gardrób

Hogy magamnak kerestem a bajt, ez bizonyos. Az is hogy vasárnap Abraham már itt volt, lenn, velem. Szóval szóba se jöhet, hogy valaki más írta azt a z üzenetet. Az is biztos, hogy Dórával már rágen voltak együtt, még a gimiben. És az is igaz, hogy valahányszor Abrahamnál vagyok és beülünk valahova találkozni a többiekkel, ha Dóra is ott van, valahogy olyan kellemetlenül, árgús, epekedő szemmel néz rá. Olyan fátyolos lesz kissé a tekintete...bla bla bla, a lényeg hogy kúrvára nem vagyok meggyőződve, hogy már abszolút közömbös neki ( méreg drága szülinapi ajándék...). Abrahamnak meg a régi albiban a szekrénye belső oldalára ki volt téve egy közös képük. Majd nem idegbajt kaptam valahányszor kinyitottam az a kúrva szekrényajtót, de nem akartam egy féltékeny házi sárkánynak tűnni ( később persze kiborult a Dórás bili...). Ő szentül esküdözött, hogy rég volt, nem szeretik egymást, csak szoros barátság van közöttük, nyugodjak meg. Mondtam hogy eszem ágába sincsen, majd akkor papoljona nyugodságtól, ha majd engem is marha jó fej és vicces, tök jó képű, izmos testű volt barátommal lát együtt ölelkezni meg puszilkodni ( az egyik legszebb pasi akivel életemben dolgom volt, de annyira egyforma volt egy részünk, hogy folyton veszekedtünk, és szakítottunk egymással ). Midegy, minek is beszélek erről? Annyira gyerekesnek tűnök...

Abraham azon az estén, amikor elolvastam az sms-eit, nagyon kedves, bújós, szeretgetős volt és nézet rám a nagy szemeibel, símogatott, puszilgatott. Szép...ha nem olvastam volna ez amit elolvastam, lehetett volna egy gyönyörű estém,  így gyanakodva figyeltem a szemét és az arcát, keresve a jelet, hogy mindez valódi-e vagy színjáték. Azóta se tűntek el a félelmeim. Talán nem kavar a hátam mögött a Dórával, egyrész mert nem vall rá, másrészt ha a szülei megtudják, akkor marha nagyon csalódnának benne, nem ilyen embernek nevelték. Azért is lenne furcsa...de valami még is van. Érzem, hogy valami nem kóser.

Már megint generáltam egy kis problémát magamnak, tom. Igen, hogy legyen valami dráma. De a bibit már régebb óta érzem. És nem akartam. Mindegy. Hagyjuk. Csak...fáradt vagyok talán, meg sokat dolgozom és keveset látom őt. Tegnap kicsit el el is tört a mécses. Aminek nem kellett volna, mert Abraham nagyon a szívére vette...szegénykém.

Wáwáwáwá....annyira hülye vagyok. Meg szerelmes, meg túlhajszolt meg fáradt meg szakadt ( nincs pénzem ruhákra és már a harmadik pulcsim lyukadt ki az elmúlt 2 hétben...) és most már magányos is mert Abraham elment :( .

De épp csak elkezdhetném igazán sajnálni magam, keződik is a kut. gyakos 3 hetes őrület déltől, szóval ágyő szabadság, agyő alvás, agyő Abrahammal levés, agyő az életemnek.

Lehet mondani hogy megérdemeltem, meg hogy mit vártam, meg mit gondoltam, meg hogy hogy képzelem, meg normális vagyok egyáltalán meg hogy ez undorító... akármit, mit tudom én, nem érdekel...egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagyok, jesszus...

Ajánlom minden paranoid nőnek a világon hogy húzza össze magát kicsire és álljon ellen a csoffadt kis hülye gondolatainak, mert az egészből nem lesz más mint szarkavarás. Engem nem vígasztal, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ilyet csinál, engem az izgat, hogy ÉN ezt csináltam. Anyám...nem hiszem el...

Lett volna egy aranyos, vicces vidám posztom szombaton, de van egy olyan rossz szokásom, hogy nem wordbe írom a postot vagy valami, hanem blogra aztán persze csomószor elveszik. Már csak 10 postomat baszarintottam el így, de nem tanulok a hibáimból. Mindegy. Csak annyira fasza napom volt, kár hogy nem jelenhetett meg, mert akkor sokkal normálisabbnak tűnnék, így meg csak egy rinyás, neurotikus, eszement nőszemélynek tűnök.

A puszta tények:

Abraham telefonja- Kimenő üzenetei:

Csini vagy nagyon! Énis köszönöm!Szeretlek!Kalap bizony!

Üzenet ideje: március 22. ( vasárnap ) 01:52

Az üzenet címzettje?

Abraham volt barátnője.

EZ MI A BÜDÖS ISTENNYILÁS SZENT SZAR, BASSZA MEG?

Hogy a dolgok szeretnek vagy útálnak-e engem. Egyik percben minden jó, a troliról leszálva pont elérem a villamost, nem unatkozom órán és semmin se vitatkozom senkivel, aztán meg lekésem a trolit és marha ideges leszek, rossz az idő és fázom és dolgozni sincs kedvem, az emberek meg annyira hülkyének tűnnek. És azt se tudom mindig, hogy én szeretem-e vagy útálom a dolgokat.

Amúgy az egyik legnagyobb hülyeség volt megnézni a P.S. I love you c. filmet. Azért volt az egész mert egyszer régebben olvastam a könyvet, és mondták hogy nagyon jó a film. Háááttt...tényleg nem volt rossz, nagyon hű volta könyhöz ami adaptációkra annyira nem jellemző, de körübelül, végigbőgtem az egészet. Mert egészen más úgy olvasni/nézni hogy nincs senkid, akit az életednél is jobban szeretnél, mintha van valaki aki az életed, a szíved része és múlhatatlan boldogság és szerelem jár át minden vele töltött percben. Ezen utóbbi állapotban megnézni, marha nagy hülyeség volt. Vagy talán mégsem. Talán pontosan hogy kellett. Mert ráébresztett, hogy nem a szoba vagy az ágy mérete, hogy hány ruhám van meg hogy mire nem fujta a fizetésemből (amire Abrahamnak simán futja az ösztöndíjból) a fontos, hanem maga Ő. Az hogy mennyire szeretem. És hogy mivel egyszer meg fogunk halni, akkor már ezek marha lényegtelenek lesznek. Akkor pedig nagyon de nagyon nem szabadna most ezzel foglalkozni, mert egyszer csak azon kaphatom magam, hogy verem a kis homlokom az öklömmel, hogy a picsába, tök mindegynek kellett volna lennie mindennek. Csak szeretni kellett volna és élvezni az érzés, hogy így szeretnek viszont. Semmi sem tart örökké. Fizikai értelemben biztos vagyok benne. És sokszor dohogok rajta, hogy ez marha kegyetlen. Hogy akkor mindegy mennyire szeretem Őt vagy Ő engem, egyszer marhára meg fogunk halni! Annyira szomorú vagyok, ha erre gondolok, mert félek, hogy nem lehet Vele többet.

Nem tudom megmondani, miért gondolkom ilyeneken. Fogalmam sincs. Bárcsak tudnám. Vagy nem gondolkodnék ilyeneken, mert akkor nem érezném magam ilyen hülyén, hogy biztos van valami baj velem, ha ilyeneken jár az eszem feszt.

Tegnap elvégeztem egy EQ teszet a neten, a női átlagos érték asszem 41 vagy 42 volt. Nah most nekem 61 lett. Kicsit emocionális vagyok. De ezt eddig is tudtam. A dologban az érdekesség, hogy volt olyan kérdés hogy mindig álmodom-e és hogy részletesek-e az álmamim és emlékszem-e rájuk. Hát még soha nem gondolkodtam el azon, hogy azért álmodom minden este olyan hosszú, részletes, nagyon is valóságosnak tűnő sztorikat, mert magas az EQ-m. Ettől függetlenül még mindig nem értem, hogy miért olyan erőszakkal teliek az álmaim. A múltkor is álmodtam egy olyan sztorit hogy azta. Hát hogyan pattanhatnak ki ilyen nagy sületlenségek a fejecskémből? Asszem, alámerülök az internet bugyraiba és elkezdem keresni a válaszokat.

El kellene menni moziba, színházba, kiállításra, kellene végre csinálni valamit kettesben. Úgy szeretném ha végre meleg lenne, és nagy sétákat tennénk este a folyóparton, ahogy a nyáron, leülve egy padra beszélgetni, cigizni. Meztelenül aludni, sokat együtt tusolni és szeretkezni. De nnneeemmmm. Jön a kut.gyak, csak hogy délutáni, koraesti együt töltött pillanatainktól is meg legyünk fosztva. Szeretnék gyorsan túl lenni rajta. 2 hét alatt összecsapni és a tavaszi szünetben felmenni Abrahamhoz, és az előbb leírtakat csinálni. Csak a szünetem ne menjen rá...basszus, légyszi. Hogy közbe hogy fogok dolgozni, arra még nem jöttem rá. Pedig kellene. Csak az a szomorú hogy a heti 3x8 óra se elég semmire. Ha ennél kevesebbet dolgozom, akár ne is csinálnék semmit. Lottó...lottóznom kellene, hátha valami az életem általános alakulását meghazuttoló mázli érne!

Nem van ez így jól. Annyira nagyon nem. Megint egy marha stresszes, nehéz időszak jön, pedig még az előzőt sem hevertem ki, és nem, szerintem marhára nem érdemeltem meg hogy mindig csak a szívás legyen. És mégis, leginkább egy gladiátorképzőre hasonlít az életem. Szeretnék végre valami frankó vértet, vagy egy kis varázslatot, amivel könnyebben mennének a dolgok. Vagy mondaná valaki azt, hogy semmi gáz Loris, egyszer vége lesz ennek és minden erőfeszítésednek a gyümölcsét majd élvezheted. Mert ez nagyon de nagyon megnyugtató lenne. Igen, azt hiszem kifejezetten segítene.Valaki?

Ami azért nem semmi lenne,lássuk be. Én? Boldog? Nagyon? Tényleg? Nem kicsit? Nem félig? Nem csak egy időre?

