Vihar volt. Felszakadt az Ég, hullott az eső, mindent átitatott a friss, erős, élettel teli esőillat, feltámadt hamvából az egész Világ és felrévedt a Létezés a poros, tikkasztó álmából egy estére. Ezen az estén én már itt ülök a Tisza parti albérletben, az erkélyem egy templomra néz, de fák vannak, suttogó, suhogó, hajlongó, utcalámpákba szélfuttan árnyjátékot játszó fák, a magas földszinten közel a világ és mégsem. A nagyszobába égnek a gyertyák, még mindenhol táskák, szanaszéjjel vannak éltem kis darabjai, miközben odakinn még morajlik az ég, villanó fények nyaldossák a fekete mennyezetét a látótérnek. Egy lépésre vagyok mindig egy cigarettától, baljós és egyben csábító éjszaka füstkarikákat eregetni ezen az eldugott helyen egy kocsiútfordulóban a fák rejtekében, mint a világ peremén.
Minden pillanat az enyém, minden izzadtságcsepp, minden fáradtságos óra, a döntések, a pakolás, a költözés, a vakmerő vágyak feszítette igyekezés ezekben a napokban csak az enyém volt. Magányos, csendes, önmagamé. Aiden Erdélybe utazott.
Ma este, ahogy gyertyákat gyújtottam, úgy ahogy rég nem és füstölőt és belekortyoltam a melegedő sörbe és hallgattam a zenét és a rajta átszüremlő világból érkező hangokat, éreztem, ahogy szétnéztem, hogy ez a hely gyönyörű. Ez a hely Végzet, Beteljesülés. Ez a hely fontos, ez a hely különleges, ez a hely más már most is mint az eddigiek és más lesz, másabb lesz mint eddig bármelyik is, ahol laktam, azóta hogy elköltöztem. Ezt a helyet Kátyával választottuk. Ezt a helyet Kátyával takarítottuk ki a mocsokból. Ezt a helyet Kátyával alakítjuk, formálódik a kezeink között, lenyomatokat hagyunk benne. Azóta nem éreztem ilyen otthon magam, amióta elköltöztem.
A birodalmam kapuja előtt pedig egyszer csak ott fog állni Aiden és nem tudom hogy akarom-e vagy sem. Akarom-e hogy lenyomatott hagyjon a frissen meghódított Álmaim mezején, hogy ott legyen, ahogy belép, végérvényesen itt legyen és történjék bármi, maradjon. Mert ha most belép ide, sose felejtem el, ahogy ezt a helyet sem, ezt a végtelen izgalmat, ezt a jóleső borzongást, hogy Hazatértem, itthon vagyok, ez az én helyem. Ő mindig benne lesz, mindig megmarad.
Kátya ébresztett rá a minap a saját hülyeségemre, amikor megkérdezte hogy miért nem azt írom sms-ben amit gondolok Aidennek. Kerek szemmel meredtem rá, mert hát ez nekem hogy hogy nem jutott eszembe? Mikor lettem én ilyen, aki nem azt mondja amit gondol és nem azt teszi amit akar. Miért fárasztom magam a játszmákkal amik olyan sokáig tartanak, olyan kimerítőek és amiket mindig is gyűlöltem. Önmagam akarok lenni. Be akarom engedni Aident ide és nem akarok félni hogy mit okoz, mit hagy itt amikor elmegy és hogy mikor nem jön vissza többet. Mert ez a Hely szép. Mert Én szép vagyok és a félelem eltorzít mindent.
Nem kérdés, hogy mennyire hiányzik. Hogy minden nap gondolok rá, hogy minden nap eszembe jut hogy milyen lesz újra látni egymást. Elakadt a lélegzetem ha rá gondolok, ha csak arra hogy megint megérinthetem, hogy hallhatom a hangját. A napok telnek és nem várom hogy gyorsabb legyen, mert mintha már elfogadtam volna hogy meg kell élnem elfogadtam mert a viszontlátás extázisa mindenért kárpótolni fog.
