Úgyérzem azt az ízt mint a bőrömet, mint a szívdobbanásomat, ha a mellem alá teszem a kezem. Elemi, elszakíthatatlannak tűnő, állandó íz, mint azok az pici foltok a mélybarna szememben, amit csak akkor látni ha elész közel jössz hozzám. Látni fogom. Szinte érzem a bőrömön ahogy hozzá érek, ahogy összesúrlódom a ruhájával, a bőrével. Hogy érezhetek ilyet 11 nap után? Mer hogy egy hónap után ezt érezném, azt mindneki elfogadná? 11 nap meg banális? Hát nem elmeháborodott vagyok. Szerelmes. Levegőt is nehéz venni, úgy folytogat az utánna valós olthatatlan vágy, a sóvárgás. Hogy már minden pillanatom ez tölti ki. Pedig mostanában úgy érezm, hogy össze fog roppani a testem, hogy a csontjaim nem bírják ki a teherheim, összeroppanok. Széttört testel fekszem majd a földön és értetlenül pislogom, mert én tovább akartam menni, mégsem sikerült.