Ez a felismerés valamelyik nap ért és azóta múlthatatlan. Olyan boldog vagyok amit az  ember csak a filmekben lát! Olyan szerelmes, elégedett, nem bosszankodó, megnyugtató, finom boldogás vett körül. Lenyűgöző.

A fizetésem is megjött. Van bennem egy marha nagy kérdőjel hogy miért annyi az annyi, de hagyjuk is, biztos van valami oka. VÉgül is, nem halok éhen ebben a hónapban sem, úgyhogy nem történt nagy érvágás, amit meg szeretnék megvenni, megveszem apránként.

Abraham szeret. Tényleg szeret. Tudjátok, annyira, amikor fekszetek az ágyban csak odadugja a fejét a fejedhez, szöszög és símogat és azt mondja neked: Szeretlek, rettenetesen boldog vagyok veled Kicsim! Hát hogy ne lennék boldog? Minden nap elmondja, de amúgy is érzem. Ahogy magához szorít, megvígasztal, bocsánatot kér sokszor előre is. Ahogy símogat, ahogy szeretkezik velem, elaltat ha nyűgös vagyok, megpuszilja minden bibim és tudja, az eltelt 9 hónap alatt én semmit nem változtam. Nem ölelgetem, símogat, csókolgatom kevesebbet mint az elején, ugyanúgy várom haza 2 nap után mintha egy hétre ment volna el, ugyanúgy követelem ha hazaértem/ért hogy feküdjünk az ágyra és bújjunk össze egy kicsit. Ugyanúgy szeretem az illatát és vele fürödni, éjszaka a sötétben beszélgetni vele, bírkózni (még ha ennek tényleg nem sok értelme van, mintha nem tudna 1 másodperc alatt legyűrni!) Hát csak az a férfi nekem, aki el akar venni, aki velem képzeli el az életét, hogy én leszek a gyerekei anyja meg ilyenek.

Nem hittem hogy valaki egyszer ennyire hinni fog bennem és ennyire megváltoztat. Abraham belecsiszolt engem nem csak magába, hanem az életbe is. Elkezdtem szeretni élni és nem útálni. De leginkább vele szeretem ezt az egészet. Csak szeretném hogy egy időre így maradjon, mert olyan sokáig voltam szomorú, hogy már szinte elképesztő, hogy elmúlt.

Most 20 éves vagyok. Külön élek a szüleimtől, azzal akit szeretek ( meg a többiek ). Van egy egész jó állásom, lassan talán sikerül a suliban is elérni azt amit szeretnék, majdcsak kilyukadok a végén meg egyszer. Vannak kedves emberek körülöttem akiket szeretek és szeretnek. Nem arról van szó, hogy minden marha tökéletes, vagy hogy ne lehetne jobb is, de így, most, ez elég kell hogy legyen. Mert ez jó. Nagyon nagyon jó.

PS.: amúgy van más mondanivalóm is, de gyönyörű volt a reggel Abrahammal, úgyhogy csak eza csöpögős izé sikerült, este várhatóan lesznek étkézláb elméletgyárási kísérleteim is már ha fellszállt az agyamról a rózsaszín köd! :)

Olyan kis nüanszokkal mint hogy olyan feladatok kell csinálnom az egyetemen, aminek az alapozókurzusa a köv. félévben van, a srácok pénteken úgy hagytak itt ( beleértve Todd-ot, akié a kúrva lakás ) hogy a hevederzár úgy döntött, végleg megadja magát és nem záródik be többet, nem volt pénzem és másnap reggel munkába kellett volna mennem, hetente kapok újabban gégeduzzanatot és mostmár biztos vagyok benne, hogy sose jön meg a fizetésem, nahmeg hogy semmire, de tényleg semmire nem lesz elég.

A zár...a picsába, 5 hete kértem Toddot hogy nézesse meg, nem csak én mondtam hogy szar, egyszerűen baj lesz belőle hanem Abraham is meg Cápa meg G is. Csak nem lett megcsináltatva, az Apukája itt volt, tőlem hallotta először hogy rossz az ajtó, azt már megy hónapja itt lakunk. Bravó. Azt mondták csak a felsőt vagy csak az alsót csináltassam meg. Naná. Itt van a lakatos. Neki ez a szakmája. Ő majd megcsinálja. Én így döntöttem, hogy marhára nincs kedvem vele többet foglalkozni.Todd később visszahívott hogy mi lett vele, mondom kész 11000-ba került amiből a 1000 forintot magam álltam abból a kemény 3000 forintomból amim amúgy maradt. Todd: Hű bazd meg de sok ( majdnem ilyen: "a fasznak hívtad ki a szerelőt hangsúlyban"). Marhára megbántott. Nem az én lakásom és csak úgy itthagyot, nem volt pénzem ( még jó hogy kiderült, neki van itt lent ) és kész. Ő mit csináljon. A picsába, amit mindenki tesz, figyeljen a dolgaira meg a saját lakására.

Az interjúzássak kapcsolatban no comment. Ez az egyetem. Még nem is volt ilyen kurzusunk, de meg kell csinálni...Hát jól van, majd lesz valahogy. A kut. gyak is olyan követleményekkel és határidőre megy, hogy most el kellett gondolkodom, lehet, bukás lesz a vége. Meg emiatt csúszás. Fel kellett készítenem az agyam. Másképp nem megy. Másképp talán üvöltenék. Hogy nem ezt érdemlem. Nem ezért küzdök. Nem ezért gürizem.

A gégém kezdi megadni magát a sok beszédtől ( meló ) és a sok cigitől ( tömény élvezet és mámor ). Erősen feltételezem hogy amíg nem szokom le, a gégém ezt fogja csinálni amit most. A picsába...

Amúgy az volt paranoiáma hétvégén, hogy a lakatos aki most tudja hogy milyen záram van ki fogja rabolni/raboltatni a lakást. Kellemesen riadtam fel éjjel minden nagyobb zajra. Tudom...kezeltessem magam, tudom...

A Nőnap. Nah igen, volt akinek eszébej utott és édes volt, sok csokit kaptam tőle. Azért nem hívtak fel tömegesen a férfiismerőseim. Azért minden férfihoz volna egy két szavam. Ez az ünnep nem az önfényezésről szól. Ennek a napnak arról a tiszteletről kellene szólnia, hogy a nő hova jutott el az évszázados elnyomások után, aminek nagy részét olyan doktrinák alapján tették a férfiak teljesen elfogadottak és leghalványabb kételyek nélkül (minek egy része alól totál felmentem őket, mert a nevelés sokban meghatrározza, hogy döntünk egy helyzetben, a kultúrába ágyazottság, az integráltság pedig nem teszi lehetővé a más viselkedést és véleménykifejezést annak veszélye nélkül, hogy teljes elidegenedés alakul ki az egyén és környezete között) amit korokkal korábban más férfiak alkottak. Nem azt kell ünnepelni, hogy a nő feminista lett, karrierista és törtető, a fogamzásgátlással szexuálisan szabad és egyenrangú a férfival. Nem. Azt hogy magát a női nemet érő torzító, erőszakos, hatalmaskodó szemlélet ellenére amit annyi időn át hordozott a társadalom magában ( és hordoz bizony még most is) a Nők szeretnek. A nők szereteteljesek maradtak, életet teremtenek, hisznek, éreznek, bíznak és álmodnak. A nők töretlenségét kell tisztelni. A fáradhatatlanságot. A törődést amit csak egy nő tud adni egy férfinak, olyan törődést, ami semmihez sem fogható, akár a szerelméről, akár fiú testvéréről, gyermekéről vagy csak barátjáról van szó. Az hogy a nők felül tudnak emelkedni a fizikai és szellemi kiszolgáltatottságukon, büszkék arra amit tudnak, amit tesznek, mégha a férfiakat ez nem is érdekli. Egy férfi nem fogja tudni, milyen az, hogy nem tudok kinyitni bizonyos üdítősüvegeket, de a férfiak meg nem tudják felpattintani a kanálnyélel a befőttesüveg fedelét hogy ki tudják nyitni( 4 fiúval élek együtt, tudom hogy nem tudják hogy kell!), egy férfi nem tudja milyen az hogy valaki úgy tesz kár bennem hogy belémhatol úgy hogy nem akarom, magát a félelmet sem érhetik meg igazán amit ez a nőknek okoz. Egy nőnek ez mindig benne van a pakliban. Hogy valaki azért bántja, erőszakolja, öli meg mert NŐ. Mert gyenge. Nők nem ölnek túl gyakran kedvtelésből férfiakat. A nők nem sorozatgyilkosok ( legalábbis csak inkább férfiak oldalán tűnnek fel, leszámítva a hollywood által felkarolt kúrvabosszú sztorit de az márs mert ott bosszúról, fájdalomról és nem vágyról, meg beteges szexuális és szellemi vágyról és vonzalomról volt szó a gyilkosságokban és én most épp ezt hagsúyloznám!). A nők úgy látom mindig csak nők maradnak. Csitrik, luvnyák, kúrvák, szajhák, bigék, picsák, pinák, puncik, lotyók, csajok, ribancok. Miért van ennyi vulgáris szó a nőre? ( gyanítom, hirtelen nem jutott eszembe mind!) és miért olyan kevés a férfira? Olyan igazán becsmérlő? Mert a férfiak mindig is több erkölcsiséget vártak el a nőktől mint maguktól? 

Tény. Én nőnek születtem. Hogy én írom ezt, nem tűnhet hitelesnek. Ha egy férfi írná, lehet hogy sokan el is gondolkodnának rajta. Én nem tüntetem ki magam csak azért mert nő vagyok. Csak az érdemeimért kérek elismerést, nem azért mert nő vagyok. Férfinak sem egyszerű lenni. A férfinek kell erősnek, határozottnak, ügyesnek a védelmezőnek lenni,kemények aki nem sír, nem érzékenykedik stb. A férfiak annyi káros társadalmi konvenciót kapnak a szocializációjuk során hogy az félelmetes. De én nem vagyok férfi. Nem tudom milyen férfinek lenni. Csak hogy milyen nőnek. Én szeretek nő lenni, még ha sokan nem tisztelnek is. Egy részül azért nem mert nem tetszik nekik a személyem, egyesek pedig azért mert Nő vagyok. De szerintem ezt a férfiak is megkapják. Csak nem mind és nem olyan nyiltan. Mellesleg ez nem egy védőbeszéd a Nők mellett, hogy most én mindenkit arra buzdítsak hogy tisztelje meg elmelje égigérő magasságokba a nőket.