Nem akarja az ember. Tényleg nem. A szavai, a suttogott, magányos szavak is tagadják vagy tagadnák, ölnék, folytanák, tipornák, pusztítanák az érzelem minden morzsáját, hogy sose legyen mintha sose lett volna, ne történtjen meg ahogy megtörént már, ne legyen igaz ami a valóság és ne is legyen álom róla hogy álmondnánk....
Nem akartam az Aiden barátnője lenni, pontosan annyira amennyire csak erre vágytam, pontosan azt kaptam amire gondoltam, pontosan tudni hogy minek mi a következménye...
egyetlen pillanat minden, amikor eldöntöd magadban, hazugságok vastag máza alatt is tisztán tudatában annak hogy ezt akarod, ezt a fájdalmat, ezt a kétséget, ezt az első pillanattól fogva gyötrelmes érzést ami a rabjává, szolgájává tesz szavak és tettek nélkül mert te teremtetted meg magadnak...a tied, teremtménye az érzelem a szívednek és mégis egyből alárendeltje vagy értelem nékül mert feladod mindened abban a hitben hogy nem lehet másképp csinálni...
mennyire szerettem volna elhitetni most is magammal hogy most nem arról van szó, hogy most ura vagyok a helyzetnek, hogy most nem törénhet semmi drámai se meglepő, hogy ez most egy játék és addig játszuk amíg nem válik többé és akkor lépünk ki amikor kedvünk támad mert nincsenek szabályok se korlátok, mert ezek csak játszmák...
De ha valaki egy órán át nyüszít mert lemerült a telefonja és 2 fröccstől részegen idegenek kártyafüggelten telefonját kéri el hogy aztán más idegenek laptopján nézze meg az Aiden telefonszámát és kényszerűen hagyja hogy mások ezt végignézzék, hogy aztán a Barnacukor telefonján felhívja hogy leforrázza és megsemmítse 5 szó az nincs tudtatában annak hogy a önmaga valója számára a legpusztítóbb, nem mások...
Ez egy olyan pillanat amikor bármit megadnék hogy ne érezzek, hogy ne merüljek el jobban hogy valami kihúzzon ebből az univerzumból és porrá zuzzon a létem semmiségének tudata és nagyobb hatalmak akarata, semmint hogy a saját lényem folytson meg mert semmit se lehet ezek szerint változni és ez felér egy halálos ítélettel...még akkor is ha minden ilyen kijelentés a végtelenségig hatásvadásznak feltűntethető...
Soha többet nem akarok beszélni Aidennel...nem akarom látni, érezni, ízelni, kutatni, nézni, hallani, tapintani se szeretni. De ahhoz sose voltam elég gyenge hogy feladjam sose voltam kevéssé vakmerő hogy megprobláljam megváltoztatni a sorsom, sose elég elvakult hogy lássak a szememmel, sose elég belátó se elég szelíd hogy ne pusztítsam el pillanatok alatt magam egy szevedélyért, olyan pillanatokért amik majdnem szerelmek voltak...
Rabjának érzem magam. Semmiben sem vagyok biztos, semmin se állok szilárdan, senyvedek, forgolódom, tapogatok, pislogok mert próbálok látni de csak egyhelyben toporgok. Valami feszít belülről, valami nincs rendben, feszengek, kivakarom a csípéseim, nagyon nagyon sokat dohányzom, keveset alszom, sok a kávé meg az energiaital, kevés a kaja…vagy sok? Ha eszem felfordul a gyomrom és csak rossz vége van az egésznek, ezért inkább nem eszem.
