Ami annyit tesz, hogy miután az ember telezabálta magát, másnap megkönnyebbülten érbred fel hogy már nem érzi úgy hogy kidurran, de nem is éhes, uh, egy cseppet sem.
Megvolt a nálunk tardicionális hallé meg a sült hal. A töltöt kápi a gázon rotyogott még, régen mikor otthon laktam karácsony után még 2 héti csak azt ettük, de én imádtam. Idén már csak a májasos melegszendvics jut. Mert nem lakok otthon...
Tegnap miután visszajöttem az albiba teljesen rámjött a paranoia, U. nyugtatgatott hogy senki nem tud és nem is akar bejönni hozzám. Igyekeztem hinni neki. ÉS tényleg nem jött be senki. Nagyon megrendített az a kedd esti eset, teljesen megborult a világ velem, elvesztettem a biztonságérzetem. Miután tegnap úgy kiborultam miközben beszélgettünk U. kategórikusan megtiltotta hogy tovább dolgozzak a kocsmában. Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e. Vagy hogy megmondom-e tényleg ezt a főnöknek. Ha a pénzre gondolok, akkor nem, ha a múltkori estére, IGEN, kibaszott nagy igen. Bizonytalan vagyok. De U.nak nem lehet hazudni, nem is akarok. Azt kell tennem amire megkért, mert nem akarom hogy neki álmatlan éjszakái legyenek miattam, amikor arra vár szegény az ország másik végén hogy megcsörgessem, hogy megnyugodhasson hogy élve hazaértem.
Végülis én is szeretnék egy jobb munkát, ami nem éjszaka van, meg nem kell félve hazajönnöm és nem utolsó sorban rendesen fizet. De pont a múltkor kérdezte a főnök minden rendben van-e stb. Akkor még minden rendben volt...
Most itt ülök az albiban. U. polója van rajtam, a papucsában grasszálok a lakásban. Az The illusionist című film zenéjét hallgatom, már vagy 2 napja birizgálja a fülem, tudom hogy mondani akar vmit. Bámulok ki az ablakon, tetszik ez a kis hó ami mindenre olyan lágyan ráfeküdt. A fák vmi káprázatosak. Szétbomlom a fotelban és arról fantáziálok hogy a forró bőréhez bújok, hogy szorosan magához ölel és mélyen magamba lélegzem azt a sűrű, bódító illatot amint áraszt magából és elképzelem hogy akkor majd hirtelen megnyugszom. Csönd lesz bennem és visszaköltözik belém az Élet.