Pusztán csak ne legyen keserű szájíze ezzel ünneppel kapcsolatban. Mert nekem ez fáj legjobban. A kényszerűség, a kötelező mosoly, kötelező virág. A háttrében megbúvó : nőnap meg anyák napja meg mifasz, mi kéne még nekik, így is mindig sír a szájuk!" felhangú hozzáállás ellen írtam. Nem változtattam meg semmit tudom. De jólesett kimondani.

Ahogy én is. Bizton mondom, aki azt hiszi, drog kell ahhoz hogy elszálljon agyilag, az még nem próbálta, milyen hetekig nem kialudni magát normálisan. Egészen különös keverékes a bágyadt, érthetetlen, kicsit zűrös és fájós érzéseknek. És mintha kicsit meglassulna az idő és nézhetnéd magad kívülről. Meg minden mást is. Talán nem is tudom jól megfogalmazni....nem, azt hiszem nem, de amúgy is mindjárt elalszom, beteszem az Isis-t és beburkolózom a hatalmas takaróba, amíg Abraham haza nem jön.

Azt hiszem, tegnap, azt álmondtam, hogy elrabolt egy férfi. Nem volt valami szép. Féltem tőle, mert hatalmában volt megölni engem és éreztem, hogy egy hajszálvékony mezsgyén dől el hogy életben hagy-e vagy sem. Le kellett vele feküdnöm, amiért nagyon szégyelltem magam és azon gondolkodtam, hogy Abraham majd megbocsájtja-e és képes lesz-e ezután hozzáérni. Lázasan azon gondolkodtam, hogy tudnám kijátszani azt a gonosz, beteges észjárását és megszökni. Bájos nem? Ezennel felajánlom minden pszichológushallgatónak, kezdő álomfejtőnek, vajákosnak, kuruzslónak, agyspecialistának hogy nyugodtan túrkáljon a fejemben, mert én nem tudom mitől van, Abraham szerint beteges, szerintem meg nem én akarom mégis van és szar. Ez a sok erőszakos, véres, halálal meg félelemmel teli álom.

Holnap mégiscsak elmegyünk a kiállításra, este pedig a koncertre. Kisebbnyi kultúrális kitérő a mindennapjaim mókuskerekéből. A nagy nagy, eddig meg nem valósított alvás után a nagy nagy lerészegedés a következő beteljesítetlen vágyálmom, úgyhogy egy nap/füst alatt el tudom intézni mindkettőt!A fizetésem meg már tényleg egy örökkévalóság óta várom.

A következő pénzem első és legfontosabb darabjai: leárazott csizma vmelyik üzletből hogy ne az edzőben kelljen slatrognom mert az egy, azaz egy darab zárt csizmámnak kitört a 10 cm-s sarka. Azt hiszem, ezuttal, inkább lapossarkút veszek! Biztos ami biztos...

10.-én már 9 hónaposak leszünk Abrahmmal. Oké. Tudom. 1. Kit érdekel? 2. CSak? 3. És? 4. Örülj amíg van. De..., nah midegy, nem lehet erről úgy beszélni, hogy az ne tűnjön érzelgősnek, mi? Akkor ennyi, elmondtam mert nekem tetszik, hogy így van és csók.

Ha nem fájna mindig a szemem a kialvatlanságtól, esküszöm olvasnék, de így marha nehéz. Mindig fáj ahogy fókuszálok, meg egyre és egyre álmosabb leszek tőle de elaludni meg nem lehet. Hiányzik. Az olvasás.

A levágott hajam furcsán röviden csapkodja a vállam, de a kivágott borzalmas valaha szőkített majd barnára átfestett részek eltűntek, így most úgy érzem magam, mintha én lennék Claudia Schiffer ( nem érdekel amúgy hogy írják, nem nézem meg mert felvállalom hogy nem csak hogy nem tudom és hát akkor nyílvánvaló fitnesz témában milyen műveltlen vagyok, de nem is veszem a fáradtságot megnézni). Selymes, erőt és egészséget sugároz. De még mindig úgy rúgja ki a reggeli gondos 15 perces hajvasalást  (jah, szerintem is félelmetes, hogy tényleg képes vagyok ennyit szöszögni vele!)mintha semmi se történt volna...Fizetés. Akkor lesz új hajvasaló is, valami gyilkos 200 000 wattos 1000 fokos eszement készüléket! MuHáháhá.

Ennyi. 3 agysejt beszámolóit olvashatták Lorisról meg az életéről. Loris később mindenképpen visszatér a színre és jelentkezik újabb mélyesszántó, akutális, fanyar, vicces, szentimentalista, Lorisios postjával! A türelmet és a megértést ( és a visszafolythatatlanul türelmetlen vágyat az új posztra) előre is köszönjük!

Szembenéztem. Talán kicsit szembe is szálltam...nem a világgal, csupán valami igazságfélével. VAgy inkánn a realitással, a ténnyel. Nem vagyok olyan mint más. Nem vagyok olyan mint sokan mások. Hogy azok a dolgok,amikre én gondolok, nem gondolnak olyan sokan mások. Leültem beszélgetni valakivel és fel kellett fedeznem ezt. Hogy mások nem gondolnak nap mint nap a halálra. Az élet miértjeire. A jöbőbelátásra, a szellemekre, a lélek megfoghatatlan rejtelmeire, az jövő beláthatatlanságára, a céltalanságra, a felfoghatatlanságra. Hirtelen mintha egy üvegbúra húzodott volna közém és a világ köré... Persze nem én vagyok az egyetlen akit ezek a dolgok foglalkoztattak, hány meg hány filózófus, költő, író, közember feszegette ezt a témát már, de ezekből az emberekből viszonylag minimális (nulla, nah jó, van egy szinésznő barátnőm, talán egyetlen akit hasonmásként emlegethetek) a készletem. A személy akivel beszéltem, azt mondta, verseket kellene írnom . Írtam. Abraham is azt mondta, hogy nagy hiba volt hogy abbahagytam. De nem tudtam tovább írni, mert mintha minden egyes sorral csak még mélyebben és fájdalmasabban tudatosult volna bennem a hiábavalósága mindennek. Egy papír rajta sorokkal annyira elpusztítható, könnyen elvesző, megsemmisülő semmiség. Pont mint én. Nem tudtam többé szembenézni ezzel. Legyen gyávaság, legyen ostobaság. Azt hittem, meghaltam amikor szerelmes lettem, és  élni kezdtem ezzel a szerelemmel, újra élni és azt hinni, hogy megváltozott.  Megváltozott a lelkem, nem fog fájni és minden de minden bennem, ez a sok kérdés, látomás, fájdalom, kínzó vágy valami tudás, megértés, belátás, megérkezés után el fog múlni. Nem múlt el. És most?

Nem is annyira erről akartam írni. Tegnap egész délután a netet bújtam, mégsem írtam. Pedig kellett volna. Akkor most nem ezt a szenitmentalizmustól csöpögő postot kellene olvasnia a nagyközönségnek. Nem mintha ez nem én lennék, csak inkább nem merem bevallani. A legtöbb ember csöpögősnek tartja ezt az egészet, meg hatásvadásznak, meg értelmetlennek. Fájó hogy mindez közben ÉN vagyok. És eleddig nem ment a nagy változás. 20 éves vagyok. Túl egy szarral huggyal kikövezett poklon ami az eddig gyerek és kamaszéveim voltak. Veteránja lettem az életnek egy kicsit, olyan, aki tudja mi a félelem, az igazi fizikai bántalmazás, a megalázottság, kiszolgáltatottság, menekülés, bújdoklás, és az újra és újra és újbóli újrakezdés, hogy ismét csak az előbbiekhez hasonló végállomásra érkezzünk meg mintha el se indultunk volna. Akár el se indultunk volna. Most akkor ezek miatt lettem ilyen, vagy még jó hogy ilyen vagyok és nem más? Különben meg mi a picsának gondolkodom már megint ezen?

Kiderült, hogy az a kiállítás, amit meg szeretnék nézni abban a múzeumban holnap Abrahammal, hétfőnként nincs is nyitva. Ezekszerint ezt is egyedül nézem meg...Ezer éve nem voltunk sehol kettesben, kezdek kétségbe esni. Két kézzel kaparom magam kifelé a szarból, küzdök az életért és a megkapott lehetőségeimért, de közben mintha árral szemben úsznék már megint. Egy egy partot éréskor mi történhet? Sose emlékszem hogy kerültem megint a vízbe csak úgy ott vagyok megint, kéretlenül.

Úgy érzem. Nem kell ezt folytatni. Mármint a postot. Amúgy semmi öngyi vagy depi, ma gyöngyörűen sütött a nap és buszoztam egy hosszabbat amit nagyon szeretek. Abraham pedig visszajön. Az illata és az íze igazi ópium. Legalábbis egy olyan függő, szélcsap, beteges ábrándozónak mint amilyen én vagyok. Meg szerelesnek. Csak hog enyhítsek itt a nagy mea culpa élén.

Mellesleg...ilyen írások után mindig megnyugszom. ELjutok arra a pontra hogy tudom, hogy oké, ez is én voltam, még ha nem is olyan pikírt, vicces és szórakozott mint amilyen szoktam lenni. De végülis túléltem. Eddig mindig túléltem. Ez a fontos, az életbenmaradás.

Az életbenmaradás.

Hát mert vége leszen a sötét középkornak és ha minden jól megy ( nem úgy mint a digi tévével, amikor a srác hozott és alapból szar szériás set to boxot, aztán meg egy másikat, ami ugyan már egy jó széria, csak pont az az egy egy szar készülék...) szóval akkor lesz net, és akkor csőstül ömölhet belőlem a szó akár naponta! Hát lehet, hogy ennek igazából én jobban örülök, mint mások, de a lelkesedésem törtetlen, a statisztika szerint annyira vagyok látogatott mint egy másodosztályú, bérelt, házilag szerkeztett színész vagy sorozatrajongói oldal... de hát legalább itt ne legyenek mérvadóak a számok, ha mostanság már úgy is azon kapom magam, hogy az atyaúristent is statisztikázzák a életemben...

