gardrób

Mintha nem is önmagam lennék amikor álmodom. Csupa halál, fájdalom, veszteség és meg becsapás, hazugság stb. Jó volna tudni h mi a f**sz van ilyenkor velem. Nem vagyok egy rózsaszín vattacukor lány, érdekelnek a komoly, olykor felkavaró témák de azért ennyire nem. Nem is érdekes mi az amit álmodtam, a lényeg csak az h marha nagy baromság volt, olyan amit nem követnék el a valóságban és amit nem is érzek a valóságban. A picsába az egésszel.

A múlt héten kaptam egy elég nagy arculcsapást, azért érte a blogot ilyen nagy hatásszünet, nagyon tanácstalan voltam/vagyok. Történt h itthon voltunk este, életem párja az ágyban feküdt, én meg a gépet nyomkodtam, de aztán hátratoltam a széket ő meg behúzott az ágyba. A gép meg a blogoldalon marad premier plane...Hát kaptam némi száhúzogatást meg lenéző/értetlenkedő tekintetet h: "Te blogot olvasol?" Aztán meg jól meg is mondta, h remélni én nem írok, azt meg főleg h róla nem. Hát szépítettem egy kicsit, mert akkoriban éppen tényleg nem írtam, azaz, már megcsináltam ezt a az új oldalt, vagy legalábbis dolbg. Hülyeség volt. Sose akarok neki hazudni. Most sem tettem (aha....), csak akkor épp nem jutott eszembe az hogy kiálljak magamért. Annak idején a blog mentett meg attól, hogy teljesen megőrüljek, sokat köszönhetek neki, segített feldolgozni a velem történteket. El kellett volna mondanom neki, hogy ez mennyire fontos. Abban pedig megegyezhettünk volna, hogy róla nem írok. Mégsem ezt tettem. Most pedig hazugnak érzem magam, mert azt mondtam, nem írok blogot, de tessék, hát mégiscsak. De nekem ez fontos. Szeretem. És nem azért nem merem megmondani amit gondolok, mert félek kiállni magamért, hanem mert félek csalódna bennem, hogy ez elrontana vmit közöttünk. Mások is vannak akik a párjuk a háta mögött írnak blogot, vagy mindenki marha őszinte és elmondja a másiknak? Nem volna rossz tudni, mert talán nem érezném magam mocsoknak amiatt amit csinálok.

A meló nagyon lefáraszt, hajnal 3-ig húztam az igát a kocsmában, ma fél 11-kor keltem és most negyed 2-kor se tudom még h mi van, nem vagyok világomnál. Csak az vígasztal h lesz egy kis pénzem, igaz, azt se költhetem magamra, megy az albiba. Valamit valamiért. Jó volna tudni, hogy fogom ezt bírni. Jó volna tudni, hogy megéri. Jó volna erősnek, függetlennek, magabizotsnak lenni, jó volna ha végre megengedhetnék végre dolgokat magamnak. Ez mennyi fáradságba, kitartásba,megfeszülésbe fog nekem kerülni már megint. Sokban, kúrva sokba mint mindig.

Ez az én keresztem, küzdeni, mindig mindenért csak küzdeni. Küzdeni a helyzetem ellen, a családom érdektelensége ellen, küzdeni önmagam ellen hogy boldoggá tegyek valakit, küzdeni jegyekért, küzdeni hogy legyen mint ennem, legyen mint felvennem és küzdeni hogy ennek lássam az értelmét, hogy tényleg akarjam mert ha nem...nem fogok tudni többé megtenni semmit.

Nem tudom lenyelni. Nem tudom felfogni, nem tudom 100%-an kimondani, hogy még egy hajszálnyi kétely sem merül fel bennem. Gyötör a bűntudat amikor bizalmatlan vagyok vele, közben szétaggódom a fejem h nehogy elveszítsem emiatt, csak ki ne derüljön, rá ne jöjjön, mert összetörném a szívét. Már hallom a hangját ahogy azt modaná: Adtam vmi okot rá, hogy ne bízzál bennem? Nem tettem meg mindent érted?  De, igen, mindent és még többet is, én pedig ennyire alja, gyarló, kicsinyes vagyok, h néha mégsem tudok uralkodni magamon.

Lassan féle éve együtt vagyunk, 3 hónapja együtt lakunk. Eléggé jól megismertük egymást és a szerelem közöttünk töretlen, ha nem erősebb. Én aki pszichológiai csoda is lehetnék a gyermekkorom közel ép tudattal való túlélésével, én úgy érzem magam mint egy rózsaszín, villogós ruhájú Matel Barbie Kennek a herceggel, akivel milyen lehetne az élet, ha nem csodás? Nem állítom, olykor felbosszant, megbánt, agyamra megy, de ez nem tart fél óránál tovább. A legtöbb dologért bocsánatot kér, vmiből meg nem enged, ami nem baj, legyenek csak elvei, ettől olyan amilyen. Sármos, vicces, okos. Biztonságot ad. Vele biztonságban érzem magam. Soha nem éreztem még ilyen érzést. Csodálom h egyátalán rájöttem h ez az érzés amit érzek a biztonság.

