Vihar volt. Felszakadt az Ég, hullott az eső, mindent átitatott a friss, erős, élettel teli esőillat, feltámadt hamvából az egész Világ és felrévedt a Létezés a poros, tikkasztó álmából egy estére. Ezen az estén én már itt ülök a Tisza parti albérletben, az erkélyem egy templomra néz, de fák vannak, suttogó, suhogó, hajlongó, utcalámpákba szélfuttan árnyjátékot játszó fák, a magas földszinten közel a világ és mégsem. A nagyszobába égnek a gyertyák, még mindenhol táskák, szanaszéjjel vannak éltem kis darabjai, miközben odakinn még morajlik az ég, villanó fények nyaldossák a fekete mennyezetét a látótérnek. Egy lépésre vagyok mindig egy cigarettától, baljós és egyben csábító éjszaka füstkarikákat eregetni ezen az eldugott helyen egy kocsiútfordulóban a fák rejtekében, mint a világ peremén. 

Minden pillanat az enyém, minden izzadtságcsepp, minden fáradtságos óra, a döntések, a pakolás, a költözés, a vakmerő vágyak feszítette igyekezés ezekben a napokban csak az enyém volt. Magányos, csendes, önmagamé. Aiden Erdélybe utazott. 

Ma este, ahogy gyertyákat gyújtottam, úgy ahogy rég nem és füstölőt és belekortyoltam a melegedő sörbe és hallgattam a zenét és a rajta átszüremlő világból érkező hangokat, éreztem, ahogy szétnéztem, hogy ez a hely gyönyörű. Ez a hely Végzet, Beteljesülés. Ez a hely fontos, ez a hely különleges, ez a hely más már most is mint az eddigiek és más lesz, másabb lesz mint eddig bármelyik is, ahol laktam, azóta hogy elköltöztem. Ezt a helyet Kátyával választottuk. Ezt a helyet Kátyával takarítottuk ki a mocsokból. Ezt a helyet Kátyával alakítjuk, formálódik a kezeink között, lenyomatokat hagyunk benne. Azóta nem éreztem ilyen otthon magam, amióta elköltöztem. 

A birodalmam kapuja előtt pedig egyszer csak ott fog állni Aiden és nem tudom hogy akarom-e vagy sem. Akarom-e hogy lenyomatott hagyjon a frissen meghódított Álmaim mezején, hogy ott legyen, ahogy belép, végérvényesen itt legyen és történjék bármi, maradjon. Mert ha most belép ide, sose felejtem el, ahogy ezt a helyet sem, ezt a végtelen izgalmat, ezt a jóleső borzongást, hogy Hazatértem, itthon vagyok, ez az én helyem. Ő mindig benne lesz, mindig megmarad. 

Kátya ébresztett rá a minap a saját hülyeségemre, amikor megkérdezte hogy miért nem azt írom sms-ben amit gondolok Aidennek. Kerek szemmel meredtem rá, mert hát ez nekem hogy hogy nem jutott eszembe? Mikor lettem én ilyen, aki nem azt mondja amit gondol és nem azt teszi amit akar. Miért fárasztom magam a játszmákkal amik olyan sokáig tartanak, olyan kimerítőek és amiket mindig is gyűlöltem. Önmagam akarok lenni. Be akarom engedni Aident ide és nem akarok félni hogy mit okoz, mit hagy itt amikor elmegy és hogy mikor nem jön vissza többet. Mert ez a Hely szép. Mert Én szép vagyok és a félelem eltorzít mindent. 

Nem kérdés, hogy mennyire hiányzik. Hogy minden nap gondolok rá, hogy minden nap eszembe jut hogy milyen lesz újra látni egymást. Elakadt a lélegzetem ha rá gondolok, ha csak arra hogy megint megérinthetem, hogy hallhatom a hangját. A napok telnek és nem várom hogy gyorsabb legyen, mert mintha már elfogadtam volna hogy meg kell élnem elfogadtam mert a viszontlátás extázisa mindenért kárpótolni fog. 

Isten hozott minket a Tisza part 2-ben.