Az élem hogy:
Ted elhagyott, a szánalmas, otromba sms-es szakítása jól a földbe dögölt, mert ugye hogy valakiben annyi se legyen hogy felhívjon és elmondja, vagy találkozzunk. Azóta persze láttam, egy napsütéses napom, amikor Anyukámmal sétáltam, jól néztem ki és épp mosolyogtam...ennyi maradt, hogy mindig úgy nézzek ki mint aki most lépett ki valamelyik Streetfashion oldalról, hogy mindig mosoly van az arcomon, mert azt akarom hogy ha meglátnak, Aiden, Ted, Robert, Abraham vagy akármelyik másik, tudják hogy mit veszítettek. Roberttel is találkoztam, a Grandban, hol máshol. Ahogy észrevett, mikor elmentem mellette felderült az arca, úgy mondta a nevem, mint aki tényleg örül hogy lát, én meg elmentem mellett és csak úgy a vállam felett dobtam egy sziját. Nincs jópofizás a srácokkal, akik ordenáré módon hagytak el, akik nem hívtak fel, akik belerobbantottak egy kézigránátot a szívembe. Nincs ám, nincs nincs.
Miután Ted elhagyott, egy légüres térbe léptem, bedugult a fülem, belém szorult a levegő és pánikolni kezdtem, de percek alatt elmúlt, a napok folytak és testem nem esett szét egyedül, fel tudtam kelni és le tudtam feküdni. Elmentem dolgozni, nem akartam meghalni, lassan elkezdtem lélegezni, lassan elkezdtem érezni, mint régen, mint Abraham előtt, amikor egyedül voltam, lassan éreztem ahogy dobog a szívem, vannak gondolataim, vannak őszinte mosolyaim. Már nem sírok az orvosnál. Itthon is csak néha. Terveim vannak és igyekszem elhinni hogy meg tudok gyógyulni mielőtt túl késő lesz.
A múlt hetek valamelyikében megkérdeztem tőlem Katharine hogy mit látok magam előtt, ha a jövőmre gondolok. Ha a jövőmre gondolok, akkor férjet látok és gyerekeket. Ezt szeretném, mindennél jobban. Ez vagyok én, nem leszek költő, nem leszek író se színész, nem leszek táletum, nem leszek látomás, nem bírná el a szervezetem, nem is képes rá. Hamarabb halnék bele a próbálkozásba is minthogy a közelébe kerüljek. De már nem is akarom, egy normális életet akarok.
Most egész jól vagyok. Abbahagytam a kényszeres ivást és bulizást, abbahagytam azt a néma sikoltást belül amitől a dobhártyám is be akart repedni. Szeretek megint aludni. Szeretek megint enni. Szeretek felkelni reggel, tudok látni szépet benne és nem akarok a tudatomra ébredés utáni másodpercekben azonnal zokogásban kitörni. De érzem ahogy az utóbbi hónapok súlyos nyomot hagytak rajtam, bennem. Túlléptem a korlátot, túl azt ami még jó lett volna. Hát most szembe kell néznem a károsodással. Szembe azzal hogy most is pengeélen táncolok. Hogy le vagyok gyengülve, hogy a lelki egyensúly halovány rámájának karimáján billegve nagyon kevés is elég lesz legközelebb a bajhoz. Bár úgy szeretném elkerülni.
Ha a tükörbe nézek, azt látom hogy még soha nem voltam ilyen szép. Mert most igazán szépnek látom magam. Látom az eltelt idő minden tapasztalatának, kínjának, boldogságának, tudásának lenyomatát az arcomon. Én nem olyan vagyok mint Laurenc aki nem tud megbarátkozni azzal, amilyen, amiket tett. Én túllépek mindenen, minden aljas, szar mocskos részleten, minden rosszon, amikor tönkretettem magam, mert én másoknak szándékosan sose okozok fájdalmat, csak közvetetten, csak fáj azoknak akik szeretnek az amit én teszek magammal. De ez is több mint ami jó volna.
