Mit is mondhaték?
Sokáig nem írtam, nem volt rendes laptopom, annyi időm se hogy valahol máshol bloggoljak.
Most megint minden egy nagy maszlag lesz emiatt, tudom. De most már van laptopom. Egy gyönyörű Dell Vostro, feketében, annyi szépséghiábal hogy Linuxos, majd le kell szedeteni. Soha nem volt ennyire értékes, szép és lenyűgöző holmim. Csak nézem, és nem hiszem el hogy megvehettem, hogy van egy laptopom. Teljesen értelmetlen, az én életemben nincs ilyen... nem is tudom, majd csak felfogom valahogy...lassan elérek oda, hogy ha megtehetek ilyet, nem kapok sokkot mint most, hogy megvalósítottam ezt a hatalmas és eddig elérhetetlennek tűnő álmot.
Talán nem mondok olyat, hogy na kezdjük az úgy volt. Csak leírom, még ha összevissza is lesz, nem lesz árnyalt, nem lesz szofiszitkált, csak a tények, többre nincs erőm.
Adtam egy embernek egy lehetőséget, és közben egy másiktól elvettem. Sose tudom meg ha aznap este Márk helyett Balázzsal megyek el radnizni mi törtétnik. Nem gondolkodom rajta, elfogadom hogy ez van és kész. Megtettem, elmentem és minden megváltozott ahogy a Nagy könyvben meg van írva. Szétzútott mindent és felépített egy másikat egy perc alatt.
Csodálatosan vad, szenvedélyes, bonyolult, szeretni való és zavarodott lelke van, gyönyörű arca, keze lába, a teste minden szeglete egy tökéletes harmónikus pillanat ha csak rá nézek. Elragadott és nem volt megállás. Az első randin rengeteget beszélgettünk, berúgtunk és nálla kötöttünk ki. Csodás volt szeretkezni, mintha nem létezne a világ, mintha minden meghalna te is és a világ is és minden elcsitul és csak a csend vesz körbe és a másik teste és kész...vége. Életem eddigi leggyönyörűbb, legmegrázóbb, legszebb és legszívszaggatóbb szeretkezéseit éltem meg. Totális kiteljesedés volt. Volt.
Volt egyszer egy fiú, aki azt hitte hogy..., de nem. Volt egy lány aki remélte, hogy ...de nem. Volt a fiú és volt a lány és reméltek. De aztán mint AHOGY A NAGYKÖNYVBEN meg van írva, a fiú besokalt/megijed/kibaszottgyávavolt/felelőtlen és kimondott kitörölhetetlen szavakat, amivel megváltoztatta a lány életét. Örökre. De aztán otthagyta vele egyedül. Elment, elmondva minden közhelyt, amit férfi mondhat egy nőnek és nem volt megállás. Elege lett, egyedül kell lenni...stb. És a lány 3 órán keresztül beszélt vele és végignézte ahogy a fiú kitépi a szívét, végignézte mint egy vonatszerencsétlenséget, egészen a becsapódásig, amikor mindent felélt, minden jót, minden kitartást, szeretetet és hitet és csak sikoltani akart és mégsem halt bele, pedig szeretett volna. Tovább lélegzett, élt, felkelt és tette a dolgát.
Meghalt a nagymamám. Végig kellett mindenkinek néznie ahogy egy kőkemény erős asszony 6 nap alatt eltűnik. Bementem még amikor jobban volt. De már nem is volt mit tenni mint fogni a kezét és tudva hogy haldoklik amit ő is tud, erőt adni ahhoz hogy kibírja, kibírja a végtelennek tűnő napokat, amíg kedden délután 2-kor már nem mozogva és beszédképtelen meghaljon.
Márk ezek után szakított velem. Nem tudom és nem is vagyok hajlandó felfogni hogy ennyi volt, hogy nem láthatom többet, hogy nem beszélhetek vele többet hogy ennyi volt. Nem vagyok hajlandó feladni mert nem tudok élni, nem tudok lélegezni sem ha arra gondolok, hogy nem láthatom többet, hogy nem érhetek hozzá, hogy elfelejt, talán lesz benne egy kis rossz érzés, de igazolja magát és tovább lép, mert miért is ne? Egy angyal vagyok szerinte is. Még is minden férfi akit eddig szerettem, csak belém rúgni és elhagyni volt képes. Dávid, Gyuri, Abraham; stb. és most Márk is. Angyal vagyok, egy angyal akit mindenki tönkretesz, elront, eltör, meggyötör majd otthagy.
Elegem van...elég volt, vége, bassza meg az egész, hogy minden ilyen átkozottul fájdalmas és folyton folyvást csak újra és újra földbe döngöl az élet.
