senkihez és nem hiszem hogy akarok most ezen változtatni, beszéljünk bármit is holnap, mert hogy beszélünk, persze hogy csak azért is, nem tudom minek, mert kért, de én már nem akarok semmiről beszélni senkivel, senki ne jöjjön a közelembe, senkire nem vagyok kíváncsi, senki nem érdekel, nem vagyok senkié nem is leszek, nem lát senki és nem is létezek.
