És tudtam, hogy nincs menekvés. Apu felhívott, hogy Nagyapa visszakerült a kórházba. Nem voltam benn a múltkor, mert mire bementem volna meglátogatni, Apu mondta hogy hazaengedték. Alig tudott magáról. Aztán amikor visszajött a tudata, nem tudta hogy mióta beteg. Nem tudott semmit. A lelke kezdett elaludni, kezdett mindent elengedni. Láttam már ezt. Láttam Anyus Nagyapin. Láttam ahogy lehunya a szemeit egyszer egyszer, kinyitja de nincs benne semmi. Csak egy kérés...engedj el.

Amikor bementem abba a korházba, ahol egyébként 20 éve én születtem, tudtam hogy valami olyasmit fogok tapasztalni amit eddig még sose. Mert eddig még nem voltam felnőtt. Nem vittek el ilyen helyekre. Nem vittek el az "elfekvőbe" ahol a betegek le vannak kötözve mert ön és közvezsélyes rohamaik vannak, csontá-börré vannak fogyva és a szemük olyan mint egy űzőtt vadállaté. Vagy már az sem. Nem vittek el. És én se mentem ilyen helyekre önszántamból. Akkor ilyen a felnőttség? Hogy az ember elmegy egy ilyen helyre és ott talája mint egy kis béke és csend szigetén a Nagypapáját, lehunyt szemekkel, beesett arcal, nehezen véve a levegőt. Ugyanazzal az aranyos ősz hajjal, az egész életen át való fizikai munkától meggörbült ujjakkal. Mozdulatlan, nagyon nagyon fáradt testtel. Ahogy fogtam a kezét és néztem, ahogy megérintettem a fejét, megsímogattam a haját és puszit adtam neki, ahogy azt mondtam neki, hogy legyen jó és  vigyázzon magára, tudtam hogy búcsúzom. Nem a reménytelenség miatt, hanem mert szerettem. Hát elengedtem. Elköszöntem és sajnáltam, hogy nem mondhattam többet, hogy nem hallhatta éberen a szavaim, de azt hiszem, nem is kellett. Nem neki kellett mindez, hanem nekem. Benne hogy is lehettek volna elvárások? Nem egy olyan ember volt, soha nem követelt, soha nem láttam igazán haragosnak vagy gyűlölködőnek. Nem ilyen ember volt. Úgy hogy tudom, hogy tudja, köszöni szépen, azt mondaná, hogy nem kellett volna, de azért jól esik neki. Ennyi volt a vége.    Hétfőn kaptam a telefont hogy szombatról vasárnapra, hajnalban meghalt a Nagyapám. És nem sírtam. Akkor még nem. Egy bazi nagy kő esett le a szívemről. Hogy ilyen kegyesen elment, hogy nem szenvedett sokat és tovább. Hogy csak ennyi volt és nem több és ez már pont elég volt. Szerettem. Szerettük.

Holnap lesz a temetése. Ez az a rész, ahol szeretnék valaki más lenni. Olyan valaki, akinek van tartása, aki nem sír. De ahogy meglátom Aput, már zokogni fogok én is. Nem tudok majd tenni ellene. Anyu meg majd arról tart nekem szentbeszédet a kocsiban, hogy ne sírjak. Nem szeretnék, de mit kéne csinálnom, amikor a Nagypapám egy dobozban beteszik a földbe? Hagyjuk már...

És az élet megy tovább. Én és Abraham csodás napokat töltöttünk együtt, miközben Nagyapám már meghalt. De Abraham és a nálla töltött napok burokként vettek körül, megvédelmeztek a szomorúságtól, a magánytól, attól hogy azon morfondírozzak, hogy az élet egy szar, nem is ér semmit és hiábavaló, érthetetlen, morbid, szemét és minek is van az egész egyáltalán. Hanem azt éreztem, hogy bár még mindig nem békéltem meg azzal hogy nekem egyszer meg kell halnom és azzal sem hogy Abrahamnak is és hogy lehet ezzel vége mindennek és sosem találkozunk többet, DE az élet legyen akármilyen sunyi ésatöbbi Én  Benne Most végülis Boldog Vagyok! Megtaláltam a boldogságot. Azt ami olyan sok sok embernek nem adatik meg, nem sikerül. Azt amire mindneki sóvárok, amiért mindenki remél, harcol, szenved, feláldoz mennyi de mennyi mindent. Nekem meg van. Most van. Most még itt van. És hogy milyen? Olyan megdöbbentően jó , hogy nem érzem tőle a világ rosszait, se az időt. Nem érzek semmit, csak ezt a meleg, biztonságos, mosolyogtató finomat itt mindenhol.

Remélem, Nagyapa is érzi megint a boldogságot. Hiányozni fog. Megittunk közösen egy sört egyszer egy nagyon meleg nyári napon az ebéd mellett. Azt hiszem, erre mindörökre kitörölhetetlenül emlékezni fogok. Sajnálom, hogy nem lehet ott se az én se a testvérem diplomaosztóján, esküvőjén. Szerettem volna ha ott van. De persze leginkább azt szerettem volna mindig is hogy jól legyen, ne legyen sok gondja és ne szenvedjen kicsit sem. És most már így van. Nagyapa klassz volt, és az lesz mindig is. Vigyázunk magunkra, becs'szó, te csak ne aggód, minden rendben lesz. Szia