Törődik velem: ha fáj a hasam, símogatja, ha nyűgös vagyok, elaltat, ha éhes vagyok ennivalót csinál, ha köhögöm, gyógyszert ad. Ha úszni megyek a lelkemre köti, h jól szárítsam meg a hajam, ha hideg van itthon, szól h vegyek fel zoknit. Soha úgy el nem válunk, h azt ne mondja vigyázzak magara, még akkor is ha tudja h nem megyek sehova. Ha nem vagyunk együtt (hazautazik) naponta 2x-er beszél velem. Volt hogy itt a városban dolgoztam (hostesskedés) és felhívott h minden rendben van-e hogy érzem magam. o.O Nem lihegi túl, még véletlen se, csak úgy felhív, mintha semmi se lenne, érdeklődik, megmondja h szeret és kész. Küld egy kétszavas sms-t és én szétesem tőle.

Babusgat, játszik velem, nevetünk, bírkózunk, hülyéskedünk, dedózunk. Becézgetjük egymást, egymás nyakába szuszogunk. Olykor csak odahúz magához és azt monjda : Annyira szeretlek!

Tényleg földöntúli jelenség. Tényleg minden nap hálát adok, h ismerem, h szerethetem, h vele lehetek.

ÉS mégis. Néha az örűlet szélén vagyok, úgy érzem. Félek h elhagy. Azon törpölök, h talán mégsem kellene vele laknom, meg fog unni, úgy fogja érezni mintha elvett volna és megútál. Próbálok erősebbnek mutatkozni, de nem megy, annyira jó érzés h nem kell megjátszanom a kitartót mindig, de félek kiábrándul emiatt belőlem. És ha arra gondolok h elveszítem...nem fájdalmat látok, nem kétségbeesést, hanem megsemmisülést. Ami azt hiszem érthető. Csak ez az állandó félelem nem egészen. Mert van reális esélye hogy mindez bekövetkezzen, de nem most. Úgy értem, most még minden rendben van. Minden nagyon klassz, minden nagyon szép.Akkora képzelőerővel rendelkezem h világokat álmodtam meg és halomban porosodnak a novelláim, mégsem vagyok képes elképzelni azt h ez az állapot, a szerelem Vele nem szükségszerűen véges? Most akkor túl idealista akarok lenni, vagy inkább csak meg akarok nyugodni? Azért még nincs olyan nagy baj velem, nem? Normális ez az érzés, normális bennem a félelem? Vagy túlpörgök megint mindent?

 Oké, szerintem mindenki ismeri azt, amikor felhívja/ír neki Az ex. Az az ex-e aki ripityára törte a szívét, akiért hónapokig epedt, aki miatt teljesen irracionális tettekre ragadtatta magát /gondolok itt az éjszaka a zuhogó esőben éjszaka a háza előtt állás stb./  Jobb (?) esteben, ez még akkor van, amikor neked is aktuális, de van hogy már elmúlt. Akkor vagy tudtok barátok lenni, vagy nem akarsz. Hát igen, a nyugis vasárnap reggelem ezzel indult, másnapos fejjel pillogtam még elég laposakat amikor felugrott az msn ablak. A Dávid. Na tessék. Mostanában csak kedélyesen elcsevegek vele, amióta egy nálla töltött este után teljesen elfogott a hányinger magamtól ( akkor is csak úgy felhívott, én meg csak rohantam hozzá mint egy jól idomított kis picsikutya...), szóval akkor tudtam h ennek vége, és soha többet nem akarok abba a lakásban lenni és soha többé nem akarok Dábiddal 15 percnél több időt tölteni és nem gyűlöletből vagy sértettségből, hanem mert tényleg elkezdett idegesíteni. Egy beteg, drogfüggő, egoista, suicid hajlam és úgy voltam vele, h többé nincs kedvem kihúzni a szarból, megmenteni az életét ésatöbbi. Szóval beszélgettünk és mondta h most épp ebédet akar főzni, deútál krumplit pucolni menjek már át. És akkor 5 perces győzködés következett, mert nekem nemigazán akaródzott. Mondtam h ok, csak átmegyek Anyuhoz enni /öcsém elsődáldozása, igen, amikor majdnem hipotermiás lettem a templomba eljutás 6 percében/. Szóval elmentem, jópofiztam, túléltem és hazajöttem. Nem mentem el. Egyrészt mert árulásnak tartottam szerelmemmel szemben, akár van értelme ennek az érzésnek akár nem. Másrész meg a fasz fog ugrálni neki akár szépen kérni akár nem. Dacos lettem, durcás kislány, úgy voltam vele, azért sem, most nem, többé nem stb. Nem mentem el, jó átcsesztem a palánkon. Oké, nem volt bennem beteges diadalérzés, csak megkönnyebbülés. Elmúlt a gombóc a gyomromból. Ő nem barátom. Nem tartozom neki semmivel, ő már inkább de nem akarom h törlessze.

