Valójában a szenvedélyeim. Amikor lehunyom a szemem tudom hogy sosem lesz vége. Mindig arra fogok várni, hogy megváltozzon minden. Hogy küzdenem kelljen érte, szeretnem, elvesztenem, megtalálnom, fájnia kell. Mint most. És talán néha ennél is jobban. Meg fogom hazuttolni magam. Meg kell hogy tagadjam magam ahhoz hogy beismerhessem, hogy soha nem változtam meg.
Mert annak aki Velem akar lenni, meg kell küzdeni a világom démonaival, akik fogvatartanak és hinnie kell abban hogy minden amit leírok, minden amit kimondok, amit teszek, amit hiszek, a könnyem, a mosolyom egy Forrás. Az ő Élete innen fakad. Belőlem.
Azt akarom hogy higgyen ebben. És ne mondja többé azt nekem, hogy ha egyszer széthullik ami közöttünk van, minden megy tovább mert ez az élet rendje.
Ki akarom feszíteni az időt egy örökkévalóság húrja mentén és hozzá akarom láncolni magunkat és amit érzünk.
Talán kétségbeesettnek hangzik. Az elmúlás csak egy karnyujtásnyira áll mögöttünk és a mosolya maga a megsemmisülés.