Akartam tegnap asszem írni valami a halálról. De elmúlt. ( albumot váltottam az mp4-esemben és máris más gondolataim támadtak...egyszer mélyebben beleásom magam a zene mint tudatmódosító eszköz témába...mondom egyszer...).

Minden jó és szép, boldogan éldegélünk 3 leköltözött madárpókbarátunk és 3 perui csótány ( madárpók kajája, amit sajnálok, mert ők legalább izgalmasak, 5 perben belül többet mozognak mint a hülye pókok egész nap meg nem mérgező a csípésük, ami külön egy nagy pirospont) társaságában. Azért ha Todd elmegy, akkor becsukom az ajtót és minden nap létszámellenőrzést tartok. Nem akarok meglepetéseket...

Állandó jellegel megbetegszem, úgyhogy most már úgy eszem a Coldrexet, mint más a napi vitamint, különben biztos lehetek benne, hogy záros ahtár időn belül felfordulok. Nagyon remek, viszont két és fél hete gyakorlatilag nem vettem cigit és jó ha össz vissz 10 szálat elszívtam. Persze akár le is szokhatnék...DE nem megy! :S Áh, hiányzik az akarat. Szeretek cigizni. Ejtsük is, félek, hirtelen felhív anyám ( akinek hihetetlen paraképességei vannak, csak nem mutogatjuk a tv-be, mert szégyenlős ) hogy hogy vagyok, meg nem gyújtottam rá,ugye? Már 2 hete alig? Akkor szokjál le kislányom! :P 

Olvasok egy könyvet, olyan vastag mint az alkarom. Az a fajta könyv, amit csak kínból vettem ki a könyvtárból hogy legyen otthon könyv ha olvasni támad kedvem és persze aztán iszonyú nagy szerelem lett, csak úgy iszom a szavakat. Majd megnézem a szerzőt, hogy mindenki figyelmébe ajánlam, alapnézetben egy összejövős szerelmi sztori, de amúgy tele van mély és komoly filozófiai irányultságú beszélgetéssel, ami roppant gondolatébresztő. Talán ha nem lennék olyan lusta és nem útálnám annyira a kacifántos megfogalmazást, több fiolzófiai művet olvasnék. Kellene, zavar újabban, hogy semmivel sem vagyok konkrétan tisztában. Van egy átlag általános,összefogó ismeretem, de amúgy mit se tudok többet. Mármint főleg arról, ami nem szociológia, vagy egyetemi akármi. Komolyan felmerült bennem, hogy buta vagyok! :S Kellemetlen!

Abraham hülye, tegnap legszívesebben fejbevágtam volna, aztán végül bocsánatot kért és 3 perc alatt elaludt, porig zúzva egy hete szövögetett álmaimat a finom, szerelmes együtlétről! Áúúú. Az élet annyira realisztikus és kiábrándító tud lenni. Vagy az elégedetlenkedés inkább a 20.-21 századi média valóságot elferdítő gonosz hadjáratának köszönhető, hogy nem volt vágytól remegő egymás karjaiba omlás, mint a filmekben. Pedig én tényleg nem is nézek sok tv-t és mondja valaki hogy nincs igazam, hogy a Helyszínelők meg a House nem sok ilyen pellanatot tartalmaz, mert szerintem nem.  Elméleteileg nem teszem ki magam folyton a valós helyzetet legkevésbé sem fedő szórakoztató műsorok nézésével. Mármint a mi a romantikát meg a viszontlártás örömének kifejeződését illeti. Pedig valahol becsorgott az életembe a sunyi elégedetlenség meg az a nagy kupac buta elképzelés a dolgok helyes mivoltáról. Áhh...

Reggel a szokásos Abraham telefonos ébresztést kaptam (lehet vennem kellene egy rendes ébresztőórát hogy szegénynek ne kelljen mindig korán kelnie miattam...) Abraham: szija, jóreggelt boldog szülinapot szivem Én: köszike, de arany...BANYEK! szakad a hó! o.O Abraham: oké, de boldog szülinapot! Én: basszus, ez nagyon durva!!! Abraham: oké, tudom, de most van a szülinapod és szeretlek Én: jah jó oké, köszi én is szeretlek! :D

Hűűű... sose tudtam teljesen felfogni ezt a szülinap dolgot. De most meg különösen fura lett az egész hogy 20 lettem. Semmi világmegváltó, jellemfejlesztő ömlengős monológom sincs, nyugi! Egyszerűen fura. Fura 20-nak lenni. Aki már volt 20 azt hiszem tudja. Fura 10enakárhányból egyszer csak húsz lenni. És tudni hogy utánna 20onakárhányak várnak már a továbbiakban. Meg lehet szokni, nem lesz tudathasadásom, persze. A legtöbbek szemében még így is nagyon fiatal vagyok. Magam számára? Nem tűnik fel semmi. Csak az hogy nem vagyok olyan butus mint 16 évesen, vagy 17,de minden évben azt érzem és hiszem hogy okosabb vagyok mint az előző évben voltam. Ez valószínű bizonyos szinten így van. Az élet is igazolhatná végre ezeket a dolgokat!

Nem emlékszem hogy volt olyan hogy a szülinapomon esett a hó! Most miért? Komolyan hittem benne az elmúlt hetekben, hogy mostmár jó lesz, szép idő lesz, meg TAVASZ! és lassan megszabadulok a takony időtől... De mégsem. :( Ne már!

Koraeste Anyus köszöntés(fini torta hhhűűűűmmmm), később Apu beugrik az albiba, estére meg veszek a srácoknak egy egy sört, hogy lelazulljunk. A rohadt hangyák meg mindenűtt ott vannak! Basszus! Tegnap Abraham mondta h vegyem ki a hűtőből a kolbászt mer annak még ki kell száradnia, füstölve volt. Mondom ok, berakom a polcra a kamrába, majd ott kiszárad. Reggelre vagy 100 hangya nyűzsgött rajta! :S ÁÁÁÁ...egy egész kolbászrúdpár volt! És megcsócsálták! Most akkor én vagyok a hülye hogy nem gondoltam bele hogy oda felszmásznak a hangyák? A mocskos fajtájukat, szombaton jön a hangyaírtó, a picsába, megdöglenek mind! Hát mégis csak felháborító hogy reggel amikor tusolni megyek, ott kukucskálnak a kádba meg a kád szélén! Lehet hogy nem olyan nagyok meg gusztustalanok mint a csótányok, de nekem lassan kicsit sok a dologból...nah midegy. Felkavart a reggeli kolbászos jelenet...

Abraham tehát nincs itt. Nyavajgós vagyok emiatt, persze, holnap jön, persze, még mindig beteg vagyok persze, mert semmit nem hat a kúrva gyógyszer persze, az orvos meg a jövő héten meg csak délután dolgozik persze, szóval szerdáig nem tudok elmenni hozzá persze...A nehézség essen bele a felsőléguti megbetegedésekbe, hogy mindig csak ezt kapom el, de azt ilyenkor 2 hetente! wáwáááww

Amúgy egész közel vagyok a lakótársam Gandhi szerű nyugodsági állapotához...valóban...dolgozom rajta, oké? Én nem értem neki hogy megy! Tuti a kémiai laboron szipuzik be valamit, különben a Fúkuszban kéne mutogatni mert ő Buddha reinkarnációja!

Nincs oooolllyyan nagy melodráma, elismerem, hatásvadász vagyok. Mint mindig.

ÉS BÜSZKE MAGAMRA! Mert a héten meglett az utolsó vizsgám is mindenféle utókérelemmel, etr átíratással TO-ra ki, TO-ra be rohangálással. Sebaj, megérte! ;) It's Over ! Hát szebb napokat nekem...

Mire feleszméltem, hogy minden meglett és vége a tanulások miatti hajnalozás, koránkelés, idegeskedésből fakadó kínzó gyomorfájás és hasmenés, vizsgára bevánszorgásból, a barátom már el is ment... Nem is emlékszem teljesen, hogy milyen volt/voltam, talán olyan, mint amilyen akkor vagyok, ha semmi se úgy van ahogy szeretném és még fáj is valamim. Hullámzom a "hagyjál békén, miért nem értesz meg, látom én hogy nem értesz meg, menj a fenébe,neked könnyű" és a "annyira szerencsétlen vagyok, ölelgess, puszilgass, szeretgess egy kicsit, nem sírok ha megsímogatod a fejem" között. Hol dühös, hisztis voltam, hol sírós, bújós. Láttam szegény barátomon, hogy nem tudja ezt lekövetni, meg hogy az agyára megyek már néha. De hát én vagyok az ő reggelente boglyas kisoroszlánja, remélem hogy szeret még, és meg tud bocsájtani. Írtam neki egy szép levelet, hogy tudja, mit gondolok, mit érzek és hogy elmondhassa hogy ő hogy látja és érzi. Fontos hogy kimondja a sérelmeit, ahogy nekem hogy elmondjam neki a félelmeim.

Igen, ma sírtam a TV előtt reggel, amikor sok sok ideje először olyan igazán fantasztikus, meleg, mézszínű napsütés tört be a nagyszobába, egyedül piszmogtam a cappuccino-mal és bele voltam bújva a lakótársam gépe melletti hihetetlenül puha fotelba. Omongyő, mindig sírok ilyenkor. Mindig szomorú vagyok amikor elmegy.

Most lesz az első, már megint az első, hogy egyedül leszek az új albérletben. ÉJSZAKA IS!I love hevederzár, meg a paranoiám is persze. A hétvégén meg mind a két délelőtt/koradélután dolgozom. A hibabejelentő egy vicces hely, még akkor is ha azt mondja mindenki, hogy el fog szállni az agyam egy idő után tőle... Ki tudja? Én mindig váratlan és meglepő, talán olykor még hihetetlen dolgokra is képes vagyok!

Most már csak egy fincsi ebéd és egy kiadós délutáni alvás segíthet a megüresedett albérlet okozta bánatomon. Bevallom...persze hogy nem vetek meg egy kis esti sörözést a haverokkal, még akkor is ha igazán őszintén bevallamán magamnak, tudnám, ahogy tudom is hogy nincs most rá pénzem. Ámde: Carpe diem.

