Túlléptük. Túlléptünk mindenen amit valaha gondoltam vagy hittem. Mert persze soha ne mondja az ember hogy soha...de mindenre nem lehet gondolni. Ki az aki ilyenekre gondol?
Talán összes perverz, zűrös, szenvedélyes és neurotikus kapcsolatomat űbereltem. Asszem. Mindenkit halálra döbbentek még magam is és nem tudom hogy most akkor ez hogy van? Hogy szeretjük egymást meg minden, most tényleg, komolyan, de vége. Ki lett mondva. Ennyi. De nem most. Nem most válunk el, túl fájdalmas lenne egy városban lenni úgy hogy ez van, hogy ez a makacs érzés rámtapad és hiába folytogat néha, hiába önző és hiába ez vagy az, mégse hal el. Hát kitatáltuk hogy minek szenvedni most, ha lehet máskor is. Legyen a vége nyár elején, nekem lesz időm itthon feldolgozni ezt az egészet, ő pedig nem jön le. Én pedig ha minden jól megy, szeptembertől Pestre megyek tanulni.
Minden nap tud csodás és pokoli lenni. Rettegek hogy milyen lesz az életem nélküle. Olyan szívet szaggató fájdalom jár át, hogy inkább nem gondolok rá. Nem akarom elhinni hogy ez történik velünk és nem tudom, hogy megkönnyebüljek, vagy küzdjek vagy egyáltalán mit csináljak. Sokszor mondom azt hogy nem akarom, Abrahamnak, de akkor mindig azt mondja, hogy ha elmegyek Pestre, akkor úgyis fuccs lenne mindennek mert én ( tényleg ) képtelen vagyok távkapcsolatban élni, amúgy meg túl kedves, túl aranyos és törődő vagyok és Ő ezt nem tudja viszonozni, hosszú távon jobb nekem mással. Valahol igaza van, vannak dolgok amik kiborítanak és úgy érzem hogy ennél többet érdemlek. Több figyelmet, áldozatot, kedvességet, elismerést, kényeztetést. Olykor igyekszem magam meggyőzni hogy ez jobb nekem, hogy jobb is lehet az életem és egy jobb kapcsolatban is élhetek és többet is érek. De nagyon sokat változtam. Azt is mondhatnám hogy rengeteget. Abraham mellett valaki egészen más lettem, egy sokkal jobb, szebb és boldogabb NŐ lettem. És én ezt nem tudom elfelejteni. Egyenlőre nem.
Ha megfeszülnék se tudnám azt mondani, hogy jobban útálom vagy jobban szeretem. Csak azt tudom, hogy szeretem, szeretem annyira hogy eddig minden válságon túljutottam. Túl azon amikor azt hittem hogy nem tudom többé szeretni, túl azon amikor azt éreztem, hogy túl sok fájdalmat okoz és már nem tudok elviselni, túl mindenen végül mégis ide jutottam. Tanácstalan vagyok. Hogy most ilyen boldog vagyok vele talán tényleg csak egy átmeneti állapot. Talán ha ragaszkodni kezdek ehhez, minden nagyon szarrá válna, de hogy válsz el valakitől, akivel szeretitek egymást, akivel épp minden rendben? Inkább útálnám, végtelenül, de nem útálom eléggé...
Ebben az egyenletben csak rohadt sok kérdőjel van. Arról már nem szólva, hogy mi lesz ha felvesznek a suliba, és Pestre kell mennem. PESTRE! Basszus, már most egy hülye falusi picsának érzem magam. Alig ismerek valakit Pesten, távol Anyámtól, a valaha élt egyetlen embertől aki tényleg nagyon tisztel, szeret és védelmez engem. Hát nem tudom, ez az egész túl sok, túl bonyolult, túl fájdalmas....szóval csak a szokásos, botrányos nagy szarság ami ez életem úgy általában. :)
A vizsgáimról szót sem ejtek. Abszolút el vagyok úszva, nem is kicsit. Gyakorlatilag kicsúszott a kezemből minden és most ez is csak mégjobban nyomaszt és kiidegel...mert hát hülye vagyok, jól elszúrtam, hamarabb nekikezdhettem volna, be persze én a rinyával voltam elfoglalva... de persze ettől még úgyis megcsinálom, nehogymár.
Szóval áll a Bál, és akkor még nem beszéltem Reniről, aki nem beszél velem és nem veszi fel a telefont és nem ír vissza ( az egyik ember akit nagyon nagyon szertek és a barátomnak tekintek ) a flörtökről meg még van egy pár minden...de mindent bepótolok, szépen sorjában...
