Ki tudja, milyen életet élnék most, ha nem ismerném Abrahamot. Hol lehetnék most? KI tudja, hogy most hogy mégis ismerem Abrahamot, mi lesz. Miért kell mindig elérkezni ehhez a szakadékhoz, miért kell oda érni ahol a part szakad, ahol vége a mézes mázos kúrva álmoknak meg a rohadt nagy szerelmnek hogy csak ez a fájdalom maradjon a helyén? Mennyire szánalmas, mennyire elkeseredett és hiába való hogy megmentsem a szerelmem, meddig tudok utánna kapni, míg véglek ki nem huny bennem az egész... Minden hónappal közelebb jutok ahhoz végleg belefáradjak az egészbe.

Legutóbb csak az albérleteket néztem meg, most már egyenesen megmondtam neki hogy már nem szeretem úgy ahogy rég. Egyszerűen elfáradtam, feküdtem mellette az ágyban és nem akartam hozzá beszélni, hozzá bújni, mert elegem volt a sok hülyeségéből és csak úgy kicsúszott. Csak úgy belefáradtam, tönkrementem, nem tudok túllépni azon a borzalmon hogy az a szerelem amit régen éreztem meghalt és történhet bármi már nem tudom újra életre kelteni. De nem tudom Abrahamot elegedni sem, olyan mintha a levelő lenne és én egy zsákot akarnék a fejemre húzni és megfulladni önként. Miért remélem hogy megint lehetünk azok akik az elején. Nem a szenvedélyről van szó, hanem azokról az emberekről, akik akkor még normálisak voltak. Miért kellett hogy megváltozzunk, mi a fene ez a egész?

Ha elmegy, azt akarom, hogy itt legyen, hogy visszajöjjön, ha itt van, akkor azt akarom, hogy menjen el vagy én akarok elmenni. Kívánom a testét, hozzáérni, megsimítani a bőrét aztán pedig képtelen vagyok rá, gombóc lesz a torkomban ha hozzám ér aztán pedig úgy szeretkezünk mintha az volna az utolsó, nem a kapcsolatunkban, az életünkben. Olyanok vagyunk mint két rohadt fuldokló akik egymásba kapaszkodnak ahelyett hogy külön külön a partra úsznának.

Nem tudom meddig tudok még maradni és nem tudom hogy mikor tudok elmenni...

Tudom , megint jött ez az egész, mint a villámcsapás. Leírhatnám hogy milyen, hogy hogy viselkedik hogy ilyen nagyon kiborított, de nem tudom. Nem tartozik ide. Nem akarom Őt ide engedni, a blogba, a viselkedését ide, ami az én lelkem egy darabkája. Elég hogy megkaparintotta már az életem ez az érzés.

Egy szörnyeteg vagyok. Ahogy ő is, és a helyzet is. Szörnyeteg a szívem, hogy így érzek, hogy így megtagadott engem.

Remélem, hogy igaziból nem a szenvedésbe vagyok szerelmes! Csak mert tudom, hogy abban jó vagyok, piszok jó....

Nussi: nagyon jól megfontolt okokból a hajléktalanokkal kapcsolatos társadalmi attitűdökről. Már az irodalmat is elfogadta hozzá a konzulensem, azt mondta, nagyon ügyes vagyok, sokat segít, jól haladok.

 P.S.:

Dávid az első nagy szerelmem vett nekem egy gyűrűt és el is jegyzett. A gyűrű üvegből volt és amikor nagyon le voltam már fogyva, egyszer miközben mentünk vhova, lecsúszott az ujjamról. Kettétört a betonon és csak az egyik felét találtam meg... próbáltam nem rosszra gondolni, de aztán nem sokat voltunk már együtt...

Abrahamtól ugye kaptam egy szép gyűrűt az évfordulónkra... kedden kiesett belőle kő. Nem tudom hogy hol vagy mikor, egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs ott... de még így is hordom. Még nem tört el, csak megkopott a fénye...