Naponta változik a hangulatom, mintha frontok vonulnának, egyik nap minden rendben, a másikban a testem is alig tudom vonszolni, mert minden fáj és minden elviselhetetlen. Minden nap új, fogalmazhatunk így, minden nap egy új kihívás. 

Nincs többé kedvem ismerkedeni, nincs többé kedvem felvenni a telefont félig ismeretlen fiúknak, még akkor se ha szépek, még akkor se ha már tegnap tudtam, hogy ma még hagyján de holnap már biztosan metafizikailag átalakul a testem valami szörnyűséggé ha nem érintkezhet mással. Egyedül nehéz szexet kivitelezni. 

Képtelenség lenne hogy elhagyja a számat az hogy a "barátom,apasim,afaszim stb." és hogy valamit, akármit, bármilyen kapcsolatot "járásnak" hívjak. Fizikailag nem vagyok képes rá, kilökné a szervezetem ezt a formációt én pedig elhaláloznék. Ezek a korlátaim. 

Nem ismerkedem, mindenkit lerázok, tetű vagyok, nem veszem fel, nem megyek el, így jártak, menjenek, én itt sem vagyok, sose. 

Csak ketten. Áll a szívem mezején két férfi és egymást készülnek lelőni, de köztük vagyok én, ezért én vesztem életem a párbajban. 

Mégis szeretet-hiányom van, érintés hiányom van, érzékiség alul-tápláltság látszik a testemen, hogy érj hozzám, símogass végig, fogj meg, marj, csókolj, puszilj, dörgölözz, mássz belém, tapogass le minden porcikám minden porcikáddal. 

Inkább kifordulok az ajtón és vissza se nézek a buja vágyaimra, akik mint a hetérák, tekeregnek az ágyban, ahol megszülettek.