Nem tudom lenyelni. Nem tudom felfogni, nem tudom 100%-an kimondani, hogy még egy hajszálnyi kétely sem merül fel bennem. Gyötör a bűntudat amikor bizalmatlan vagyok vele, közben szétaggódom a fejem h nehogy elveszítsem emiatt, csak ki ne derüljön, rá ne jöjjön, mert összetörném a szívét. Már hallom a hangját ahogy azt modaná: Adtam vmi okot rá, hogy ne bízzál bennem? Nem tettem meg mindent érted? De, igen, mindent és még többet is, én pedig ennyire alja, gyarló, kicsinyes vagyok, h néha mégsem tudok uralkodni magamon.
Lassan féle éve együtt vagyunk, 3 hónapja együtt lakunk. Eléggé jól megismertük egymást és a szerelem közöttünk töretlen, ha nem erősebb. Én aki pszichológiai csoda is lehetnék a gyermekkorom közel ép tudattal való túlélésével, én úgy érzem magam mint egy rózsaszín, villogós ruhájú Matel Barbie Kennek a herceggel, akivel milyen lehetne az élet, ha nem csodás? Nem állítom, olykor felbosszant, megbánt, agyamra megy, de ez nem tart fél óránál tovább. A legtöbb dologért bocsánatot kér, vmiből meg nem enged, ami nem baj, legyenek csak elvei, ettől olyan amilyen. Sármos, vicces, okos. Biztonságot ad. Vele biztonságban érzem magam. Soha nem éreztem még ilyen érzést. Csodálom h egyátalán rájöttem h ez az érzés amit érzek a biztonság.
Törődik velem: ha fáj a hasam, símogatja, ha nyűgös vagyok, elaltat, ha éhes vagyok ennivalót csinál, ha köhögöm, gyógyszert ad. Ha úszni megyek a lelkemre köti, h jól szárítsam meg a hajam, ha hideg van itthon, szól h vegyek fel zoknit. Soha úgy el nem válunk, h azt ne mondja vigyázzak magara, még akkor is ha tudja h nem megyek sehova. Ha nem vagyunk együtt (hazautazik) naponta 2x-er beszél velem. Volt hogy itt a városban dolgoztam (hostesskedés) és felhívott h minden rendben van-e hogy érzem magam. o.O Nem lihegi túl, még véletlen se, csak úgy felhív, mintha semmi se lenne, érdeklődik, megmondja h szeret és kész. Küld egy kétszavas sms-t és én szétesem tőle.
Babusgat, játszik velem, nevetünk, bírkózunk, hülyéskedünk, dedózunk. Becézgetjük egymást, egymás nyakába szuszogunk. Olykor csak odahúz magához és azt monjda : Annyira szeretlek!
Tényleg földöntúli jelenség. Tényleg minden nap hálát adok, h ismerem, h szerethetem, h vele lehetek.
ÉS mégis. Néha az örűlet szélén vagyok, úgy érzem. Félek h elhagy. Azon törpölök, h talán mégsem kellene vele laknom, meg fog unni, úgy fogja érezni mintha elvett volna és megútál. Próbálok erősebbnek mutatkozni, de nem megy, annyira jó érzés h nem kell megjátszanom a kitartót mindig, de félek kiábrándul emiatt belőlem. És ha arra gondolok h elveszítem...nem fájdalmat látok, nem kétségbeesést, hanem megsemmisülést. Ami azt hiszem érthető. Csak ez az állandó félelem nem egészen. Mert van reális esélye hogy mindez bekövetkezzen, de nem most. Úgy értem, most még minden rendben van. Minden nagyon klassz, minden nagyon szép.Akkora képzelőerővel rendelkezem h világokat álmodtam meg és halomban porosodnak a novelláim, mégsem vagyok képes elképzelni azt h ez az állapot, a szerelem Vele nem szükségszerűen véges? Most akkor túl idealista akarok lenni, vagy inkább csak meg akarok nyugodni? Azért még nincs olyan nagy baj velem, nem? Normális ez az érzés, normális bennem a félelem? Vagy túlpörgök megint mindent?
