Nem igazság. Ó hogy is volna egyszer az. Meg mikor volt úgy hogy valami nem volt szar, nem kellett megalkudni, elviselni ,félni, fájdalmat érezni, várni, tűrni és remélni, remélni hogy vége lesz, hogy elmúlik, hogy túl leszek rajta és az egész olyan múló rossz álom lesz, mint hogy most U. álmomban megcsalt, elakart hagyni és rám lőtt, majd csak annyit mondott, nem akart megölni, csak megijeszteni. Én az saját álmaimtól ijedek meg mostanában de rettenetesen. Erről már írtam. Azóta talán rosszabb. A múltkor a testvéreimet valaki aki betört a lakásunkba egy láncfűrésszel akarta megölni. Mielőtt megtudtam volna hogy sikerül-e neki, felébredtem. Már nem tudom elhinni hogy ez én vagyok, hogy ezek az én félelmeim lennének, hogy ez az én agyam, hogy ehhez az éjszakáról éjszakára folytatódó horrorsorozatnak én vagyok a hordozója, megálmodója. Nem olvasom túl sok erőszakos regényt és sose voltak tőle rossz álmaim, sose nézek szinte semmi felkavarót a tv-ben, csak egy két sorozatot, meg néhány filmet, de nem túl horrorisztikusak azok sem.
És mégis tudom, tudom, hogy velem van a baj, bennem van a baj, akkor is amikor fájnak dolgok, amikor úgy érzem, hogy nem fogom kibírni őket és csak azt tudom érezni hogy ez vagy az milyen mélyen igazságtalan velem szemben. És akkor is amikor mindig mindenki, köztük én is örökös veszélyben vagyunk valakinek a gyilkos szándékától és hogy gyakran elárulnak az álmaimban. Akkor is ha nem értem miért és hogyan.
Miért nincs soha csend a fejemben, soha béke a lelkemben, csak amikor U. karjaiban fekszem, csak amikor a részeink a végtelenségig egyé próbálnak válni, csak mikor az határozza meg a helyem a világban, s testem e sok sok atom között, ahol a keze simogatja a bőröm?
Nem akarom, nem akarom, nem akarom, elég volt az egészből, azt akarom hogy vége legyen, nem és nem és nem , nem nem nem nem ...nem akarom, nem. Valaki hallgassa már végre azt amit én szeretnék. Valaki figyeljen már végre arra hogy mennyit küzdök és próbálkozom és erőlködök és mennyi de mennyi alkut kötök és hogy mennyi mindent igyekszem megtenni. Még sosem, mégis még sosem volt igazán, hogy valamire azt mondhattam volna hogy nem, hogy valamikor azt kaptam volna amit igazán kértem, hogy valaki harcolt volna értem, azért amit én szeretnék. Vagy csak megtette volna, talán egyszer lemondott volna valamiről értem.
Sírtam most amikor ezt megírtam, talán még azért is mert tudtam, hogy nem teljesen igaz, nem teljesen igazságos. Nem teljesen őszinte, nem igazán a valóság. Csak egy kiborulás ,csak egy mély pont, egy pillanat amikor elszakadt a cérna és azt akartam amit mindenki ilyenkor: hogy vége legyen, vagy legalább jobb. Legalább annyival legyen utána jobb hogy folytatni lehessen az életet. Muszály néha sírni, muszály néha sajnálni magam, sajnálni mindent, jót és rosszat, sajálni azt hogy sajnálni kell, hogy sajnálom.
Rossz idő volt ma. De nem mentegetőzöm.