Ma is itt fekszem az ágyban, kócosan, iszom a kávém, fáj a gyomrom mint az őrület, fetrengek és azon gondolkodom, hogy milyen lehet kokainozni. Tegnap este megnéztem az Egy kosaras naplója és a Thirteen c. fimeket, amik elég komoly hatással vannak az emberre. Tegnap este Aiden úgy volt hogy majd hív és találkozunk és nagyon későn hívott is, hogy menjek be, mondtam hogy kizárt, mert holnap dolgozom és megmondtam, hogy nekem az az első, mert a rohadt életbe én eltartom magam, csak én vagyok magamnak, nem tehetem meg hogy ezt elszúrjam, mert most hogy állandós vagyok, sokat kereshetek, többet költhetek végre magamra, nem kell annyira kuporgatnom és Anyukámnak is tudok segíteni…és neki most kell is. De mennyire nagyon. Ez sose változik, a bizonytalanság az az amplitúdó Anyu életében ami kivédhetetlen, kipattinthatatlan, megsemmisíthetetlen. De halványan azért látom Anyu szemében a régi tüzet, hogy keresztül fogja vészelni. Nem akarja hogy segítsek, pedig mindennél boldogabbá tesz ha tudok neki segíteni. Jah szóval amúgy igen, mondtam Aidennek hogy felejtsen el mert én holnap dolgozok és hadnemár hogy az utóbbi 3 hétben állandóan ha találkozunk akkor reggel fekszek, délbe kelek és estig dolgozok és ez nekem most már nagyon nem bejövős, elmondtam, egyik fülén be, másikon ki…
Meg különben is, minek és mi van közöttünk és annak mi értelme van? Képtelennek érzem magam egy kapcsolatra mégis érzem hogy valami nincs rendben, ebben a nagy magamnak kikiáltott magányban és önállóságban, hogy ez milyen jó meg milyen szép és hogy én ezt mennyire élvezem,sá lá lá lá lá. Mégis este ahogy letettük a telefont Aidennel, pokolian elkezdtem szenvedni, nem tudtam aludni, nem volt itthon pálinka hogy igyak egy kicsit és megnyugodjak és majd megőrültem…titkon, a pici szívem apró sarkában tudom hogy törődésre meg szeretetre vágyom, de már túl vagyok azon amikor még hiszek benne…
Megint költözöm. Mert a lakótársam a világ egyik legidegesítőbb, fölényeskedő, anyáskodó főbérlő lakótársa és mert a szobámon nincs ajtó ezért 4 hónapja nincs intim szférám… Következő lakótársam Kátya a munkahelyemen dolgozik, eléggé bejövősnek tűnik, de hát ha összeköltözünk, minden kiderül. Iszonyúan várom, csak nem tom hogy a bazi sok cuccomat hogy a fenébe fogom egyik helyről a másikra elcipelni….
( Figyelem! A kép csak illusztráció, a való életben a Férfiak nem így néznek ki! )
a Férfiak az életemben egyre csak fel-felbukkannak, zavart keltenek, szenvedélyeket szítanak és szenvedéseket vonzanak.
Abraham:
3 hete kértem, hogy legyünk megint együtt. Van az már lassan 4 is. Kategórikusan nemet mondott, büszke volt magára és magabiztosan mosolygott bele a Nagyvilágba, egészen tegnap estig, amikor megint rájött a "senkisefogúgyszeretnimintte" életérzés és megint a leglehetetlenebb pillanatban. Köszi de nem. Mert hát mi a fészkes fenét gondolsz te rólam? Különben is elment az eszed. Meg mindig csak akkor jön ez a nagy hevület rá, amikor épp mással vagyok. De érdekes...frászkarika, kulipinytom, lehet gubbadni és gondolkodni magadba, én kértem nekem se lehetett. Most meg mint nem aktuál a téma. Nah ez nem egy love story lesz érzem...tiszta se veled se nélküled, de veled se akkor amikor lehetne hanem amikor nem.
Daniel:
Egy szakra járunk, csoportvezetőm volt. Daniel akinek vakító kék szeme van és nincs haja, mert az szerinte nem menő, ezért kopasz a feje, elegáns az inge, megnyerő kisugárzása, magabiztos tekintete, racionális az arcéle és haláliradenagyon belém van esve. Elpuskáztam, amikor azt mondtam hogy lehet esélye nálam, mert most sértődött a hangja a telefonban és inkább rám vágná mint hogy beszéljen velem, aki két lábbal tudok férfi lelkeket a földbe döngölni. Az köszi. Megértem. Elrontottam, most meg nézem a kis játékom hogy miért nem működik. Nem kellett volna földhöz vágni, belátom.
