Néha vissza akarok menni. Vissza oda amikor még nem számított mi lesz. Amikor még azt tehettem amit akartam és nem érdekelt mi lesz a következménye. Szedhettem gyógyszert, ihattam rá, árulhattam akármit és nem tudtam. Nem tudtam hogy mi lesz holnap. Hogy hol leszek, hogy kivel leszek. Minden férfi egy lehetőség volt és én dönhettem hogy élek-e vele. Összetörték a szívem ahogy én is összetörtem másokét. Álmodtam és írtam, rengeteget, szünet és vég nélkül csak írtam, ömlöttek belőlem a szavak...mára mind elveszett. Elveszett minden szabad pillanat, amikor a hajnal a városban valahol ért, az utcán, egy garázsban egy lakásban, egyedül vagy másokkal. Akkor bármi megtörténhetett. És meg is történt.

Most ahogy itt ülök, lassan győzködnöm kell magam, hogy ne útáljam Abrahamot és "rendes/normális" életünket. Mert ebben a életben  ÉN 20 évesen felnőttet játszom. Dolgozok, tanulok, vezetek egy háztartást. Már nem vagyok boldog ettől, már megijeszt, már fojtogat. A múltkor amikor úgy megütöttem magam ( aminek jóval több kellet mint msáfél hét hogy eltűnjön a nyoma) nem is annyira Abrahamhoz meg a hosszú távolléthez volt köze. Hanem hogy mutattam neki azt a képet, hogy milyen rövid hajat akarok és nem akarta megengedni, elkezdett vele replikázni. Ehhez nem vagyok hozzászokva, hogy ne lázadhassak, hogy ne vágathassam le a hajam csutkára, vagy legalább olyanra mint Karla-é. (www.karlascloset.blogspot.com ) Ha belenézek a tükörbe és nézem azt a hosszú hajas lány az az érzésem, hogy az nem én vagyok. Én ennél sokkal de sokkal vadabb vagyok, és most fülem farkam behúzva lapítok és jókislánykodom.

               hogy   most mi lesz?

Ha lehetne visszamennék. De nem lehet. Talán nagyon fájna, igen, akkoriban 5 kilóval könnyebb voltam, alvászavaros és hallucináltam meg pánikrohamaim voltak. De szabadnak éreztem magam, akkoriban mi mind szabadok voltunk akik ott voltunk, ahogy a sínek mellett jártunk, ahogy hajnalban egy padra összefeküdtünk, ahogy valahol valakinek a szőnyegén ért a reggeli álom.

Hülye vagyok hogy ezt kívánom? Hülye vagyok hogy hiányzik? Hiányzanak a szentimentálisan teátrális hajnalok, amikor szinte érezted, érezni lehet ahogy a lelked találkozik a Mindennel, ahogy megérted milyen kicsi vagy, de milyen gyönyörű, és az élet is az, végeláthatatlan fájdalom és gyönyör. Hiányzik.

Most kezdjek el félni hogy ennyi volt? Hogy nincs esély? Hogy vége, nem lehet, nem tehetem és nem ilyen vagyok és szét fogom rombolni ami körülöttem van azért hogy megint érezzem azt amit akkor minden hajnalban. Mert nem vagyok másra képes. Mert én ilyen vagyok és nem lehetek más és ezen nem lehet változtatni? Meg lehet ezt szokni vagy mindenképpen meg kell szökni?