Nem is tudom. Be vagyok zárva a suli, otthon, egyedül, tanulás, vizsga szentséges körforgásába hogy végül kitört már rajtam a nihill meg az emberek társasága tutáni olthatatlan vágy. Nah meg hogy legyen végre legalább egy szabad gondolatom, csak úgy magamnak, mert én épp arra szeretnék gondolni. Iszonyú fényűűűűzzzzéééésssss. De persze röpködnek a tanároknak a : Csak még egy időpontot légyszi! lényegű könyörgős levelek, totál tanulás undor és az érzés, hogy őszintén valójában szarnék már az egészre, mert körülöttem mindenki már a szorgalmi időszakban van, éli a kis életét és hát már kicsit unom, hogy ha kérdik mi hogy sikerült és mondom hogy még mindig van egy és épp most/holnap megyek, akkor olyan hülye megdöbbent fejet vágnak...most miért? UNNNNCCCSSSIIIII.

Már csak 1 vizsgám lenne. Etr lezárva. Kéremidőpont szerda/dolgozom délutánig. Megint bukta egy tárgy, 3 kredit, tolódás...nincs para, egészen biztosan tudom hogy még most sincs és még mindig nincs para!

Szerelem? Mi az? Nem is emlékszem, csak egy fiúval fekszem egy ágyban, de mintha nem is ismerném magam, aki mellette vagyok, és így őt sem. Zavartság és vágy, hogy úgy érezzek ahogy 2 hete. Az új lakást, vagy magamat okoljam?

Hogy volt egy lányocska, aki új labiba költözött, meglett neki a telefonos hibabejelentős munka, átkozottul várja közbe a barátját mert ezer éve nem látta, megvágták megint a szaros matekon ami előfeltétle volt annak a programos tárgynak amiből hármas lett és akkor most utoljára veheti fel ezt a tárgyat ami jól szétbaszta az átlagát csak hogy igazán úgy érezze hogy hiába adja majd be azt a szerencsétlen kérelmet az állami finanszírozásra átkerülésést, hatalmas őskáosz van az egész lakásba és persze, igen, elfogyott a pénze, ami van az meg a jan. havi rezsire kell de 3000 forint volt az a rohadt kulcsmásoltatás és még 2 kúrva vizsgája lenne, amiből egyet nem tud felvenni, egy meg szóbeli és elsőre megy így január végén...

NEM VAGYOK JÓL! A FENÉBE...a f ..e...n...é...b...e hhúúúhhhh

Nem igazság. Ó hogy is volna egyszer az. Meg mikor volt úgy hogy valami nem volt szar, nem kellett megalkudni, elviselni ,félni, fájdalmat érezni, várni, tűrni és remélni, remélni hogy vége lesz, hogy elmúlik, hogy túl leszek rajta és az egész olyan múló rossz álom lesz, mint hogy most U. álmomban megcsalt, elakart hagyni és rám lőtt, majd csak annyit mondott, nem akart megölni, csak megijeszteni. Én az saját álmaimtól ijedek meg mostanában de rettenetesen. Erről már írtam. Azóta talán rosszabb. A múltkor a testvéreimet valaki aki betört a lakásunkba egy láncfűrésszel akarta megölni. Mielőtt megtudtam volna hogy sikerül-e neki, felébredtem. Már nem tudom elhinni hogy ez én vagyok, hogy ezek az én félelmeim lennének, hogy ez az én agyam, hogy ehhez az éjszakáról éjszakára folytatódó horrorsorozatnak én vagyok a hordozója, megálmodója. Nem olvasom túl sok erőszakos regényt és sose voltak tőle rossz álmaim, sose nézek szinte semmi felkavarót a tv-ben, csak egy két sorozatot, meg néhány filmet, de nem túl horrorisztikusak azok sem.

És mégis tudom, tudom, hogy velem van a baj, bennem van a baj, akkor is amikor fájnak dolgok, amikor úgy érzem, hogy nem fogom kibírni őket és csak azt tudom érezni hogy ez vagy az milyen mélyen igazságtalan velem szemben. És akkor is amikor mindig mindenki, köztük én is örökös veszélyben vagyunk valakinek a gyilkos szándékától és hogy gyakran elárulnak az álmaimban. Akkor is ha nem értem miért és hogyan.

Miért nincs soha csend a fejemben, soha béke a lelkemben, csak amikor U. karjaiban fekszem, csak amikor a részeink a végtelenségig egyé próbálnak válni, csak mikor az határozza meg a helyem a világban, s testem e sok sok atom között, ahol a keze simogatja a bőröm?

Nem akarom, nem akarom, nem akarom, elég volt az egészből, azt akarom hogy vége legyen, nem és nem és nem , nem nem nem nem ...nem akarom, nem. Valaki hallgassa már végre azt amit én szeretnék. Valaki figyeljen már végre arra hogy mennyit küzdök és próbálkozom és erőlködök és mennyi de mennyi alkut kötök és hogy mennyi mindent igyekszem megtenni. Még sosem, mégis még sosem volt igazán, hogy valamire azt mondhattam volna hogy nem, hogy valamikor azt kaptam volna amit igazán kértem, hogy valaki harcolt volna értem, azért amit én szeretnék. Vagy csak megtette volna, talán egyszer lemondott volna valamiről értem.

Sírtam most amikor ezt megírtam, talán még azért is mert tudtam, hogy nem teljesen igaz, nem teljesen igazságos. Nem teljesen őszinte, nem igazán a valóság. Csak egy kiborulás ,csak egy mély pont, egy pillanat amikor elszakadt a cérna és azt akartam amit mindenki ilyenkor: hogy vége legyen, vagy legalább jobb. Legalább annyival legyen utána jobb hogy folytatni lehessen az életet. Muszály néha sírni, muszály néha sajnálni magam, sajnálni mindent, jót és rosszat, sajálni azt hogy sajnálni kell, hogy sajnálom.

Rossz idő volt ma. De nem mentegetőzöm.

Úgyérzem azt az ízt mint a bőrömet, mint a szívdobbanásomat, ha a mellem alá teszem a kezem. Elemi, elszakíthatatlannak tűnő, állandó íz, mint azok az  pici foltok a mélybarna szememben, amit csak akkor látni ha elész közel jössz hozzám. Látni fogom. Szinte érzem a bőrömön ahogy hozzá érek, ahogy összesúrlódom a ruhájával, a bőrével. Hogy érezhetek ilyet 11 nap után? Mer hogy egy hónap után ezt érezném, azt mindneki elfogadná? 11 nap meg banális? Hát nem elmeháborodott vagyok. Szerelmes. Levegőt is nehéz venni, úgy folytogat az utánna valós olthatatlan vágy, a sóvárgás. Hogy már minden pillanatom ez tölti ki. Pedig mostanában úgy érezm, hogy össze fog roppani a testem, hogy a csontjaim nem bírják ki a teherheim, összeroppanok. Széttört testel fekszem majd a földön és értetlenül pislogom, mert én tovább akartam menni, mégsem sikerült.

Vágyni mindig folyamatosan. Vágyok a melegre, vágyom az Ő forró testére magam mellett, vágyom érintésére, ölelésére, csókjára. Vágyom hogy elérjem kitűzött céljaim. Vágyim hogy vozó maradjak, legyek. Vágyaim a vágyaim. Olykor talán minden ekörül forog. A vágyim a szenvedélyeim. Szenvedélyim a vágyaim. Örökkön örökké, csak ebben vagyok biztos. Biztosabb mint bármiben. Hogy sose változom meg. Akarom őt, akarom azt hogy szeressen, azt hogy az egyém legyen, olyan önzőn akarom hogy szintfe fáj. Akarom hogy itt legyen, hogy ne menje el mindig, hogy néha csak értem, egyedül értem jöjjön, hogy akarjon engem, ennél is jobban, akarom hogy kimondja hogy megőrül értem és és fáj neki minden egyes magányos nap és éjszaka nélkülem. Akarom hogy beismerje hogy teljessé tettük egymást és ez nem baj, akarom hogy értse nekem nem életem van, hanem nekünk van egy életünk. Annyi mindent csak akarok, legalább annyira mint amennyit csak szeretnék. Csak nem vagyok olyan visszafogott, jóravaló teremtés hogy én csak szeressem és ne akarjam a dolgokat. Ne is kérd többet hogy legyen másképp...

Egyszer arra vágytam, hogy igazán szenvedélyes, elsöprő szerelemben legyen részem és majdnem belepusztultam. Én nem akarom megölni a vágyaim. De néha azok engem igen.

A vágyaim félelmetesek és őrültek, vagy én?

Úgy érzem szétszaggat az érzéseim tisztasága. Mintha valami csiszolt, fennséges fényben úszó üveg lenne a testemben minden szenvedély, felkavaróan lágy, szinte krémes mint a vaníliakrém, nem a puding, hanem az a krém ami majdhogynem folyik és az illata maga a métely. Nem zavarosak, nem borzasak, halkan zizegve borítják be a testem a fejem búbjáig, érzem a hajam alatt a bizsergést, a fogamban a zsibogást.

Boldog szeretnék lenni, még mindig nagyon szeretnék. Igazán, önfeledten, félelem nélkül, mint az elmúlt 18 évben. Érteni mit vesztettem el a következő 2 évben, hátha visszajárva az utat megtalálom azt a pillanatot amikor szétszaladtak bátor, állhatatos, akaratos, biztos részeim akár azok a színes üveggolyók amiket gyerekkoromban annyira szerettem.

ÉN nem tudom NEM megélni ha valami fáj. Ragaszkodom hozzá, hát ne bántsatok már. Had sírjam, had érezzem azt hogy a világnak vége van és mindent elborít a fekete semmi, olykor, mert úgy hömpölyög át rajtam a fájdalom mint a nyári eső egy fülledt délután: erőszakosan, döjfösen és harsányan, de szereted, szereted ahogy birtokba vette a világodat ez a vad áradat és azt hogy kristálytiszta levegő és sziszegve gőzölgő beton marad csak utánna amire ha ráteszed a meztelen talpad finom meleg. Mindenki azt hiszi, hogy nem szabadna nekem kis dolgokat tragédiaként megélni. Miért? A tragédiákat én kis dolgoknak éltem meg. Lehet hogy a lelket is kiverték belőlem milliószor kislánykoromban, de sokkal élesebb emlékszem arra a fájdalomra amikor akkor éreztem amikor elhagytam a kedvenc barbim. Lehet hogy gimikezdés előtt egy héttel az Édesanyám pszichiátrián végezte és a 1,5 éves hugom rám maradt egyedül de egy rossz szavam nem volt, amikor elhagyott az első szerelmem majdnem belebolondultam.

