Egyszer csak szakított velem. Egy borús, keddi este Abrahamból kiszakadt a megkönnyebülés amikor azt kérdeztem hogy el kellene-e költöznöm...Ő pedig csak bólogatott és hevsen mondta hogy igen-igen és mennyire nem jó már semmi közöttünk és milyen jó lesz külön...stb. Én meg feküdtem az ágyban és mégis zuhantam, örvénybe kerültem, kiszakadt minden belőlem. Semmi értelme azt mondani, hogy bár ne mondtam volna, mert ha én nem mondom egy rossz pillanatban mondja ő...
Nagyon súlytalan vagyok most. Szomorú...gyökértelen. Nézek rá és már egy idegen néz vissza rám és ez borzasztóan ilyesztő. Nem látom már Abrahamot, az én Abrahamomat, akit szerettem, csak ezt az idegen srácot, akinek furán csillog a szeme és hideg mint a jég. A hangja is megváltozott, a teste és mindene rémisztővé vált.
Nincs többé kar ami ölelne, nincs többé test ami védelmez, melegít, nincs kéz ami símogat. Nincs szív ami befogad, nincs lélek ami támogat. Nincs nevetés, nincs viccelődés. Azóta csak sírok, reszketek ha nem lát senki és amikor a fényre érek csak összeszorítom a fogam és mosolygok és úgy teszek mint a büszke emberek...azt mutatom hogy nem érdekel, hogy nem rázott meg, hogy nem törte össze a szívem, hogy nem omlott bennem össze egy világ.
Bármennyi panaszáradat is hagyta el a szám, nem arra gondoltam, hogy ennyivel lerendez és már tovább is lép és új tépi ki a kezét a kezemből mintha soha nem lett volna jó velem. Pedig most ilyen.
Csenben tovább lépni, járni, felkelni, enni, dolgozni, csinálni amit eddig, fázva, könnytől ázva, egyedül és nem gondolni rá, nem keresni a törést, nem érezni arcomon a repedést, nem vádolni nem álmodni hogy milyen lett volna ha.
Szorítom az öklöm és igyekszem megértetni magammal hogy tovább tudok menni, hogy nem fogok itt meghalni menten, hogy vannak még lehetőségek, hogy lehet még ugyanilyen jó vagy jobb is mással, csak nem kell a múltbeli Énem összetőrt halmaira meredni egész nap.
Csókollak kedvesem, te hideg bálványa szívemnek, én utánnad nézek még ha te vissza sem nézel rám. Csókollak,hiába folytottál meg százszor is ha fájt is én akartalak, rajtam mindig megtalálod most már a nyomod, ha majd sokára megint találkozunk, láthatod, egyszer nállam jártál, bennem laktál.
Hát akkor, csókollak...
