mindenki ártatlannak születik. Minden nő egyszer kislány volt. Elhitte a meséket, álmokat szőtt, elhitte hogy van szerelem, hogy jóvátehető minden, hogy van igaz barátság, megbocsájtás, gyógyulás, ártatlanság, jóhiszeműség, bizalom, hit és sok sok szeretet. Elhittük mind.
De kiderült, hogy a szeretetünk nem elég, akármilyen mély, akármilyen igaz, a törődésünk nem elég vigasz, a szívünk nem elég menedék, de csak a miénk, megtört szívű, hitehagyott lányoké, akik vadszívűek vagyunk a jámbor szeretethez és halálra sebeznek minket vad szerelmek. Mi mindig búcsúzunk, mindig elengedünk férfiakat a karunkból, ölünkből ,szívünkből ,elménkből, színük legjavát adva, jobbá téve, igaz útra terelve kiadjuk kezünkből féltet kincseinket mert tudjuk hogy mi nem tarthatjuk meg őket. Mi vagyunk azok akik jobbá teszik őket, akik mellett felébrednek, megértenek, megtérnek, hisznek és megteszik azt amit mindig is akartak, de soha nem minket. Mi mindig egyedül megyünk tovább, üres kézzel, tele emlékekkel, tele elveszített férfiak szikrázó emlékeivel arcunkon, megannyi ránc lesznek majd, jelek, nyomokat hagynak majd idővel, hogy itt jártak. Angyaloknak hívnak minket mind…s mi szeretnénk hinni benne hogy azok vagyunk, szeretnénk nem érezni hogy fáj, szeretnénk megnyugvást találni a magányban és az elhagyatottságban, hogy mi mind jobbá tettük őket, jót tettünk s csak ez számít. A szívfájdalom nem…
Marcus ezredéves megdönthetetlen falakat zúzott porrá másodpercek alatt, a helyén maradt csonka hit pedig nem vigasz arra hogy megváltozott minden. Megváltozott a szívem.
És ott van Aiden. A maga gyönyörűségében. Csókjának emlékéből élek nap nap után, míg vissza nem ér. Mert legtöbbször megkapom azt amit szeretnék, csak nem tarthatom meg őket.
Mert úgy nézett rám a szombat esti koncertje után mikor meglátott- és én hogy féltem, hogy hogy fog majd reagálni ha meglát, nem szóltam hogy megyek, nem is tudtam hogy megyek, egyszer csak ott voltam - mint aki angyalt látott, odajött hozzám s azzal a lendülettel felkapott, megpörgetett, megölelt, megpuszilt s onnantól minden csak rólunk szólt, csak kettőnkről. Csak arról hogy órákon át beszéltünk testünkkel egymáshoz simulva, egymás fülébe suttogva, arcunkkal súrolva a másik arcát, minden ezekről a kis pillanatokról szólt, amíg már kínkeservesen eksztázisba nem estem minden fél pillantásától is, s kértem, hogy ne beszéljünk többet, ne, csak tegyük azt amit jónak látunk és más már nem számít, lesz ami lesz és akkor felkapta a fejét és halálosan komolyan nézett rám ahogy megszólalt:” Akkor én most meg akarlak csókolni.” A szívem majd felrobbant és abbahagyhatatlan volt érinteni, ízlelni egymást, abbahagyhatatlanul gyengéd, szívszaggatóan mámorító, finom mozdulatok, apró fulladozó sóhajtások. Ha rajtunk múlik az örökkévalóig vagy a végítéletig ottmaradtunk volna, egy pincekocsma eldugott zugában egymás karjaiban. De minden ilyen álomszerű látomásból fel kell ébredni tisztán, el kell menni a partra és megnézni a Napfelkeltét a hídnál, nézni egymást, hazasétálni, troli megállóban elszívni az 512. cigit aznap és tegnap és elbúcsúzni, számot se cserélni, integetni, egyedül hazamenni, leülni és várni.
minden rendben volt ma reggelig, kétség se fordult meg a fejemben semmiről, gondolataim se voltak, eszem se működött, s ahogy ma délelőtt ültem a monitor előtt a munkahelyemen és beszéltem az ügyfelekkel, egy pillanatban a könnyem majdnem kicsordult, a székről majd lefordultam amikor rájöttem, hogy akkor most ELMENT, elment mint Marcus…este 19:00 kor a trolin hazafele már gyakorlatilag kész tényként kezeltem hogy mást se mondhat ha hazajött, mint hogy átgondolta és egyedül kell lennie, ne folytassuk ,mást szeret stb. valamelyik vagy ezek kombinációja…már a trolin totálisan úgy éreztem magam mint akit pofon vertek és úgy kellett emlékeztetnem magam hogy még semmi ilyen nem történt. Ez a rémképzet gyötör, nem hagy nyugodni, levegőt venni, létezni, gondolni, szeretni, várni, hinni, bízni, akarni. Lebénít, mint az ideggáz, használhatatlanná válsz, némává meredve merengek ezen egész nap. Semmi sem képes lenyugtatni, belém ette magát a kétség mint valami féreg, s túl gyenge már bennem a jó, ami felvehetné ez ellen a harcot. Most még kitartok, most még elhiszem hogy nem felejtett el, most még talán érzem hogy a szíve nem kegyetlen s nem fog megsebezni engem. Most még, de legalább ennyire nem hiszem. A jó és a rossz csatájának színtere lettem, a nézőközönség vajon kinek szurkol?
Üdvözlöm a Fiatalembert a messzi távolban, 16 éves lányok gyűrűjében ha énekelve gitározik megnyílik neki bárki szíve, lelke, nem vitás. Ilyenek a rock sztárok. Megbeszéltük. Remélem emlékszel még rá.
