A nő, aki a délutáni fényben ül várakozón egy teli hamutál mellett a teraszon, az asztalon viszakosvászon, a kosz rajta védőréteget képez a virágminták szirmai felett fedve a színt és a formát, nézni őket mint egy koszos ablaküvegen át, olyan. Kis üvegtálban kompót rohad, méhek döngicsélnek felette. A csend átithat mindent, de szava csak egy van: várakozás.
Várakozik, a nő minden nap várakozik, egy fényképet minden nap kezébe helyez akár százszor is, ha ebédet főz, mindig két személyre terít, egy emléknek aki valaha az asztala mellett vele ült.
Éjszakai csendben ha félálomban felébredve átnyúl az ágyon és egy meleg test helyett csak a hideg takarót éri a keze a fájdalom a felismeréstől húsba vágó, remegni kezd a teste, de lehunyja szemét és visszaforul, fogait összeszorítva csendben csak... Várakozik.
Minden neszre, csengetésre, kopogtatásra felkapja a fejét, az ajtó felé pislant lélegzetvisszafojtva, a szíve kihagy egy ütemet és maga előtt látja egy rég volt nyári nap fényét amikor a másik belépett az ajtón munkától izzatan és mosolyogva...a szél bolondozik megint kinn, zivatar közeleg...
Ha boltba megy, vagy postára még a vasárnapi misén is látja az emberek sajnálkozó tekintetét, az összebújó, súgdolózó fejeket, érzi magán a követő, figyelő szemeket, de csak ...várakozik.
Várakozik a férfi után, aki azon a régmúl későnyári délután kilépett a kapuján, visszafordulva csók adott és ígéreteket mondott amelyekkel soha vissza nem tért azóta sem...de a nő ...várakozik.
Túl a hiábavalóságon, ezernyi kétségbeesett, megtört pillanaton át, a mélységes magányon keresztül addig a csendig, amiben csak a kimondott ígéret szava szól ha elfáradna várni, ha elfáradna emlékezni, ha fájna már szeretni.
Ilyen vagyok én a megtépázott, viszonzatlan szerelmemmel, mint egy emlékbe vesző otthagyott nő, csak nekem nem ígértek semmit és nincs mivel vígasztalnom magam a fekete éjszaka csöndjére kelve ha erőt vesz rajtam a rettenet hogy ez most a halál. Felébredek, mostanság csak a mélységes félelmre éjszaka, a fekete rettegésre, hogy halott vagyok, vagy pillanatokon belül halottá leszek, annélkül hogy tudatára ébrednék hogy ki vagyok és hol vagyok.
Szétvetültek a horizontjaim, zabolátlanul szétszéledtek a perpestívák ha ugyan valaha is igazak voltak, amit az életemmel kapcsolatban gondoltam és én itt maradtam az üres kis jövőképemmel és hát ő nem épp a legszórakoztatóbb asztaltársaság és kimondhatatlan vágyódás kínoz hogy arrébb üljek de azt mondták hogy ha a lapjaim le vannak osztva akkor illik végigjátszani a játszmát...mindegy hogy mellettem a Halál vicsorog rám kajnálul és tudom hogy csak engem akar és a másik oldalon az Őrület úgy néz, mint akit soha semmi nem ingathat meg abban a hitben hogy egyszer úgy is az Ővé leszek...
Martaléka vagyok önmagam legkatasztrófálisabb kényszerképzeteinek és már meg se lepődök azon hogy napjában hányszor tudom kétségbevonni a realitás, a valóság létjogosultságát hiszen erre semmi se ad elegendő bizonyítékot, urambocsá' akkor most mit is kellene mást gondolom, mint hogy felsértettem valamit a kifeszített Valóság-üvegfalának ezüstözött oldalán és azon át már semminek nincs köze ahhoz a képhez amit addig néztem...
Még nagyon régen, az Abraham előtti időkben éreztem utoljára ezt és ezen már Abraham hozzá símuló, álmosan bújó teste sem segít ami szerelmet kér, szinte könyörög értem minden kis íze, csak úgy lángol a bőre, a szeme, minden érintése és látom a porcikáit szétfeszítő vágyat...mégsem tehetek a kedvére, mégsem adhatok semmit neki csak hideg szavakat amik a véget jelentik, amit szeretet jelentenek, de nem eleget, odaadást de nem szerelmet.
Azt is mondhatnám hogy az Élet úgy ver belém csúfot, hogy Most azt Szeret, akinek Eddig kellett volna és én mégis azt szeretem aki Soha Se Kellet Volna.
Köszönöm szépem, alás szolgája voltam, maradok és leszek...
