Úgy érzem hogy vége van. Lehullt rólam a magamra eröltetett arc, a magamra eröltetett Én, mintha valami nagyon mély vízől kezdtem volna felfelé, a levegő felé úszni, egyre melegebb és világosabb a víz és egyre közelebb van a felszín. Túl sokat adtam magamból Abrahamért, túl sokat vártam tőle és az "új" életemtől és túl sokat tagadtam meg Magamból és a Múltamból. Úgy akartam tenni mintha sose lett volna, mintha annak minden részlete tényleg olyan nagyon ronda és mocskos volna és hogy én azt tényleg nagyon szégyellem. Mert igazából nem. Ha valami most nem jó azt félig biztos hogy én tettem tönkre azzal amit csináltam.

Remélem hogy jobb lesz ezután. Hogy nem fogok félni magamtól. A magánytól már nem félek. Nem kapaszkodom görcsösen Abrahamba. Lehet hogy tényleg nem illünk össze, nem tudunk talán igazán kiteljesedni egymás mellett és ha ez így van, azt már el tudom fogadni, mert már nem érzem azt a lángolást és ezért nem akarok okolni senkit. Megtörtént és kész.

Nagyon nagyon régen volt. 8 hónapja hogy írtam akár egy félmondatot is, csak hogy írjak. Semmi, 8 hónapja semmit sem. Most mégis megtörtént és totál felvillanyozott. Gondoltam hogy nem rakom fel. Először. Aztán rájöttem, hogy mégis szétkörtölném, mert lehet hogy nem vagyok se Arany se Poe, de azért a magam lányos hülye módján elég jó lehet. És kölünöben meg csak az a lényeg hogy milyen boldoggá tesz az hogy írtam és hogy írhatok megint.

Szeretem a félborús homály hűvösét

A sütkérezni hívogató semmitevést

A csillámporos színű szeretettel érintést

A pokoli kín okozta bódító kárminvörös égést.

Ki lennék, hova mehetnék ezt megtagadva

Félelmem fémes színét akasztom nyakamba

Tört lelkem buja kaleidoszkópjának játéka

Nincs menekvés csak e fekete tinta hullámaiba.

Hittel keresett a sok elszórt láthatatlan pillanat

Gondtalan szívvel imádott délibáb az alkonyat

Horizonton túlcsordult a sok reménykedő indulat

Porig alázott könyörületben csillanó halk alázat.

Dúvad testű az ember, csonkokra szaggat

Borzadályos mámorra telve remél szebb napokat

Léptek verik fel az útra száradt álmokat

Ez legyen most már csak néma, örök áhítat.

Egy maroknyi lehelettel űzött búbánat

Pilledő szemhéjadon reszkető káprázat

Üdvözöllek Kedvesem, itt a sziréni kárhozat

Glóriaként már fejed felett lóg bűneidért a bocsánat.

P.S.: Apparat-Walls című lemeze, csak erős idegzetűeknek, suiciditásra nem hajlamosoknak ajánlom figyelmébe. / szóval amúgy nekem nem szabadna :P /