Arra vágyom, hogy ha lányom lesz, hogy elolvassa az életem. Szeretném tudná mindazt amit én tanultam és láttam, hogy nem voltam jobb senkinél, sokaknál egy kicsit rosszabb is, de szerettem élni. Szerettem büszke lenni, akartos és javíthatatlan. Hogy végül hogyan csiszolt hozzá valaki az élet különös alakjához engem, hogy beleférjek és ne okozzon az rajtam annyi karcolást. Megszelídített és még csak nem is tudja, hogy a mosolyom milyen igazán mély bánatok mögül tört ki, hogy a szerelmem milyen lágy lett a keze alatt. Hogy mennyivel nemesebb lények érzem magam amióta nekem ajándékozta a szerelmét és vele azt a milliónyi csodát, ajándékot és tiszta őszinteséget.

Amúgy tegnap kirúgtak a melóból.

Barátom meg nem jön le a héten.

 Dean Brown meg az Agyalok és Démonok. Azok a kék szemek amik néztek, az az arc, a haj, a szakáll, a mozgás, a hang, de leginkább az a kérés kísért amit mondott mindezek tulajdonosa : Vedd fell nekem fel Dean Brown Angyalok & Démonok című könyvét ahogy olvasod. A te hangodon akarom hallani azt a könyvet, mert annyira csodás hangod van. Ezt kérem a diplomaosztómra, ha ezt megkaphatnám tőled, kimondhatatlanul boldog lennék!

Ha nem megyek el akkor sörözni velük, sose hallom ezeket a szavakat és akkor most nem kísértenének, ahogy az arca sem, meg az Angyalok & Démonok se, nem sírtam volna, amikor az egyik kedvenc blogoldalamon megláttam hogy film lett belőle és nem sokára bemutatják. És bűnösnek érzem magam. Mint aki a Tilosban jár. Mintha tettem volna valamit, pedig még semmit. Azóta furdal a lelkiismeret, főleg ha arra gondolok, hogy teljesítem azt a kérést. Elárulom ezzel U.-t? Szar egy szituáció, csak úgy röpködnek a bassza meg-ek amikor ez terítékre kerül olykor a fejemben.

Az a srác átkozottul különleges volt, éreztem, felállt a tarkómon a szőr tőle és elakadt a levegő a szegcsontom mögött ahogy nézett rám. Hogy tehettem ezt U.-val? Hogy érezhettem ezt amikor szeretek valakit? A kúrva életbe szitu volt, de még mennyire!

U. különleges, különben nem szerettem volna bele. Hisz belé már akkor beleszerettem, amikor egy véletlen képkomment miatt még csak leveleztünk. Úgy olvastam a sorait, hogy majd kiszakadt a szívem a helyéből a dübörgéstől, amikor először meghallottam a hangját, majdnem leszédültem a székről. Amikor először láttam bizsergett a bőröm mellette és annyira erős volt a késztetés hogy megérintsem hogy belefájdult a gyomrom. Amkor először megcsókolt, mintha hosszú idő után a víz felszínére érve levegőt vettem volna. Gyöngyörű szemei vannak, a nem láttam bujább szájat még soha életemben az övénél és az illatától gombóc lesz a torkomban a vágytól. Volt pár olyan "ajándék", amit életemben először tőle kaptam. Ezt senki sem teheti meg mégegyszer.

Úgyhogy le szoktam győzni a pillanatnyi pánikot. De azért mindig elmorfondírozok rajta, hogy az a srác a kötelező gáncs az élettől, ilyen próba jellegű dolog? Bedőlsz e neki vagy nem játék? Azért szép kéréseknél és szemeknél több kell. A refenrenciái egyenesen pocsékak, mivel aki barátnővel rendelkezik és így viselkedik, az gyakorlatilag reménytelenül igyekezhet valahogy egyátalán hatást gyakorolni rám, útálom az ilyen férfiakat. Hát ez van. Néha sajnálom magam a dolog miatt. Töprengek, hogy megtegyem-e amit kért. De ha rá gondolok, akaratlanul megjelenik egy kép valami aposztrófikus lavináról amit egy gát óv, amibe egy gyufaszál van akadva. Ha teljesítem amit kért, kihúzom a gyufaszálat és többé nem irányíthatom a dolgokat. Azt hiszem, amennyire érdekesnek érzem a dolgot, annyira él bennem a teljes ellenállás. Hát valami meg kell hogy ossza az ember, úgy tűnik. 

Új év van, de király. Még mindig csóró vagyok, még mindig keresek egy normális állást, híztam 2 kilót amitől nagyon lett a mellem ( de jó! ) de a combom is ( a picsába! ). A barátommal még mindig minden rendben, igazán szeret és ( ha az előbbi mese utánnem tűnt volna ki) én is őt, az anyukám kedvesebben viselkedik velem, a barátaim megbocsájtják ha hetekig nem keresem őket. Rájöttem, hogy a gyámoltalan, állandóan sírós viselkedésemhez leginkább ahhoz van köze, hogy évek óta álltalában folyamatosan olvasom könyveket ( nem volt saját tv-m és internetem sem, csak most rendelkezem ezekkel amióta elköltöztem) és ezzel kötöttem le magam. A múlt héten amikor 5 órát utaztam hazafel (is) a barátomtól busszal, elkezdtem olvasni az egyik kedven fantasztikus krimiket író írómtól (Dean R. Koonzt) és komoly isten, hete óta nem érzett nyugalom és öröm fogott el.

Hányszor van hogy egyértelmű dolgok vesznek szem elől. Eszméletlen.

Ami annyit tesz, hogy miután az ember telezabálta magát, másnap megkönnyebbülten érbred fel hogy már nem érzi úgy hogy kidurran, de nem is éhes, uh, egy cseppet sem.

Megvolt a nálunk tardicionális hallé meg a sült hal. A töltöt kápi a gázon rotyogott még, régen mikor otthon laktam karácsony után még 2 héti csak azt ettük, de én imádtam. Idén már csak a májasos melegszendvics jut. Mert nem lakok otthon...

Tegnap miután visszajöttem az albiba teljesen rámjött a paranoia, U. nyugtatgatott hogy senki nem tud és nem is akar bejönni hozzám. Igyekeztem hinni neki. ÉS tényleg nem jött be senki. Nagyon megrendített az a kedd esti eset, teljesen megborult a világ velem, elvesztettem a biztonságérzetem. Miután tegnap úgy kiborultam miközben beszélgettünk U. kategórikusan megtiltotta hogy tovább dolgozzak a kocsmában. Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e. Vagy hogy megmondom-e tényleg ezt a főnöknek. Ha a pénzre gondolok, akkor nem, ha a múltkori estére, IGEN, kibaszott nagy igen. Bizonytalan vagyok. De U.nak nem lehet hazudni, nem is akarok. Azt kell tennem amire megkért, mert nem akarom hogy neki álmatlan éjszakái legyenek miattam, amikor arra vár szegény az ország másik végén hogy megcsörgessem, hogy megnyugodhasson hogy élve hazaértem.

Végülis én is szeretnék egy jobb munkát, ami nem éjszaka van, meg nem kell félve hazajönnöm és nem utolsó sorban rendesen fizet. De pont a múltkor kérdezte a főnök minden rendben van-e stb. Akkor még minden rendben volt...

Most itt ülök az albiban. U. polója van rajtam, a papucsában grasszálok a lakásban. Az The illusionist című film zenéjét hallgatom, már vagy 2 napja birizgálja a fülem, tudom hogy mondani akar vmit. Bámulok ki az ablakon, tetszik ez a kis hó ami mindenre olyan lágyan ráfeküdt. A fák vmi káprázatosak. Szétbomlom a fotelban és arról fantáziálok hogy a forró bőréhez bújok, hogy szorosan magához ölel és mélyen magamba lélegzem azt a sűrű, bódító illatot amint áraszt magából és elképzelem hogy akkor majd hirtelen megnyugszom. Csönd lesz bennem és visszaköltözik belém az Élet.

Vagy csak olyan rég volt hogy nem emlékzetem rá. A tegnap este. Remeg a kezem miközben gépelek. Talán nem tűnik félelmetesnek de pár percig úgy éreztem, az életemért küzdök. Amikor végeztem a melóval egykor, az egyik férfi vendég hazakísért és ennek nagyon örültem, mert általában mindig aggódom, h mi lesz így hazafele, hiába lakom csak 6 percre a körzetben van vagy 5 kocsma. Szóval hazaértem, ülök le, érzem hogy valami van a farzsebemben. A picsába. Nállam maradt egy kulcs. Közbe már épp zleppegtem fel a skyp.-ra, mert U. megvárt míg hazaérek. Mondom neki mi van, mondta,szaladjak megvár amíg hazaérek. Megyek, veszek a kabátom, csak a két kulcsot viszem, bár a telefonon elgondolkodom egy picit még sem viszem (soha többet!) csukom be az ajtót...és kezembe marad a kilincs. Nah csodás. Ugyan nagy baj nincs mert a kulcsal lehet nyitni az ajtót még ha szét is zuhan a kilincs, de azért nah. Megyek, leadom. Jövök visszafele, a körforgalomnál már messziről látom ahogy átkozottul feltőnően észrevesz egy cigány gyerek és megáll molyolni a mobiljával mindtha nem tudnám, hogy csak az a lényeg, hogy mögöttem mehessen. Nem mehettem el a nagy bolt mögött hogy így kerüljem el mert egyedül egy kis utcában esélytelen hogy épen maradjak ha már kiszúrt ez a faszjancsi. Elmegyek mellette hallom ahogy köp egyet, nekem a torkomban a gyomrom és sikítanék a legszívesebben, elhaladok egy kocsma elött és beforulok az sugárútra, amikor elég gyorsan elhúz mellettem egy Lada. Először azt hittem, hogy befékez, a benne ülő srácok kiszállnak és berángatnak, de csak nagyon nagyon néztek félem, felénk. Aztán már messziről láttam, hogy a lakásunk melletti kocsma előtt áll két ember. Végül épségben hazajutottam de teljesen kivagyok, azóta is. Azon gondolkodom, hogy ha nincsennek ott a Ladás srácok, akkor a sarkon a ahonnan senki nem látott volna semmit lehet épp fejbe akart verni, megkéselni, tudja a fasz, de iszonyú volt. Este rémálmom volt, hogy vhogy bejutott a lakásba és mellettem fekszik, terrorizál, nem enged el..Fúj undorító, gusztustalan. A fracba. Teljesen kiakasztott. Mondanám hogy veszek valami sprét, vagy kést tartok magamnál de hiába, ha tarkón basznak egy féltéglával, tök mindegy mi van nálam. Mikor lett ez a város ilyen félelmetes? Régen fél 12kor tök nyugodtan gyalogoltam be a külvárosból a belvárosba ahol lakok, akár részegen is, meg ilyenek. Most halálfélelmen van azon a rohadt 600 méteren amig hazaérek. Ez volt karácsony napján az első élményem. Fantasztikus. Kellene egy új meló, amíg még élek.

