Vannak tagadhatatlan dolgok. Amikről nem veszel tudomást, de tudod hogy benned van, bármikor előtöhet, nem jó és talán még tönkre is tesz de a részed hát megszokod és talán már nem is küzdesz, nem is akarsz ellenállni a kísértésnek hogy szabadon engedd titkolt kis részed ami ha hömpölyögve elárasztja a tested és a világodat körülötted megállíthatatlan és legtagadhatatlan változásokat hoz.

Egy év. Egy évig képes voltam titkolni és meg sem próbálni, meg se tenni azt ami most úgy tört ki belőlem, mint egy gejzír. Mert nem lehet megtagadni önmagad, teljesen sose. Azt hiszem hogy a katalaizátor Abraham már több mint 9 napos távolléte volt és a tudtad, hogy 14 napnál hamarabb elő sem kerül. Meg a kapcsolatunkban lévő feszültségek, az elégedtlenségem, a meg nem becsültség érzése, és végül egy piszlicsáré beszélgetés és téma miatti totális felháborodás váltott ki mindent.

Kíváncsi vagyok, mások hogyan élnék meg ha tudnák, hogy öröklötten ideggyengeségben szenvednek? Ha a nagymamájuk pszihikai terrorja, kiabálása,sírása már nem fája, a bántalmak nem sértenének, csak arra gondolnának hogy mindenzt gyakorlatilag egy az egybe örökölték. Mert ilyen vagyok én. Nem csak szentimentalisat, hanem betegesen hangulatember. Hol sírok, aztán már nevetek, gyűlölök és szeretek, olyan temperamentumom van, hogy Anyukám szerint kislány koromban sokszor én dönöttem el hogy mit nézünk este a tv-ben meg ilyenek. Gáz. Én legalábbis ezekre nem vagyok annyira büszke. Talán később sokszor ennek köszönhettem a túlélést, azt hogy mindent kibírtam, amit láttam elviseltem, pedig néha valami Anyum és akármelyik nevelőapám közötti ordibálásban egész testemben remegve azt kivántam hogy haljon meg mindenki, de inkább csak az aktuál nev. apám elé álltam és üvöltöttem, hogy ha bántani meri Anyámat akkor istenre esküszöm, beleállítok a hátába egy nagykést. Nah ezt azért annyira nem gondltam komolyan, de az ilyen és ehhez hasonló jelenetek azért nem sikkadtak el nyom nélkül. Egy időben amikor már igen csak megviselt voltam érzelmileg meg agyilag meg minden..fú...de szar kimondani istenem, tiszta szégyen, de szóval bántottam magam. Mint hogy ököllel belevertem a falba úgy hogy feldagad és két napig alig bírtam fogni a tollat a suliba. Vagy hogy fogtam egy kést és egyszerűen belevágtam a karomba. Nem a csuklómba, hanem a felkaromba. A combomba. Ez nem volt nagyon komoly, összesen a jobb combomon van 4 kis sebhely, a balon 2, a bal karomon pedig szintén 2, egy kicsi és egy nagyobb. Abraham valahogy sose kérdezte meg hogy mik azok. Lehet hogy jobb is mert akkor őszintén válaszoltam volna, ő meg biztos elszörnyedt volna. Mindegy. Ahogy erre rászokdtam, mint arra hogy kicsit több gyógyszert kapkodjak be mint azt kéne, úgy kis idővel el is kezdtem ezt abbahagyni. Nem szerettem magam totál kattantnak érezni, szóval ahányszor előjött valami hülyeség, igyekeztem megszüntetni, nem akartam valami neves intézményben kikötni. Anyukám látta-e? Igen. Egyszer pont akkor nyitott be a fürdőbe amikor épp 3 2 napos vágás volt a combomon. :/ Kiakadt, de ennyi. Nállunk ezeket sose beszéltette ki Anyukám, nem tudom mit gondolt. Hogy majd megoldom, hogy majd elmúlik? Meg nem komoly. Szerencse hogy nem volt az. De nállunk otthon Anyum tényleg semmire nem pánikolt be, nem ültetett le beszélni, semmi ilyenre. Volt hogy a heroinista exem egy kiskanálba melegített fel valami gyógyszereket hogy nagyobb legyen a hatás és én azt a kiskanalat csak úgy bedobtam a mosogatóba és megfeledtkeztem róla. A nev. apám megtalálta és megkérdezte hogy mi történt. Mondtam hogy semmi, azzal oltottam el a gyertyát. ( Hiába értelemszerűen nem a domború, hanem a homorú oldalával kellett volna.) Hát elhitte, nem hitte, nem esett több szó róla. Vagy amikor vagy 15 füves cigit tekertünk nállunk szintén a drogos exemmel és magok voltak benne, amiket ki kellett válogatni és aztán tele volt vele a lakást mert széthordtam? Azt mondtam hogy valami érdekes növény magjai, csak kiborítottam és hogy Dávid szerint neki nem keltek ki. Meg ilyenek.

