Az utolsó 3 percet megnéztem még háromszor mire megértettem, bár biztos hogy más lett volna ha a film címe nem Szemvillanás alatt hanem Szempillantás alatt...de mivel pont felpillantottam a végén és megláttam a címet..úgy harmadjára...olyan nagyon fájt amikor megértettem. Mert most még a rossz sejtésem is jobb lett volna a valóságnál, jobb lett volna nem is látni...legalább olyan pokolian szíven ütő volt mint a Komfortos mennyország, csak az volt a különbség, hogy itt a végén csap arcul a felismerés...
Akit érdekel akkor : The Life Before Her Eyes ( 2007)
Már szétmarta a testem a magány meg a félelem, az őrület kicsi kis csillámporként tapad a szemhéjamra.
A rezsi túl sok, asszem lehet hazaköltözöm. Meg mert a húgom és az öcsém testemhez símuló, meleg teste a Valóság, könnyebb lenne Itt Lenni, mint ha egyedül vagyok folyton... A szakdogám nem írodik...igyekszem, de egy vicc az egész. Nem bízom benne hogy sikerül, mert amúgy csak sírnék, sírnék és sírnék...de néma lettem. Már el sem mesélem a gondjaim senkinek. Abrahamnak se, senkinek. Abaraham...életben tart, olyan a léte mint egy fúzió..összeköttetésben tart az élettel, Az Életben Tart. Meleg, inas, határozott és erős. Ha mellette alszom, az agyam megszűnik létezni...kikapcsol. Tegnap még álmodni se álmodtam...este elaludtam a teste mellett és üres voltam...a lét kiáramlott belőlem és nem voltam senki, sehol és semmikor.
Amikor először újra megcsókolt a hétfő délutáni álmos félhomályban, egyszerre szinte szétszakított az érzés, egyszerre lángolt a bőröm és elszorult a torkom, mintha sose csókolt volna, de nem csak mintha ő nem, mintha még soha senki, aztán csak sírtam, felszakadva és és szívből...Ijesztő volt rádöbbenni mennyire megváltoztatott Márk és a vele töréntek. Vagy talán amik sose történtek meg vele...mert rájöttem hogy ami köztünk volt, az egy álmokfutás volt. Lélekszakadva rohatnunk egymás karjaiba de csak áltattuk magunkat azzal hogy láttunk valamit is egymásból...sose tudom meg hogy ki volt Ő.
A testem és a lelkem is bezárult. Sosem tapasztalt érzés ez nekem. Nem várok senkire. Egyedül vagyok a fejemben és a testemben és nem várok már "Rá"...nem látom ahogy régen, nem látok kitalált fantasztkius perceket, történeteket, hogyan találok rá az igaz szerelmemre. Mert nem fogok...ez nem is lemondás, inkább a vágy halt el, hogy ez megtörténjen. Kiámbárndultam a valaha volt legnagyobb tündérmeséből...Csak hogy mindig ez hajtott előre...mindig. Nem hiányzik. Abraham szilaj teste hiányzik, a mellette bekövetkező ájult alvás hiányzik...reggel sírni tudtam volna mikor ki kellett kelni az ágyból. Rácsinpaszkodtam és mindenhol csókolgattam...nem tudom elképzelni hogy lefeküdjek vele, hogy lefeküdjek akárki mással. Abrahamnak is mondtam, de nem hitte el, amit meg is értek. Nem ilyennek ismer. Senki nem ilyennek ismer...
Furcsának lát. Meghiszem azt, furcsán is érzem magam. De most nem olyan haszolt érzés, nem olyan fullasztó, szédüleset, szívszaggató érzés. Inkább olyan, mint egy tavaszi nagy mosáskor kifeszített ágyneműhúzatott megáztató nyári zápor, amikor az ég felhasadva dörög és a villámok fényében finoman táncolnak a széltől a lombkoronák. Természetes, áthullámzik rajtam a Semmi, csak szemlélődöm...