Laurenc-el még gimiben jártam 2 hetet, aztán dobott. Múlthéten amikor épp az orvostól jöttem, találkoztam vele. 1000 wattos mosolya van, rohadt jóképű, gyönyörű szem, tökéletes molyos, borosta, az orra...a keze...nah hát szóval, eléggé a zsánerem a srác. Csak hát ő is az életét a gimitől eddig aktívan az élete szétbaszásával töltötte, töménytelen pénzt költött fűre és drogosokkal lógott egyfeszt...neki is most jött a felismerés, hogy valami nagyon el van cseszve és hogy ő nem ezt akarja. Mondtam neki hogy jobb későn mint soha, de még bele van betegedve a múltban elkövetett rossz döntéseibe és tetteibe. Remélem idővel neki is elmúlik és rájön hogy kár a megváltoztathatatlanon keseregni, a ma viszont mindig egy új lehetőség hogy jobbak legyünk, mint tegnap voltunk.
Persze randiztam vele tegnap, és a végére már csak az a rohadt asztal választott el minket hogy meg ne csókoljuk egymást. Aztán elindultunk az esőben a Mars térre, ő meg megállt egy eresz alatt...édes volt, majd szétrobban a szívem, a tarkóján a vizes hajába túrtam és minden ízében ismerős volt, köszönöm neki. Csak aztán majdnem elájultam. Ami erőst rontott a romancesőbencsókozunk összképen. Mert hogy a szó szóros értelmébe majdnem összeestem. Zúgott a fülem, zsibbadtam és mindenhol kisfénypontok voltak és jaj...elmentünk a Marsig, aztán leültünk és még mindig nem lettem jobban, hozott nekem egy Mars csokit, stílusosan. Megettem és jobban lettem. Közben 100x kértem bocsánatot, hogy ráhoztam a frászt. Én nem akadtam ki, múlt hónapban Kátya lakótársam unkatesója is így esett majdnem össze amikor nálunk volt, kívülről már láttam milyen, szóval nem estem pánikba. Csak szégyelltem magam, hogy megint milyen mocskosul elesett vagyok, pedig nem is akartam, meg hogy elrontottam a pillanatot, pedig olyan jó volt. Ő felszáll a buszra, én meg hazajöttem. Nem is tudja a számom. Ennek se lesz folytatása szerintem.
Hazajöttem és azon gondolkodtam, hogy miért árult a testem, amikor erősnek éreztem magam, aztán rájöttem, hogy mert nem vagyok az és aki el akarja játszani hogy jól van mikor közbe annyira nem is, annak visszanyal a fagyi. Meg nem ártott volna egy szendvicsen kívül mást is enni. Meg a gyógyszerre megivott két sör...no comment. Elgondolkodtam, hogy mennyire vagyok képes tartani magam, hogy lehet, hogy most egy kapcsolat, bármilyen kapcsolat ebbe a kényes egyensúlyfenntartásiküzdelembe nem is fér bele. Ha már eljutottam arra a szintre, hogy nem érzem azt hogy létszükségazéletbenmaradásomhoz hogy legyen valakim, talán nem is kellene hogy legyen senkim. Mert minden kapcsolatom úgy kezdődik hogy minden rendben, aztán azon kapom magam, hogy ki vagyok vetkőzve magamból és már azt se tudom ki vagyok meg hol csak a másik legyen velem, mert nem tudok nélküle élni...
Update: Múlt héten amikor Miánál voltam és nem tudott fotózni valami sokat, mert lemerült az elemje, akkor elrángatott a SZOTE-ba. Csókolóztam egy vadidegen sráccal. Tiszta szenvedély volt és annyira jól esett. Nem érdekelt a neve, nem érdekelt semmi, nem beszéltünk semmit, ahogy megérintett csak összeakadt a szemünk és páfff...nem emlékszem másra, csak hogy magas volt, hogy széles válla, az erős keze megtart, még az arcára se emlékszem, csak hogy kék volt a szeme és szőke a haja és finoman metszett arcéle volt, jó illata, pokoli finom a csókja és eperízű a szája. Zseniál volt.