Mindegy. Erre se vagyok épp büszke, sőt, a gyógyszerek meg nagyon sok minden miatt nem szégyellem magam annyire, de emiatt az egy dolog miatt piszkosul. 

Szóval tegnap mondtam Abrahamnak hogy le szeretném vágatni megint rövidre a hajam amilyen régen is volt, mert úgy jobban szeretem. Hát nem volt elragadtatva, sőt. Mondta hogy nem és kész mert ő így szeretni. Én meg mondtam, hogy 6 évig volt rövid a hajam, csak úgy kitaláltam hogy hosszú lesz a hajam de ez nem volt egy jó ötlet meg nem szeretem. Nem érdekli, elhagy, nah jó nem hagy el de megszakad a szíve bla bla bla. Az egészből nekem csak annyi csapódott le, hogy megint mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, hogy neki jó legyen, ahogy az egész kúrva nyár csak erről szólt, hogy ő elment ide oda, Ausztria Novarock, sokba került, hát nem megyünk akkor se Németbe, se Görögbe, beígért gyűrűt se vette meg június 10.-e óta, évforulón ígérte hogy vesz nekem egyet, hogy mindig rá emlékeztessen, hát Tokajba volt pénze elmenni egy napra, meg ennek a barátnak diplomaosztójára amannak meg szülinapjára venni valamit. Azóta se kaptam meg azt a hülye gyűrűt. És még tudok mesélni ilyen szar sztorit vagy 20-at. Egy ideje azt éreztem hogy leszar. Egy év után nem érzi szükségét, hogy a tenyerén hordozzon, hogy szeressen nagyon, hogy becsüljön és kimutassa azt hogy mennyire fontos vagyok neki. Sorozatosan törte össze a szívem. Nem írtam meg a blogban csak egyeszer. Tudom. Nem írtam meg hogy aztán még hányszor és hányszor tört fel benne ez az egész, mert nem akartam hogy az iránta érzett növekvő gyűlölet valósággá váljon és hogy egyszer csak azt mondjam hogy vége, útállak, elhagylak. Féltem ettől, mert valahol meg tudtam nagyon is hogy szeretem, mert nem ilyen volt Ő amikor megismerkedtünk. Nah midegy.

Mennem kellett dolgozni, mentem sminkelni és persze egyből kibuktam, hogy nem tudom felkötni a hajam és totál berágtam Abrahamra hogy ez is miatta van, miért nem lehet olyan a hajam mint amilyet én akarok. Nah ekkor nem tudom mi történt, azt hiszem elszakadt a cérna bennem elkezdtem bőgni, mi több, inkább zokogni, először majdnem neki estem ollóval a hajamnak aztán viszont más történt. Ott volt a kezemben a kis flakonos hajlakk és akkor nem érzékelt erővel úgy vágtam dühömben meg elkeseredettségemben a combomba 3mat hogy nem éreztem semmit. Nem éreztem fájdalmat. Amúgy azt hiszem hogy azért is nem eldobtam mert Thomas a lakótársam a fürdőszoba melletti szobában épp aludt. Szóval aztán bőgve sminkeltem tovább, ami amúgy egész jól ment, aztán vagy 20 perc bőgés után abba kellett hagynom a sírást mert mennem kellett dolgozni, szóval ki kellett mennem az utcára.

A térdem felett pokolian fáj azóta kettő ami nagyon belilult, de még van egy fentebb is ami rövidgatyában nem látszik, az is szép lila lett. Abrahamnak elmondtam. Szomorú volt de értette hogy mi történt velem mert ismer. Kérte hogy ne tegyek ilyet többet magammal mert szeret és ezt nem szabad csinálni. Hát én is tudom. Nem tudom megmondani hogy mi történt. Nem vagyok már kamasz hogy ezzel szórakozzam hogy majd meglátszik és akkor hátha felfigyelnek rám meg hogy problémáim vannak.

Azt hiszem nagyon régóta gyülemlett bennem ez a feszültség és ezért lett ilyen, tiszta, irányíthatatlan kitörés az egészből. Be kellett hogy ismerjem hogy nem tagadhatom meg magam, ilyen vagyok. Tessék, egy őrült, hülye, nem normális nőszemély. Annyira szégyellem magam. Arra gondolok, mint ilyen helyzetben bárki gondolna:

Miért nem vagyok olyan normális ember mint a többiek? Most akkor mi a fészkes fene baj van velem?