Minden nap vannak tragédiák. Csak nem velünk esnek meg. Minden nap valakinek a legrosszabb, a leghalálosabb, a legvégzetesebb napja. Csak akkor pont nem velünk történik. Minden nap összetörik valakinek a szíve, elveszíti a szívét, a szerelmét, az életét, a hitét, csak aznap épp nem velünk történik.
Mígnem egy nap arra ébredsz, hogy ez a nap most a Te napod. Te vagy soron. Utolért a sors, a végzet, a karma, a isten akarata, teljesen mindegy. Ráébredsz hogy az életed mától egy dráma, egy szomorú, egy rohadt szomorú dráma nap mint nap amíg végül véget nem tudsz vetni neki.
Talán, megpróbálom elmondani milyen érzés. De nem biztos hogy mindenki érteni fogja. Csak..egy ideje csak erről szól az életem és tudom hogy unalmas meg minden, de ez van, ezen nem tudok még túl lépni. Még csak most kezdődött igazán, és borzalmas, fájdalmas és nem tudom hogy hogy éljem túl.
Úgy volt, hogy egy ideje nem voltam mérges Abrahamra nagyon, és volt ez a bál, gólyabál az egyetemen és még Abraham nagyon kedves lánybarátja is lejött emiatt Pestről és hát igazán meglepő volt, de aznap este nem viselkedett rosszul, magához képest. ( értds: nem volt kedves, nem ölelt meg mások előtt, főleg nem csókolt, nem volt veled semmien, közömbös volt, mint mindig ha másokkal voltunk ) Szóval nem volt bunkó meg semmi ilyesmi, pedig nagyon féltem hogy az lesz. De másnap mégis sikerült neki, nem is emlékszem hogy miből állt az egész, csak egyszerűen nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem és csak ömlött belőlem a fájdalom kifelé, meg a szavak, hogy elég, elég elég legyen már mert nem bírom tovább. Persze az egész olyan volt mint derült égből a villámcsapás, neki is és végtére nekem is, de már akkor nem volt visszaút, ki kellett mondani, csak sírva hogy ennyi, ez így nem mehet tovább és Abraham persze kiabált, hogy ne sírjak, meg hogy bevisz a hideg zuhany alá ( mindig ezt mondja hogy ha sírok, teljesen mindegy miért, egyszer volt hogy hagyta, amikor a nagyapám meghalt...amúgy gyerekként kezel és megfenyeget ) és azt akarta, hogy mondjam meg hogy mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, elmondta vagy ezerszer én meg mondtam hogy nem tudom nem tudom, nem tudom, nem tudom .... semmit. Mi az hogy semmit? Semmi az az, hogy nem változik semmi, nem megyek sehova. Tényleg? Igen.Igen, de ez az utolsó. Az utolsó esélyed.
Ezt mondtam a fiúnak, akivel decemberben leszünk egy és fél évesek. Ezt mondtam. És hazudtam. Azt hiszem hogy hazudtam. Kegyesen és kegyetlenül is egyben, mert tudom hogy szeret és én is szeretem őt és ezt ő is tudja, azt is hogy ez nem elég. Nem elég, bárcsak az lenne de nem...de ez nem változtat meg semmit. Nem változtat azon, hogy már ezer sebből vérzek, amiket ő okozott. Hogy már többé nem tudom vele elképzelni a jövőm, hogy nem akarok hozzámenni feleségül. Hogy már nem bízom benne, hogy meg tud változni, hogy ha meg is változik, akkor nem lesz olyan mint régen, hogy nem történnek meg velem megint ezek a dolgok. Bizonyos dolgok pedig tudom, tudom az agyammal hogy nem fognak megváltozni. Tudom hogy nem én leszek az első az életében, sohasem leszek az, sohasem. Fontosabb lesz az ő élete, a kényelme, a szülei, a barátai, a munkája, a szórakozása és amúgy minden. Mindig. És ezen nem lehet változtatni...Ő ilyen.
És egy részem még mindig szereti. Nem a lakás miatt, nem a kényelem miatt. Hanem mert tengap este mikor hazaért arról a fiús ivászatról, úgy aludtunk el hogy fogta a kezem. Csak finoman összeért a kezünk, összesímult a tenyerünk és az ujjainkon a bőr és ettől egyszerűen úgy éreztem hogy belehalok a gyöngyörbe.Táncoltunk, egy és fél éven át azt hazudta, hogy ő a rocky-n kívül nem tud másra táncolni velem, de aztán persze elmentünk az egyetemi estre, és voálá, kiderült hogy a partys, kicsit dizsis számokra is tud velem táncolni. Kúrva jó este volt. Az első olyan este amikor együtt voltunk valahol és én tényleg jól éreztem magam! Ami amúgy persze morbid, de azért még jó volt.
Szóval ide jutottunk. Végig beszéltem ez anyuval is, Mátéval is, meséltem erről másnak is és mindig, mindig csak azt érzem hogy nincs, nincs is utolsó esély. Valahol mélyen, valamikor egyszer én már eldöntöttem, hogy nincs több esély...
Csak hát kúrvára fáj. Fáj hogy szeretem, hogy nem tudom elengedni, mikor tudom hogy nem elég jó nekem, nem elég jó hozzám, hogy ennél többet érdemelnék. Pokoli, annyira hogy minden nap sírok, hogy dübörög a szívem és elszorul a torkom ha látom, olyan vagyok mint akit arra kényszerítenek hogy nézzen végig egy közlekedési balesetet lassítva, nagyon lassítva, hogy igazán fájjon.
Én nem vagyok gyáva. Én csak...szeretem, pont annyira szeretem, amennyire már nem, pont annyira mint ahogy azt az embert szereted, akiről először hitted azt hogy tényleg örökre megváltoztatja az életed és többé nem lesz semmi borzalmas az életedben, mert megtaláltad hozzá a társadat, kivel végig tudod csinálni..
Hát úgy tűnik, hogy nem Ő lesz Az. És ezen egyenlőre nem tudom túltenni magam. Nem tudom nem szeretni benne azt ami jó, még nem gyűlt fel bennem elég harag és bántalom hogy végezzek az egésszel és gyűlölöm az érzést hogy meg kell ezt majd várom, hogy egyszer majd haragból kell megtennem, mert máshogy nem leszek kész rá. Nem vagyok képes csak úgy hidegen elmenni, mintha nem történt volna semmi. Nem tudom meghozni racionálisan ezt a döntést csak mert tudom hogy nekem ez lesz a legjobb és kár húzni a dolgot.
Nekem meg kell várom a becsapódást, a sikító fém karistolásának a hangját, a szétrobbanó üvegszilánkok robaját, a nyomást ami összetör mindent és mindenkit. Ha minden elpusztult, ha csak a füstölgő, halotti csendben füstölgő romok maradtak már csak utánnunk, akkor már nem létezik a kapcsolatunk. Én ott bele fogok halni, és ha időben odaérnek a mentők és kiszabadítanak a roncsok közül és bevisznek a korházba és megmentik az életem, amikor felébredek, tudni fogom hogy milyen borzalmas dolog történt és már nem leszek ugyanaz az ember. De remélem, hogy tudok majd örülni mindennek ami azelőtt volt és meg tudok gyógyulni. Mert az élettel való próbálkozás nem csak ebből az egy körből állt és ezt kénytelen vagyok belátni.