A karácsony. Egyházi versek, dalok, pásztorjáték, 60 ima evés előtt után közben stb, brrrr, jaj ne :S. 2ig át se megyek, minek, hagyjanak már engem a hülyeségeikkel. Beztos nem alszom ott és amint lehet meg húzok vissza ide, a saját kis ágyacskámba.

Már csak 3 nap és újra láthatom. Rettenetesen hiányzik, főleg a tegnapi után. Hiányzik a nagy, erős teste, a melege, a biztonság amit az ölelésében érzek. Hiányzik, hiányzik, hiányzik, annyira de kúrvára hiányzik. Semminek nincs jó íze, semmi se kell, semmi se érdekes, semmi se elég meleg, se jó illatú, se megnyugtató. Nem kell nekem semmien terápai, nem kell semmi hobbi ésatöbbi csak legyél itt és ne mondjál már ilyen dolgokat nekem, mert annyira fáj hogy legszívesebben nem beszélnék Veled amiért ilyen igazságtalan vagy. Mert szerintem nem én vagyok az egyetlen akit eléggé elborzaszt az ha tudja, hogy 8 napig külön kell lennie attól akit szeret és akivel együtt lakik.

Fáradt vagyok és nagyon félek amiatt ami tegnap történt. Meg kell szerelni a kilincset, mert így még jobban félek h valaki bejön. Le kell fürdeni, hajat mosni, szépen felöltözni és átmenni. És próbálni nem teljesen összeomlani.

Valójában a szenvedélyeim. Amikor lehunyom a szemem tudom hogy sosem lesz vége. Mindig arra fogok várni, hogy megváltozzon minden. Hogy küzdenem kelljen érte, szeretnem, elvesztenem, megtalálnom, fájnia kell. Mint most. És talán néha ennél is jobban. Meg fogom hazuttolni magam. Meg kell hogy tagadjam magam ahhoz hogy beismerhessem, hogy soha nem változtam meg.

Mert annak aki Velem akar lenni, meg kell küzdeni a világom démonaival, akik fogvatartanak és hinnie kell abban hogy minden amit leírok, minden amit kimondok, amit teszek, amit hiszek, a könnyem, a mosolyom egy Forrás. Az ő Élete innen fakad. Belőlem.

Azt akarom hogy higgyen ebben. És ne mondja többé azt nekem, hogy ha egyszer széthullik ami közöttünk van, minden megy tovább mert ez az élet rendje.

Ki akarom feszíteni az időt egy örökkévalóság húrja mentén és hozzá akarom láncolni magunkat és amit érzünk.

Talán kétségbeesettnek hangzik. Az elmúlás csak egy karnyujtásnyira áll mögöttünk és a mosolya maga a megsemmisülés.

Még el sem kezdődött már gyűlöltem.

Minden lélegzetvétel magányosan koppan a testemben.

Olyan üres minden, mint az ágy amibe fekszem. Az érintéseim nem érkeznek meg hozzád, fájdalmasan halnak el az űrben, ami közöttünk fekszik.

Mitha bőröm sem lenne, mintha a szívemben egy kés forogna szüntelen.

Mindenhol, minden pillanatban számolom azt a 7 napot, zsongom mint zsolozsmát, morzsolom tenyereben minden percét, hátha kiejtve kezemből már el is telik.

Én Létezem nélküled. Élek is. De nem szeretek. Bocsájtss meg érte hogy ennyire fáj.

Tegnap tényleg nagyon szét voltam csúszva.A post tanulsága annyi, hogyha annyira kialvatlan, fáradt és magányos vagy mint én tegnap, totál elmeteg leszel. Tényleg mindenen bőgtem és úgy éreztem, hogy itt a világvége. Ma már sokkal jobban vagyok, nagyon jót aludtam, remekül érzem magam. Persze állatira nincs kedvem dolgozni a héten, de mindegy. Valahogy lenyelem.

U. nemsokára itt lesz. Órákig nem fog hozzám rendesen leülni megsímogatni vagy megölelni, személyes dolgokról beszélni. Itt fog pattogni, sztorizgatni D.-vel hogy milyen volt a hétvége, kockul a gépen megállás nélkül, néha bájosan hátrafordul, dob egy csókot vagy megsímogatja a lábam. Én meg csak mosolygom összeszorított fogakkal és igyekszem nem kiadni magamból holmi visító hangokat, csak mert szétverném a fejét a klaviatúrán hogy észrevegye magát. Persze mindezt a gondoszságot csak a hirtelen felindulás mondatja velem.

Motanában mindenki idegesít! Sokmindenen felkapom a vizet, de azért még tartom magam, és csak az esetek 40%-ban mondom meg a másiknak a magamét. Nem vagyok elég toreláns, de korán reggel azt felfedezni, hogy a lakótársam ráöntötte a kávéporomra a forróvizet, csakhogy nem félig tölötte hogy íze is legyen, hanem tele, és ettől olyan lett mint a mosogytóvíz, kúrvára idegesítő. Tudom hogy jót akart, mégis majd felrobbantam mérgemben. Nem mondtam neki semmit, féltem ha kinyítom a szám azt fogom neki mondani, hogy soha többet ne nyúljon semmimhez amit épp meg akarok enni vagy inni vagy eltöröm a kezét. Ezért ez nem túl kedves.

Anyu is hozta a formáját és a "nem az van amit én akarok? akkor dögölj meg" hangnemben akadékoskodott hogy miért nem megyek át. Mert szarul vagyok Anya. Akkor menj orvoshoz. Nem Anya, annyira nem szar a helyzet. Akkor jól van. Jelentése: Ha annyira nem vagy rosszul hogy orvoshoz menj, akkor csak kamuzod hogy szarul vagy és kapd be hogy nem jössz át. Őmmm...Tényleg, az ember azt várná, hogy az anyukája azt mondja hogy oké, kicsim, igaz hogy közel lakunk egymástól, de ha tényleg nem érdez jól magad, maradj otthon, pihend ki magad, szükséged van rá. Nem. Anyu a világért nem mondana ilyet. Áh. B.nőmről meg már szót se ejtsünk. Mert ő aztán teljesen meg van vesze, amióta szakított vele a pasija hirtelen mindekivel barátkozni akar, akiket egy évig míg csak az M. létezett le se szart ( köztük engem is) és most meg van sértődve, hogy senki se ér rá, mert hogy ő bulizni akarna, meg elfelejtni a pasit de hát őt mindenki leszarja. Hát van ilyen, kölcsön kenyér visszajár, nem kell ezen picsogni, csak egy kicsit kell az embernek az agyát megeröltetni hogy felfedezzen a dolgok jelenlegi állásában relevanciát. Mindegy.

Senki se normális (én se) de csak egyszer értsem meg, hogy mi okozza azt, hogy az ember ismerősei, családtagjai egyszerre lesznek elviselhetetlenek? HÁt én ugyan nem leszek világbéke aktivista, napalmot nekik, a fenébe is, tisztára kiborítják az ember lányát, aki amúgy sincs jó paszban.

Aki tudna adni egy kis önzetlen törődést és szeretet INGYEN adni, szóljon, vagy szükségem lenne rá!

Nah, hát ilyen vagyok, amikor épp hajnali fél3-kor érek haza melóból és egész délelőtt próbálom ezt kiheverni.  Tegnap este azért nyugodt voltam, még a mostani általános állapotomhoz képest is, mert megtudntam, hogy a 3 heti munkámmal- amiből van még egy hét- megkeresem a rezsirevalót, azért így édesebb álom jött a szememre. Még akkor is ha a mellettünklévő szórakozóhelyen megint a pénteken szokásos disco party volt, kb. atombombarobbanáshoz hansoló hangerővel.

Tegnap az egyik vendég srác elhívott még egy sörre. Badtam a derekam, 3 hete minden hétvégém a melóról szól, kellett egy kis lazítás mert úgy éreztem szétrobban a fejem. Még akkor is ha elítélhető módon történetesen ez a srác teljesen odavolt értem. Kicsit még az esetem is. Nem volt elég magas de rövidhajú és szakállkás,éppenséggel szőke, pedig a szőke kék szeműeket nem is szeretem. Helyes volt, ez a jó szó rá és teljesen el volt alélva tőlem. Annyira jól esett az egész, pedig gány melós ruhában voltam, meg szét volt már esve a fejem a fáradtságtól. U.-nak elmondom, ha rákérdez. Mert nem történt semmi. Mert én ezekkel a srácokkal csak beszélgettem, elmondtam nekik, mennyire szeretem a barátom, hogy mennyi mindent teszek meg érte. Szeretem U.-t. De most nagyon messze van és én nagyon fáradt vagyok és csak azt szeretném, ha a karjaiba venne és álomba símogatna, melegítene a testével és suttogna nekem egy kicsit, hogy mennyire szeret és hogy minden rendben van, mert az az igazság hogy nagyon nyomorultul érzem ma magam. De csak holnap este jön előre láthatólag.