3 hete sóvárgok egy magassarkú cipő után. Szebbnél szebbeket láttam a boltok kirakataiben, úgy érzem, megőrülök, mikor lesz nekem pénzem rá??? :/

Holnap viszont, viszont, viszont kezdődik a kocsmai kisegítős karrierem este 7-től hajnali 3-ig. A legszebb nem is a tény, h 3 hónap után lesz egy gányul fizető fárasztó munkám aminek én mindennél jobban tudok örülni neki,hanem amit a kedvesem mondott. Először kategórikusan nemet mondott. Mondtam szivem, nem vagyok abba a helyzetben h válogassak. Aztán jött a szomorú fejes rész, amikor a lelkemre kötötte ha bármi kellemetlen inzultus ér, otthagyom! Csak mosolyogtam, annyira aranyos volt. Aztán meg elszontyolodott h nem leszek mellette az ágyban és h ő nem fog utni aludni nélkülem és megvár. Annyira aranyos volt. Végtelenül kedves. Nem képzeltem, hogy valaha lesz egy ilyen ember mellettem az életben. Hogy valaha valakinek ennyire számítani fog, létezem-e vagy sem, jól vagyok-e, vele vagyok-e vagy sem. Iszonyatosan szerencsésnek érzem magam. Annyira remélem h így marad.

Oké, oké vannak szar reggelek, nah de ilyen?

Amikor a ember békésen kikel az ágyból meleg, jóillatú, édesen alvós barátja mellöl azért nem gondolja azt h vmi  nagy baj lehet így reggel. Hát de persze vannak ilyen hülye megmagyarázhatatlan dolgok mint az ember. A mai nap tanulsága, ha tudom h elfogy a 3 in 1 -ben kávé, akkor veszek! Mert a kedves párom bejött reggel és olyan hagsúllyal kérdezte hogy : TE csak egy kávét főztél? mintha legalábbis teljesen elment volna az eszem h ilyet tettem. Szó se róla, ő is tud főzni magának ha én valamilyen megmagyarázhatatlan sötét erő hatalmába kerülten nem főzök neki. Pedig csak annyi volt h egy darab volt, én meg a granulátomos kávét nem bírom meginni, Vele ellentétben. Hát mondtam neki, hogy mivel csak egy volt, azért csináltam egyet. Errő vérben forgó szemekkel letorkol, h mégis hogy beszélek én, meg mint képzelek magamról. o.O Most mi van? És durcizik és hiába mondom én nem akartam rosszat mondani, ez a pőre igazság, most miért ilyen? :S Hát...rendesen néztem csak, nagyon ritkán látom ilyennek, és akkor nem a kávé miatt szokott ideges lenni... Még jó, hogy ő amúgy nem egy tirpák paraszt, 5 perc múlva odajött és átölelt, ne haragudjak, ő szeret. Nem haragszom, de még most se értem, mi is történt szegénnyel? Kicsit rosszult indult neki a nap. :(

Másik barátommal is találkoztam szombaton akivel történetesen 3 hónapja igyekszem normális mederbe visszaterelni a kapcsolatom, mert amúgy imádtuk egymást, csak ő valamin felkapta a vizet és ez h az élesztő vagy a hülyeség miatt fúvódott ekkorára, meg nem mondom, de h értelme nem volt haragban lenni az egyszer fix. Nah hát ő az a lány, aki nem kertel és kerek perec megmondta h útált, mert úgy érezte lecseréltem, útálta a pasim, mert úgy érezte miatta hagytam ott őt, meg h csak kihasználtam. Mindegy, ez egy rakat hülyeség. Meg is beszéltük, jajdejó...és mégis. Mégis valahogy rossz szájízzel mentem haza, rossz érzéssel írtam neki levelet h mikor találkozunk megint, vmi nem hagy nyugodni a dologgal kapcsolatban. És akkor előjöttek ezek a hülye miértkelladolgoknakelromlaniésmegváltozni dolgok. A harmadik versenyző féltékenységi rohamjával meg végképp nem tudok mit kezedni, mi ez a Nehogyszóbaáljavoltpasimmal! ...ez hihetetlen, tudva h ő is szóba állt az ÉN volt pasimmal mikor mi szakítottunk, csak ő nem csak haverkodott hanem össze is jött vele! Most visszament hozzá, de neki az fáj, h most M.-mel beszélek, ők meg ugye fasírt, M. megbántódott azért. De ő véresszájúan felhív és letorkol h mit csinálok, fejezem már be. Ki ő h megmondja mit tegyek, amikor csak megismertem álltala egy embert akit megkedveltem, de amúgy én egy másik férfiba vagyok szerelmes? Most mért nem barátkozhatok azzal akivel akarok?