Abraham rájött, hogy neki mégis én kell. Késő bánat. Én viszont szerelmes lettem egy másik férfiba, lezártam életemnek azt a szakaszát, és úgy érzem hogy bármit is tesz, nem lesz ugyanaz. Nem tudok ugyanolyan szerelmes lenni belé mint voltam és nem is akarok, mert csak ámítás lenne. Nincs értelme. Nem tujda feldolgozni, kínlódik, bizonyítani akar stb. Elviselem, de valójában fáj és nem tudok mit kezdeni vele.
Nevelőapám anyja rákos, megint kemózzák. Nevelőapám kirúgták a munkahelyéről. Nekem kérdőíveznem, szakdolgozatot írnom és melóznom kell egyszerre.
Sok, minden nagyon sok lett egyszerre és nem tudom kezelni. Nem tudok belehalni lelkileg, nem látok kiutat, nem találok semmiben nyugalmat, nincs célom, nincs örömem, nincs semmi bennem, széttéptek, kihullot minden, minden ami eddig jó volt, cseszhetem.
Csak járok-kelek, mert muszály, mert ezt csinálják az emberek, mert meg kell tenni mert hülyén nézne ki ha egyszer csak nem kelnék fel, ha nem ennék, ha nem akarnék semmit se tenni aminek köze van a létezéshez de akkor se értem hogy mi értelme van.
Örülök. Örülök ennek a lapotnak. Ez az egyetlen örömöm. Hogy ezt legalább megkaptam. Igaz, teljesen leégtem miatta, alig maradt pénzem, de teljesen le is szarom, éhezni talán nem fogok.
Megint jó volna elmenni. Szeretném passziváltatni magam de túl gyáva vagyok hozzá. Inkább remélem hogy megbukom valamiben és nem kell végigcsinálnom ezt az egész sulis dolgot most, mert nincs erőm, semmi, levegőt venni se hát még mást.
Márk elvitt mindent és én csak nézek utánna.
És az jár a fejemben miközben rezignáltan nézek a világra és napi egy doboz cigit szívok el hogy: Mi lesz? Mi lesz most? Akkor most 2523.-ra is felállunk és úgy teszünk mintha nem történt volna semmi?
Félek hogy nem fog menni...nem fog menni.. Márk olyan volt mint egy résen keresztül ránézni valamimre ami valósabb mint eddig bármi. Együtt jobban önmagunk voltunk mint eddig bárkivel valaha és azt ő is tudja és én is. Nem volt megjátszás, nem volt feszélyezettség, nem volt áltatás és ámítás. Elérkezett hozzám és én kis buta azt hittem hogy megtarthatom. Istenem, de Naív voltam.
Tudhattam volna. Amikor azt álmodtam mellette fekve majdnem utoljára hogy valaki hátbaszúr és én csak rezignáltam fogom a sebem és érzem ahogy folyik a meleg vér és nem is voltam meglepődve amikor mégegyszer beleszúr. Totális őrület, hogy megálmodtam. Mert hát Márk mondta, hogy akkor legyen, akkkor mi járunk, mindenkinek úgy mutatott be mint a barátnőjét és nem volt megállás. Nem hibáztatom magam amiatt, hogy amikor Abraham felhívott egy este amikor Márknál voltam, hogy mégis szeret és nagyon fáj neki amit eddig tett és szeretné jóvá tenni az engem megbillentett. De elmondtam Márknak hogy most kell egy kis idő és megnézem hogy mi is van. De amikor ott áltam és akartam valamit mondani Márnak és Ádám állt ott és abban a percben tudtam hogy rossz helyen vagyok rossz emberrel. Márkon semmi se látszott amikor azt mondtam hogy megbeszélem én ezt Abrahammal és akkor se látszott semmiennek amikot bocsánatot kértem érte hogy ezt csináltam, azt mondta, hogy nem fog kihatni a kapcsolatunkra, ne aggódjak. Nem hiszem hogy ez bármit is változtatott a helyzeten.
Az az 5 nap változtatott meg mindent, amikor elment és nem beszéltünk és nap nap jobban éreztem mennyire fáj és tudtam, tudat alatt tudtam, csak nem ismertem be magamnak hogy mi történik, mert könnyebb volt hazudni mint beismerni az igazat, hogy elveszítem és nem tehetek érte semmit, totálisan semmit. Kúrva fájdalmas volt. És még most is az. De most csend van bennem és üresség.
Tudom hogy lesz tovább, de most mégis hihetetlen. Most nem hiszem el hogy Márk úgy gondolta hogy örökre vége. Hogy ennyi, soha többet viszont látásra.
Nem hiszem el. Akkor is ha tudom, hogy hiába fogom felhívni egy hét múlva. Ha addig fel nem hívom részegen. Minden nap iszom, nem lepne meg. Vagy nem írok neki egy levelet. És tudom hogy mi lesz a válasz. Ő nem nem bánta meg, nem fog felhívni mint Abraham, hogy szeret és sajnálja. Tudom hogy el kellene engedeni ne nem megy. Hát nem teszem meg.
Nem számít.
