Volt több olyan pillanat, hogy azt hittem megszakad a szívem és nem tudom már szeretni Abrahamot. Hogy már nem érzem és nem is fogom érezni azt a szerelmes érzést mint az elején, mint addig. Addig amikor már úgy éreztem hogy nem érzem. Aztán múlt héten betoppant a szobámba. Ott volt teljes életnagyságban a rövid új hajával és nekem szerelem volt megint, majd kiúgrott a szívem. Talán megéreztem hogy ezúttal minden más lesz... Már mikor nálla voltunk otthon, egyszer délután az ágyunkban fekve Abraham valami olyasmiről kezdett el beszélni ami számomra teljesen hihetetlen volt. Arról hogy Én hogy érzem magam, hogy Velem mi van, és úgy szakadtak ki belőlem a szavak hogy nem is hittem el hogy ezek a dolgok bennem vannak és ennyire nyomasztanak. Mondta hogy nem bírja nézni hogy én ennyire boldogtalan vagyok nélküle, hogy rá ez nyomásként nehezedik és boldogtalanná teszi, megőrül a tudattól, hogy szomorú vagyok folyton miatta, hogy nincs velem. Elmondtam, hogy lehet hogy nem bírok ki még 3 nyarat így. Nem bírom végigcsinálni azt a 3 évet ami neki plussz lesz az új szakkal. Ő azt mondta, hogy tudja és bár ne lenne így. Azt is mondta hogy el kellene mennie Erasmusra. Mondtam hogy el is kell hogy menjen, jól tud angolul, el kell hogy menjen, a szülei is szeretnék, Én nem lehetek akadály! Ki vagyok én? Lehet hogy 2-3 év se lesz hogy együtt leszünk, feláldozna értem egy ilyen lehetőséget? Nem engedném. Abaraham csak szomorúan mondta hogy akkor vége lenne a kapcsolatunknak. Mondania se kellet én tudtam hogy mire gondol. Hogy nem bírnám ki fél évig egyedül, hogy találnék mást. Mondtam hogy nem állíthatom azt hogy nem így lenne mert akkor hazudnék, azt pedig nem fogok, de mindent megtennék hogy kibírjam. Talán menne, talán nem, de ez nem akadályozhatja meg. Azt is mondta, hogy talán ha nem most, később még lehetnénk együtt. Ki mondhatja meg hogy 3-4 év múlva ne találkozhatnánk megint és ne érezhetnénk ugyanezt! Arról is beszéltünk, hogy talán el kéne költöznöm ha lehetőségem van rá, talán nagyobb önállóságom lenne, akkor jobban viselném amikor sokáig egyáltalán nem találkozunk. A fejemben olvasott, nem kért számon, csak elfogadta, értette. Csak szeret és hogy kimondatlanul is mennyire, azt csak most értettem meg. Végül azt mondta, hogy ha nem tudom megemészteni mindezt és végül azt látja hogy nagyon boldogtalan vagyok és túlveszítem magamban a húrt csak azért hogy együtt lehessek vele, akkor szakítani fog velem. Azt mondta hogy szeret és nem lenne képes végignézni hogy én tönkre tegyem magam miatta és a kapcsolatunk miatt. Úgy sírtam mint egy gyerek a végén. Nem hittem hogy így tudja, de jobban ért mint álmodni mertem. Jobban szeret mint ahogy kimutatta. Végül pedig rá kellett jönnöm hogy én is kimondhatatlanul, mindennél jobban szeretem.

Ő tett jó emberré. Jobb emberré. Megtanított hogy vannak olyan emberek, akiknek lehet hinni, akikben lehet bízni és nem kell mindig mindekinek hazudni, van olyan akinek el lehet mondani az igazat. Miatta kezdtem el tanulni, mert ő olyan szorgalmas és eszes volt és jó jegyei voltak, miatta lett jó átlagom az egyetemen. Miatta volt hogy igyekeztem leszokni a rossz szokásaimról. Ő volt az akit ha a jövőmre gondolok, ott látok. Mint a társam, mint a férfi akivel reggel megiszom a kávém a konyhában, a férfi akihez hozzámegyek, ha a saját gyerekeimre gondolok, akkor Őt látom mint az apjukat.

Nem hittem hogy ennyire fájdalmas tud lenni a mi szerelmünk. Azt hittem hogy ez csak egy egyszerű kapcsolat, egy normális és egyszerű kapcsolat. Valahol az is. Csak én nem tudom azzá tenni. Én mint a személyem teszi ezt lelhetetlenné. Mert Én Loris vagyok, nekem nincsennek normális kapcsolataim... csak a távolság ne lenne, az idő ami köztünk van. Csak én ne lennélók ilyen hülye abnormális és az életem mindjárt jobb is lehetne pár fokkal. De én ilyen vagyok, fájdalmasan követelődző, akaratos, ragaszkodó, szeretetéhes.

Néha mostanában ha arra gondolok, hogy bántottak Abraham hibái, az jut az eszembe hogy örülhetek hogy őt megtaláltam, ő olyan sokmindent elvisel. Azt hogy mennyire ragaszkodom hozzá, hogy mennyire hisztis tudok lenni, makacs meg csökönyös és hullámzó, gyorsan meg lehet sérteni és fel lehet dühíteni. Valójában neki is sokmindent el kell viselnie. Mégis megteszi. Megéri neki és még szeret is.

Tudom hogy képes lesz változatni a rossz szokásain, tudom hogy ő képes lesz rám többet figyelni, jobban kimutatni hogy szeret és többet tenni értem amikor itt van. Ő mindig képes rá. Amit tud mindig megtesz ha megkérem rá. Már csak az a kérdés, hogy Én képes leszek-e rá? Képes leszek-e megtenni amit kért? Képes leszek-e érte normális ember módjára viselkedni.

Talán együtt élünk majd, talán nem, de Abraham életem legmeghatározóbb alakja és marad is, míg meg nem halok. Még mindig szeretném, ha örökké tartana a szerelmünk, ha nem felejteném el a halállal, ha nem törlődne ki a halállal az amit most érzek. Azt is képes vagyok elfogadni hogy milyen jelentéktelen vagyok, csak ezt nem, sokmindent, de ezt nem, hogy ezt az érzést is el kell veszítenem egyszer.

P.S.: Hogy senki se csalódjon, ma tényleg elmentem és levágattam a két éve növeszgetett hajamat. Többször majdnem szívrohamot kaptam a székben és elmenni se akartam az utolsó percig sem. De elmentem és megtettem. Volt haj nincs haj. Most vegyes érzéseim vannak. Tetszik, mert nagyon jó lett, de kicsit hiányzik is a hosszú hajam. Bár G szerint vaditóan szekszi és berántana egy bokorba, Abraham szerint pedig szintén nagyon jól áll és jó döntés volt, neki is tetszik. Nekem is. Döbbenetes. Hát ez van./ Kb. olyan lett mint Rihanna haja a Rehab című klipben, csak nem lóg annyira a szemembe és nem fekete hanem mélybarna./