Van valami a levegőben? Mindenkire rájött a hoppáré? Xanaxot fogok osztogatni az ismerőseimnek, mert képtelenek megnyugodni, higgadtan és emberhez méltóan viselkedni. Frusztráltság a köbön, értem én h jön az érettségi, vizsgaidőszak (nekem is...basszus!) de hát most akkor is... Vagy velem van baj, vagy inkább azzal hogy csak hülye ismerőseim vannak! ^^ /jellemző (-.-)/.

Restaurálom magam, és új blogot hoztam létre. Ez olyan mint régen amikor még nem ért utol a globalizált világ terméke ( a blog ) és a kézzel írt naplóimat is lecseréltem minimum egy év után. A fene akarja az a sok emléket magával cipelni, még ha ilyen jelképesen is. És bár nem volt még szilveszter, ittas (és ezáltal teljesen irreális, betarthatatlan) fogadalomtétel, most éreztem azt az : Épp itt az ideje! dolgot.

Tegnap este ismét elég ittasan hazajöttem és 3 hónap nemírtamegyrohadtsortse állapot után írtam egy verset a barátomnak. Jó jó, persze, nyálasnak is csúfolható vallomás volt az igaz szerelmemről, de azért nem kell megvetni érte. Mert szólt amiről szólt, mégicsak vers volt, örültem neki mint majom a farkának, hogy talán mégsem halt hamvába az én feltételezett "tehetségem".

A tegnapi katartikus lelki hűha  és piálás után mi is lehetett volna szebb mint másfél óra a templombanfél 9-től, ....odafele úton meg majdnem fagyási sérüléseket kaptam a kis szoknyámban meg szandikában, úgyogy az már hagyján hogy majdnem kikapartam a kárpitott magam alatt a padban, úgy untam. Most asszem 5 évig nem lépek senki de senki kedvéért templomba. Ha a bátyám addig megházasodik, így járt... Iszonyú fárasztó EljönmajdaKrisztusországa  stb stb. Persze. Az én agyvérzésem volt a legközelebbi világmegrengető esemény a láthatáron...

Sebaj. Vannak rosszabbak is.

Mint az a barátom akivel tegnap találkoztam és majdnem a pszichiátriai osztályra kergetett az agyrémével, miért nem olyan az életünk, mint 3-4 éve amikor szakad lázadó tinédzserként az utcákat jártuk, sokat ittunk és nagyon lehetetlen dolgokat műveltünk. Hát mert nem. Mert elmúlt bazdki és ez nem csak annak köszönhető hogy x évvel idősebb lett mindenki, hanem csak mert már más dolgok jelentenek sokat, más vidít fel, tesz boldoggá és ad élményt. 24 éves és még mindig azt akarja, hogy úgy élhesen mint aki 17. Érdekes, én nem akarom. Én állást szeretnék, moziban, színházba járni, normális (nem burzsuj,rongyrázós,kifaszagyerekénmegmutatom klubbokba!) helyekre beülve sörözve, cigizve beszélgetni. Persze megvan a helye a duhajkodásnak, bemászunk egy koncertre és elengedjük magunkat, de nem fogok cigire tarhálni mint régen, csak mert elfogyott. De szerinte ez szar, h én ilyen lettem ez nagy kár. Mégis miért? Én boldog vagyok így, nem lesz bűntudatom, akárhogy is bezzegrégenmiketnemcsináltál-ozik nekem. Csináltam amit csináltam. Már nem az vagyok és nem azt akarom csinálni. Mért fáj egyeseknek ennyire hogy mások nem rettennek meg a változástól és az újtól? Nem vagyok kevesebb ma attól h nem olyan vagyok mint 2 éve, és nem azok a céljaim mint 3 éve. Csak az fáj h ő ott ragadt és vergődik, boldogtalan, vígasztalhatatlan. Lassan roncsá örli magát a nagy igekezetben h viszahozzon vmit amit nem lehet. Szerintem meg érte kár. Több is lehetne ennél.

Kiszakadt belőlem ez az élmény tegnapról. Ezer elhatározásom volt h mimindent le akarok írni, el akarok mesélni de csak ez lett belőle. Érthetetlen, h megbántott ez az egész...