Hogy megy ez? Van olyan, hogy nem tehetsz semmit, elindulsz haza, elindulsz egy lakásba ahol nincs senki? Senki nem vár, senki nem köszönt, senki nem mesél neked a napjáról vagy te neki magadéról? Hazamész és semmi sincs körülötted.
Én nem tudok efelett napirendre térni. Nem tudom szeretni a lakásunk amikor senki sincs otthon, amikor egyedül kell aludnom, minden zajra, neszre felriadok, rémálmaim vannak, nem vagyok éhes. Nem tudok létezni egyedül. És nem tudom hogy ez baj-e?
Életem mindössze első 7 évét töltöttem relatíve egyedül. Azóta két testvérem született, 7 évesen egy öcsém és 14 éves koromban a húgom. Évekig az öcsémmel laktam, öcsémre sokat vigyáztam, ovis korában már én vittem, hoztam, játszótérre mentem vele, rengeteget játszottam vele. Amikor a húgom megszületett már én dajkáltam, etettem, fürdettem, bölcsibe vittem, babakocsiban annyit de annyit sétáltattam. Végignéztem ahogy felnőtt Anyu és az én kezeim között. Mai napig Anyunak is szólít, mai napig imád az ő tiszta szeretetével, ahogy az öcsém is felnéz rám és szeret az ő szégyellős fiú módján. 19 évig sose voltam egyedül, mindig volt aki meghallgatott. Mindig volt valaki mellettem, figyelnem kellett rá és ő figyelt rám. Most pedig azzal kellett szembesülnöm hogy lassan felnövök, de egyedül nem találom a helyem. Talán ez furcsa, talán megvetendő. De valóban normálisnak kell lennie annak hogy nyugodt legyek amikor egyes egyedül vagyok? Ez az állapot tényleg normális? Itt nem a félelemről van szó igazán. Hanem a hiányról, az eszeveszett hiányról bennem amikor egyedül vagyok. Persze több napra gondolok, nem órákra.
Senki nem veszi észre hogy ha egyedül van, minden olyan távoli? És még ha nevetek is valamin, vagy ízlik az étel, vagy tetszik a könyv amit olvasok, mégsem az igazi. Talán megint csak kicsit kijött az üldözési hajlamom és kicsit sok minden van a vállamon, s amikor egyedül vagyok akkor úgy tűnik hogy nem tudok majd megbírkózni vele. Amikor egyedül vagyok, igen, hiányoznak a testvéreim, az Anyukám és persze Abraham.
Abraham akit mindig várnom kell vissza. Aki egyre tovább és tovább fog otthon maradni Minél hosszabb és hosszabb időre fog elmenni, annál jobban sajnálok minden nem vele töltött percet. És hogy miért? Mert meg fogunk halni. Akármikor, akárhogy de meghalunk, és akkor már nem lehetünk többet együtt. És én sajnálom ezt. Sajnálom hogy a múltkor este azt mondta hogy ő már nem lángol úgy. A szerelme most is ugyanolyan biztos, erős, sőt, most már ott van benne az otthonosság, a bizalom, a meghitt béke. Szeret. De Én még mindig égek. Ég a bőröm, a szívem, a szemem, az ajkaim, ég a testem egyedül az ágyban annyira perzselő a hiánya. Dübörög a szívem amikor vasárnap hazajön és már a lépcsőházban hallom a hangját. Ahogy szeretkezünk, ahogy hozzám ér és remeg minden porcikám újra és újra. Pont mint a legelején. Kicsivel sem kevésbé. Én még mindig lángolok érte, benne miért múlt ez el? Hogy múlhat el ez az érzés csak úgy? És akkor az ennyémmel mi van? Az miért nem múlt el? Ha az a lángolás elmúlt, elmúlhat más is?
Szomorú, de ennek csak számomra van jelentősége. Csak én érzem ezt és csak bennem van, tovább már nem tart, elhal velem ez a csodálatos dolog amit ketten hoztunk létre. Ahogy elhalt eddig is ezernyi és milliónyi szerelem a világon, nyom nélkül. Elhaltak a csókok, az ígéretek, az érintések és a boldogság, az emlékek. Nem maradt semmi, csak a halvány lenyomat a mi tudatunkban, hogy tudjuk, sokan szerettek már előttünk is. És majd szeretnek utánunk is. Amikor mi már nem leszünk, és senki nem emlékszik ránk. Rám és Abrahamra, az aranyos, hülye becenevekre amiket egymásra kitalálunk, a szavainkra bizonyos dolgokra, amiket csak mi értünk, a estékre, a birkózásokra, az együtt fürdésekre, a sétákra a szeretkezésekre. Semmire sem.
Valójában nem számít semmi sem, semmi csak ez. Hogy ez ilyen jó. Ilyen nem lehet semmi más. Nem lehet a szerelemnél és a szeretetnél semmi sem jobb. Se a pénz, se a hatalom se semmi. Talán lehet valami velem, pszichiáternél sose jártam, se pszichológusnál hogy tudjam, a netes teszt szerint pedig Bordenline vagy hogy hívják szindrómám van mint József Atesznak volt...no comment.
De csak menjen mindeki haza. Nézzen azokra akik otthon várják és hagyja hogy elteljen a szeretettel. Elteljen azzal a jóleső, meleg érzéssel hogy nincs egyedül. És aki egyedül van? Ne keresse az okát, hogy miért történt vele ez. Keresse azt aki majd várja őt este amikor hazamegy. Mert nem vagyunk mi mind annyira jó, tökéletes és kedves emberek mint szeretnénk, de aki szeret minket, azt ez nem érdekli. És valaki mindig szeret minket.
Amúgy igen, lassan orvosi papírom lehetne a szentimentalizmusomról...
