Ebben a Blogban már az a lány vagyok, aki lassan összeszedi magát a hamvaiból, de ha valaki olvasta a Harakirit, az tudja hogy nem voltam épp a legjobb ember, vagy inkább azt mondanám, hogy szerettem ha fájt. És ez talán betegesnek is tűnhet. De nekem az Anyám 5x házasodott, évekig gyógyszereken élt, 6 évig volt egy férje aki éheztetett és terrorizált, anyámat is meg engem is vert, aztán meg hozzáment egy alkoholistához, akkor bekerült a pszichóba is kórházba meg meg akarta ölni magát ( a hugom akkor kb. 1 éves volt... ) És ilyenek, meg költözés, menekülés, éhezés, áram nélkül éltünk télen a hatalmas házban mert kikapcsolták, nem tudtuk befizetni, maffia, hazugság, félelem, ebben nőttem fel, összeszorított fogakkal és keményen kellett küzdeni. Anyuért hogy ne menyjen el mellőlünk, a tesómira, hogy nekik ne tűnjön fel mindez és hogy ne eshessen bántódásuk. Nem tudtam megtanulni, hogy mi az amikor az élet nem egy túlélő tábor és a pszichológiai hadviselés kedves elegye. Azt hittem, hogy sose fog véget érni, azt hittem hogy nem fog számítani hogy meg fogok-e halni, csak az hogy mikor és hogyan. Sose próbáltam meg öngyilkos lenni amúgy. De amikor azzal a sráccal jártam aki heroinozott akkor sokszor gondoltam rá - leginkább mert Ő sokat gondolt rá- hogy legyen akkor egy Aranylövés, szerettem volna vele menni mert szeretem és nem akartam tudni hogy még mi jöhet. Sosem voltam ennek még csak közelében sem ( mármint az aranylövésnek, nem is drogoztam :P ), de volt egy idő hogy gondoltam rá. Én nem hibáztatom magam érte, remélem más sem, remélem meg lehet azt érteni, hogy mennyire féltem az élettől, hogy tovább kell vért és verejtéket izzadva küzdeni, hogy megint bántani fognak, hogy sose fog az egész véget érni, hogy nem fogok megszabadulni.... Végül véget ért.

Leéltem 10 évet így. Feldolgoztam sok fizikai és lelki bántás, azokat perceket amikor a mostoha nagymamán keltett fel az éjszaka kellős közepén (12 éves voltam ) és közölte velem hogy most bizony Anyuval meg öcsivel elmegyünk Nev. Aputól mert már széjjelvert minket eleget. Azonnal fel kellett öltöznöm, le a kocsiba, hosszú kocsiút. Azt sem tudtam mi van. De aztán volt egy 4-5 csodás hónapunk csak hármunknak Anyu, Öcsi meg én,igazi újrakezdés, nevetés, új lakás, közösen falfestés stb. Addig amíg vissza nem engedte és minden elölről kezdődött. Emlékszem, hogy egyszer a nevelőapám nagyon megtépte a hajam - konkrétan a hajamnál fogva felemelt, elég sovány voltam akkoriban- de arra nem, hogy ez mennyire volt súlyos. Később amikor a nagymamám meghalt, találtam egy látlelet azok között az iratok között amiket akkor gyűjtöttek be a nagyszüleim amikor pereskedtek a felügyeleti jogom miatt ( a nagyi egyszer nyáron mikor tusoltam meglátta a verés nyomokat), persze annyit értek el vele, hogy korlátozták a láthatásom, hétvégente egy szombat délelőttöt engedett meg a gyámügy, mert a nev. apám ilyen jól tudott hazudni mindenkinek, szóval ott volt ez a papír  amit akkor erről az emlékbeli sérülésről készítettek egy kórházban. Vérömleny lett a fejemen. Akkor arra gondoltam, hogy ha az amire emlékszem is iszonyú akkor az milyen lehet amire nem? 

De amúgy ez nem az önsajnáltatás helye és ideje, csak amolyan elméleti háttér-töredék, hogy legyen igazi jelentése a szavaimnak amikor azt írom hogy : nehéz néha kezelnem ezt a botrányoktól és veszélyektől mentes életemet. Bár el kell dicsekednem, hogy egyre jobban megy. Szeretek önmagam lenni. Nagyon szeretem a mostani életem. Szeretem a munkám, hogy dolgozhatom, szeretem a lakást ahol lakom, szeretem a sokásaim, Abrahamot és úgy amblokk az életet. Eljutottam ide. Szeretem a vágyaim, szeretem ami nem volt szép az életemben, nem haragszok senkire ( jó, Apura, de ez egy másik story ) és nem kell sajnálni, mert amikor először voltam igazán szerelmes és elhagytak akkor egyszer volt egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy van nagyobb nyomorúság is az életemben mint a múltam. Sok sok ideje nem számít. Amikor kimondom azokat a szavakat, hogy így vertek meg úgy, nekem nem jelent már fájdalmat nagyon nagyon régóta. Mert nagyon rég volt. Ilyenkor nem értem, hogy mások miért takaróznak azzal hogy én azért vagyok ilyen-olyan, azért iszom, vagyok drogos, azért verekszem, vagyok rossz ember és hauzdok, mert SZAR VOLT A GYEREKKOROM.... pfffff, Apám, ez a legszarabb amit valaki is mondhat. És miért? Mert én sose takarózom vele. Nem jut eszembe.

Tessék csak, én vagyok az élő példa hogy ez egy humbuk. Freud kitalálta hogy jaj, azért van ez meg az mert Anyád nem szeretett. Lószart. EZ a tömör véleményem erről. Van nap amikor eszembe jut, hogy szívesen sajnáltatnám magam, de nem a gyerekkoromért, hanem mert nem lehet nagyobb a fizetésem, nem vagyok vékonyabb vagy mert régóta nem láttam Abrahamot! :) Olyan dolgok miatt ami miatt bárki más. Jobb mintha meggyőzném magamat hogy nem lehet megbocsájtani, feledni, megbékélni. Hogy dühös vagyok-e azokra az emberekre akik ezt tették velünk ( nev. apáimra? ). Nem. Szeretnék egyszer leülni velük, hogy megmutassam hogy milyen csodás ember lett belőlem. Megmutatni hogy milyen okos vagyok, kedves, viccelődős, energikus. Én nem úgy hogy Nézd, ilyen lettem, akkor is ha te fasz voltál velem. Hanem hogy lássa hogy nem számított. Mert amilyen vagyok az belőlem fakad, nem lehet megváltoztatni. Ez a legmegnyugtatóbb érzés.

Jaj, eszembe jutott, hogy miért handázom ezt a sok hülyeséget most, mert ma a munkatársammal meg a haverjával söröztem, és valahogy kilyukadtunk a heroinos exbarátomnál. Persze hogy kiakadtak! Mindig mindenki kiakad az ilyen sztorijaimtól mint a gyerekorom meg a heroinos exbarátom. Tudom, persze itt az is játszik hogy én egy nyílt ember vagyok, nem dicsekvésből mondom el, hanem mert ilyen nem takargatós ember vagyok. Ha kisebb lenne a szám, kevesebbszer okoznék ilyen jellegű "botrányokat".

Egyedül Abraham előtt szégyellem ezeket. Lehet hogy van egy két dolog amit ha tudna, lehet hogy nem így nézre rám mint most. De ez azárt van persze, mert ő hellyel-közzel jófiú volt mindig.Én meg nem voltam mindig jó kislány.