Ma egy kicsit gyűlölök mindent, mert nagyon fáradt vagyok és nagyon fáj mindenem. A jövőhéten boldog, boldogtalan az albérletünkben fog aludni, ennyit az én és a barátom intim életéről. Nem mintha az amúgy is olyan veszettül nagy lenne, lévén hogy egy szobán osztozunk egy másik sráccal. Mindegy. Szar az egész ahogy van.

Komolyan mostanában úgy érzem, nem bírok ki többet, nem tudom tovább csinálni, mert én csak töröm és töröm magam, de nincs semmi jutalom igazából és így nem érzem hogy megéri, nincs semmi, ami maradéktalanul az enyém lenne nincs semmi amit teljesen megkaphatnék, csak ilyen fél meg negyed kis szeletek, amivel be kell érnem és nincs rá ígéret, hogy lesz egyszer majd egy egész kibaszott valami amit megkaphatok. Kúvára elegem van ebből a folytonos szaros megalkuvásból, hányok az egésztől. Kétségbe vagyok esve és szeretném elfelejteni mert kezdek megint egy olyan véglet szélére sodródni ahol mindig ugyaztörténik velem: összetöröm, elbukom és hoszú hosszú hónapokig nem térek magamhoz és amikor mégis, mindent kezdhetek előről.

Ha Youtubon szörfölget az ember, mindig benne van a pakliban, hogy vmi olyanba fut, ami nem kellemes, szerelmes, elhagytál de fáj videók, balesetek stb. Én mind kiderült, mostmár az elhunytaknak van emlékvideó is. Teljesen véletlenül bukkant fel ez az izé, de nem volt egyértelmű számomra először, hogy mi ez, lévén sose láttam még ilyet. Hát belenéztem, aztán elkapott a gépszíj és végignéztem vagy 5-öt 6-ot. Hogy mit indított ez el bennem? Sokmindent. Legfőképp a döbbenet volt az első. Hogy hal meg ez a sok csaj meg srác, a fenébe is, többje 3,4 évvel fiatalabb mint én. Nem az hogy nem vagyok vele tisztában hogy sokan sokféle korúak akik meghalnak, de akkor is, mi az hogy 16 tökszép csaj, rendes, szorgalmas azt elcsapja az autó, a másik beteg, egy kis agytumor, ilyen olyan gyógyíthatatlan kór, de ami tényleg padlót fogtam a srác aki egy nagy vihar után tüdőgyulladást kapott aztán belehalt. Hát anyád. Most akkor ez komoly? Ennyi az élet, frankón, ugye?

Ennyi. És pedig nagyon is tudom kellene hogy létezik ilyen. Volt egy srác, 2x találkoztam vele életemben, Kecsói volt, nagyon jóképű 18 volt mikor én 16, nagyon laza srác, sportolt sokat és imádott dolgokat megmászni. A híd oldalát, a szobrot, óvoda tetejére, minden, imádott mindenre felmászni. Mai napig nem értem, hogy arra a villanyoszlopra miért kellett, hogy akik ott voltak, miért nem szóltak rá, hogy hogy nem gondolta végig senki, hogy mi is egy villanyvezetékeket vezető oszlop. Megcsapta az áram, a fejét a betonba verte de a lába a vezetékekbe akadt. Órákat lógott ott fenn, mert nem merték leszedeni a rendőrök, se a mentősök, nem tudták ráz-e testén keresztül az áram. Persze hogy belehalt. Amikor megtudtam, teljesen összeomlottam. Nem volt közeli barátom, csak egy ismerős, egy srác akivel buliztam párszor. Egyik ilyen bulikor hajnalban mikor kimentük a Street parkba, vki megbántotta, már nem emlékszem ki és elment. ÉN voltam az egyetlen aki utánna ment. Nem beszéltünk sokat, csak rám nézett és bár fájt neki hogy nem ez vagy az jött utánna de örült legalább én megtettem. Felkelt és visszajött. Aznap reggel láttam utoljára. A baleset 2 v. 3 héttel később történt.

Az igenis megrázó, amikor valaki fiatalon hal meg. Talán jobban mint bármi. Mert egy bizonyos kor után már természetes. Fáj, hogy ne fájna, a papám és a mamám elvesztése pokoli volt, de nem háborgom, mert leéltek egy teljes életet, lehetőségük volt annyi mindent megtapasztalni, látni a gyerekeiket felnőni, megházasodni, unokák, dédunokák. De 16 évesen semmit, semmit nem tehettél meg igazán. Talán még szerelmes sem voltál igazán. Morbid vagyok vagy sem, ha véletlen én is meghalnék, szeretném, ha Gé csinálna róam egy ilyen videót, mert ő nagyon ért a videókhoz. Mert nagyon szép.

Nem mondom, hogy most átértékeltem az életem, mert én minden nap tudatában vagyok annak hogy hány és hány hülye,igazságtalan módon halhatok meg én vagy a szerelmem. Én nemhiába mondom amikor jön le hozzám vagy meg el, hogy nagyon de nagyon vigyázzon magára. Hány a vétlen halálával járó autóbaleset van évente az utakon? Hány? Hány szerencsétlen embert ütnek el figyelmetlenségből, hány fiatal srácot késelnek meg éjszaka buliból hazafele, vagy vernek agyon? A általános, speciális dolgok mint a rák meg a leukémia ésatöbbi meg már csak hab a tortán. De nekem volt egy gimis évfolyamtársam, akit ugyan nem ismertem (4 évfolyam volt a suliba, azért az sok) de fitnesszezés közben agyvérzést kapott. Valószínúleg régóta megvolt az a rossz ér az agyában és akkor, edzsés közben fáradt el az az ér. Ha nem akkor történt volna meg vele, akkor lehet 5-6 év múlva amikor a gyermekét szüli stb. Hát ennyi.

És akkor az én barátom motort akar. MOTORT. A leggyusztustalanabb, igazságtalanabb és leggyakrabban halállal végződő balesetfajtak lehet vele elérni. Ahhoz belehaljon nem is kell ütközés, elég egy magas sebességnél való kicsúszás vagy akadás, már repül is el a fenébe és kész. Na ne... Nem lehet az életet úgy élni hogy minden perven aggódsz hogy mi lesz, én sem teszem, de számon tartom, számolok vele, egyszerűen bennem van. Mint a barátnőm akinek csak egy veséje van. Bármikor leállhat. Ő erre azt mondta, akkor befejezni. Azt mondta, nem akar a dialízisgéphez kötve élni. Valahányszor elfelejt visszahívni, elfelejti bekacsolni a mobilját ésatöbbi, megfordul velem a világ. Ő az én lelki társam. Az az ember, aki ha férfi lenne, életem szerelme lenne. Egy csodálatos személyiség, és folyamatosan egy hajszálon függ az élete. Így becsülöm meg minden egyes pillanatát annak hogy velem van. A másik barátom egy fiú. Egy olyan ritka, jobbára tünetmentes betegsége van, amibe már bele kellett volna halnia. Az egyik legjobb barátnőm szerelme. Nem irígylem. Bármikor beüthet a baj. Ránézek a lökött a fejére és arra gondolok, ha már eddig engedték hogy maradjon, miért lehetne még több. Mostmár nem kellene elvenni tőlünk, elvenni tőle a lehetőséget hogy millió millió dolgot megtehessen.

Reménykedni lehet az élet igazságosságában, hogy pont Velünk nem fog kibaszni. De az élet kevészer igazolja reményeink, inkább azt kapjuk, hogy hisszük, velünk nem történik, de történik. A nev.apám bartját fél év alatt elvitta a rák. Igazi mély lelki barátság volt közöttük. 40 évig semmi baja nem volt. Fél év alatt. Megtörténik. Csupa ilyen hülye dolog történik. Ezt nem lehet megszokni.

Persze, volt olyan, hogy az őrület képe úgy vonzott mint valami egzotikus táj és meg voltam veszve, hogy ha csak egy kicsit is, de belenyalhassak az ízébe. Hát akkor kellett volna valahol a háttérben felszikráznia egy : Hülye vagy v. esetleg egy Vigyázz mit kívánsz feliratnak! Hát ki az a hülye aki meg akar őrülni? Pár pánikroham után persze én is megtanultam a magamét, de már csak sokkal később. Nem hiszem hogy nagyon meg lennék hasadva, inkább csak szenvedélyes, érzelmileg nagy hullámokat megélő egyén vagyok, ezért van hogy néha kicsit megborulnak bennem a dolgok. Csak néha olyan irravionális időben teszik. Mert tegnap este tényleg semmi okom nem volt rá, hogy szarul érezzem magam. Hamar végeztem a melóban, itthon a szerelmem karjaiba zárt és hirtelen üvöltöttem volna, kavargott a gyomrom és kapkodtam a levegőt. Végül sikerült megnyugodnom és sokáig néztem a barátom ahogy alszik, hallgattam ahogy szuszog, símogattam és beszívtam az illatát és győzködtem magam, hogy semmi baj nem érheti se őt, se engem. Hát remélem így lesz.

Óh, hát nagyon fontos informácó, hogy vettem pontom pénzért (2390.-) egy gyönygyörű szép bokacsizmát, amiben nem tudok járni és nem mellékesen fáj is, de azért halálosan szeretem! Vennem kell bele valami szivacs talpbetétet, az lesz itt a dolgok nyitja. De állati szexi, szerelmem álla is leesett amikor meglátott benne. Azt hiszem, voltak hirtelen mocskos gondolatai, ám legyen. ;)

Még a tagadás fázisát élem. Nem nincs vizsgaidőszak. Nem is lesz. Jövőhéten nem is lesz 3 zh-m. Ugyan már, micsoda badarság. ......A picsába! :S

Ha még egyszer valaki fülig érő szájjal jön oda hozzám, hogy várom-e már a karácsonyt, kézigránátot dugok a szájába. Én miért tudok tapintatos lenni? Én senki arcába nem mászom bele, tudva, hogy nem mindeki családja a megtestesült amerikai álom, és hogy a kényszer- és álmosolyok tegnerében az embernek nem lesz ünnepi hangulata, csak gyomorgörcse. Akkor fogom várni a karácsonyt, amikor először a családom szétvált egyik feléhez sem kell elmennem szent este és imigyen minden perc őszinte lesz a karácsonyomban és szép. Ezt idén nem hiszem, hogy meg tudom valósítani úgyhogy összeszorítom a fogam és jó képet próbálok vágni ahhoz ami jön.