Szembenéztem. Talán kicsit szembe is szálltam...nem a világgal, csupán valami igazságfélével. VAgy inkánn a realitással, a ténnyel. Nem vagyok olyan mint más. Nem vagyok olyan mint sokan mások. Hogy azok a dolgok,amikre én gondolok, nem gondolnak olyan sokan mások. Leültem beszélgetni valakivel és fel kellett fedeznem ezt. Hogy mások nem gondolnak nap mint nap a halálra. Az élet miértjeire. A jöbőbelátásra, a szellemekre, a lélek megfoghatatlan rejtelmeire, az jövő beláthatatlanságára, a céltalanságra, a felfoghatatlanságra. Hirtelen mintha egy üvegbúra húzodott volna közém és a világ köré... Persze nem én vagyok az egyetlen akit ezek a dolgok foglalkoztattak, hány meg hány filózófus, költő, író, közember feszegette ezt a témát már, de ezekből az emberekből viszonylag minimális (nulla, nah jó, van egy szinésznő barátnőm, talán egyetlen akit hasonmásként emlegethetek) a készletem. A személy akivel beszéltem, azt mondta, verseket kellene írnom . Írtam. Abraham is azt mondta, hogy nagy hiba volt hogy abbahagytam. De nem tudtam tovább írni, mert mintha minden egyes sorral csak még mélyebben és fájdalmasabban tudatosult volna bennem a hiábavalósága mindennek. Egy papír rajta sorokkal annyira elpusztítható, könnyen elvesző, megsemmisülő semmiség. Pont mint én. Nem tudtam többé szembenézni ezzel. Legyen gyávaság, legyen ostobaság. Azt hittem, meghaltam amikor szerelmes lettem, és élni kezdtem ezzel a szerelemmel, újra élni és azt hinni, hogy megváltozott. Megváltozott a lelkem, nem fog fájni és minden de minden bennem, ez a sok kérdés, látomás, fájdalom, kínzó vágy valami tudás, megértés, belátás, megérkezés után el fog múlni. Nem múlt el. És most?
Nem is annyira erről akartam írni. Tegnap egész délután a netet bújtam, mégsem írtam. Pedig kellett volna. Akkor most nem ezt a szenitmentalizmustól csöpögő postot kellene olvasnia a nagyközönségnek. Nem mintha ez nem én lennék, csak inkább nem merem bevallani. A legtöbb ember csöpögősnek tartja ezt az egészet, meg hatásvadásznak, meg értelmetlennek. Fájó hogy mindez közben ÉN vagyok. És eleddig nem ment a nagy változás. 20 éves vagyok. Túl egy szarral huggyal kikövezett poklon ami az eddig gyerek és kamaszéveim voltak. Veteránja lettem az életnek egy kicsit, olyan, aki tudja mi a félelem, az igazi fizikai bántalmazás, a megalázottság, kiszolgáltatottság, menekülés, bújdoklás, és az újra és újra és újbóli újrakezdés, hogy ismét csak az előbbiekhez hasonló végállomásra érkezzünk meg mintha el se indultunk volna. Akár el se indultunk volna. Most akkor ezek miatt lettem ilyen, vagy még jó hogy ilyen vagyok és nem más? Különben meg mi a picsának gondolkodom már megint ezen?
Kiderült, hogy az a kiállítás, amit meg szeretnék nézni abban a múzeumban holnap Abrahammal, hétfőnként nincs is nyitva. Ezekszerint ezt is egyedül nézem meg...Ezer éve nem voltunk sehol kettesben, kezdek kétségbe esni. Két kézzel kaparom magam kifelé a szarból, küzdök az életért és a megkapott lehetőségeimért, de közben mintha árral szemben úsznék már megint. Egy egy partot éréskor mi történhet? Sose emlékszem hogy kerültem megint a vízbe csak úgy ott vagyok megint, kéretlenül.
Úgy érzem. Nem kell ezt folytatni. Mármint a postot. Amúgy semmi öngyi vagy depi, ma gyöngyörűen sütött a nap és buszoztam egy hosszabbat amit nagyon szeretek. Abraham pedig visszajön. Az illata és az íze igazi ópium. Legalábbis egy olyan függő, szélcsap, beteges ábrándozónak mint amilyen én vagyok. Meg szerelesnek. Csak hog enyhítsek itt a nagy mea culpa élén.
Mellesleg...ilyen írások után mindig megnyugszom. ELjutok arra a pontra hogy tudom, hogy oké, ez is én voltam, még ha nem is olyan pikírt, vicces és szórakozott mint amilyen szoktam lenni. De végülis túléltem. Eddig mindig túléltem. Ez a fontos, az életbenmaradás.
Az életbenmaradás.