Dean:
Az ex-punk munkatársam, akinek mellbimbó priceringje van, magas mint a fene, vékony és zsidó orra van, a rend kedvéért meg szekszi neki a szemüveg, és mindenki szerint lassan beszél de én odavagyok a hangjáért meg kis kedves bohóságaiért, meg hogy : " Cicccaaaaaa" és a gondtalan, álomtalan együttalvásokért. Dean hajtott rám én meg mondtam hogy nah hát ki van csukva, mert amúgy szabálykerülő-törő-szakító vagyok én, há hogyne, de munkatárssal? Isten ments. Azt eddig se, ezután se. Olvastam elég szakítósblogot, hogy tudjam hogy nem...nah persze, azért nem erre alapoztam a leginkább, de ha valaki nem érti a fenntartásaim, olvasson pár kellemetlen story-t erről és rájön hogy mire gondoltam amikor ezt elhatároztam. Legutóbb este részeg voltam, de szerencsére túl fáradt hogy esztelen dolgokat kövessek el. Nem szabad sokat együtt aludnunk...
Jhon:
A pesti munkatársam...valahol a főnökön is, legalábbis magasabban van a multi-hierarchiában mint én. Sose láttunk személyesen egymást, de már naponta kétszer beszélünk telefonon, napi 8 órákat töltünk el úgy a munkahelyen, hogy végiglevelezzük...ennyit a munkahelyen senkivel semmit szabályról. Plátói. Így hívjuk mi azt ami köztünk van, ettől édes, ettől szerethető, a láthatatlanság varázsa, ha úgy tetszik...na maradjon ez így, vagy inkább jobb lenne így se, csak megállni tudni kéne...
Braien:
A sétálóutcán botlottam bele még 4-5 hónapja, a Green Peace-s fiú azóta is nekem, akinek 20 évesen 27 éves barátnője volt akkor, magas, karakteres arcú, mosolygós, csupa melegség srác, csupa kalandvággyal, tettrekészséggel és erővel. Most meg Pesten nyomul a Pandásoknál (értsd: WWF). Most épp hozzá készülök hétvégére, menekülök, rejtőzködnék, de lehet hogy nem a legjobb ötlet egy olyan sráchoz húzni, aki ha csak beszélünk állítása szerint extázisba esik...
És végül megérkeztünk a lényeghez: AIDEN
AIDEN aki már nagy betűs, aki nem tetszett, akibe belebotlottam, a magas, vékony, egzaltált, túlfűtött, jól nevelt, kócos-hosszú hajú alakjában, aztán meg most lopott órákat töltünk más emberek lakásának szobáiban házibulikban és mit se zavar ez minket. Először játéknak vettem, másodszor inkább sarkon fordulnék mert harmadszor simán tudom hogy beleszeretnék és ettől már csak egy hajszál választ és akkor nem lesznek vicces posztok egy darabig az tuti. És mégis, valami elemi vonzás van testünk között, valami finom, leheletnyi. Valami amitől ő hozzám ér és magához húz a széken amikor másokkal beszélgetünk és én a csöndes ellenállót játszom, mert mint nekem vonzalom, aztmárnem, nekem ez nem kell, Ő meg átkarol, meg magához húz és akkor most ez nem értem. Hogy van ez. Tegnap mikor elment már nagyon nem volt jó. Akkor jutott eszembe, hogy most kellene elegánsan-angolosan távozni a színről és úgy tenni mintha mi se történt volna...az volna szép, ha ilyeneket lehetne.
mindenkiártatlannak születik. Minden nő egyszer kislány volt. Elhitte a meséket, álmokat szőtt, elhitte hogy van szerelem, hogy jóvátehető minden, hogy van igaz barátság, megbocsájtás, gyógyulás, ártatlanság, jóhiszeműség, bizalom, hit és sok sok szeretet. Elhittük mind.
De kiderült, hogy a szeretetünk nem elég, akármilyen mély, akármilyen igaz, a törődésünk nem elég vigasz, a szívünk nem elég menedék, de csak a miénk, megtört szívű, hitehagyott lányoké, akik vadszívűek vagyunk a jámbor szeretethez és halálra sebeznek minket vad szerelmek. Mi mindig búcsúzunk, mindig elengedünk férfiakat a karunkból, ölünkből ,szívünkből ,elménkből, színük legjavát adva, jobbá téve, igaz útra terelve kiadjuk kezünkből féltet kincseinket mert tudjuk hogy mi nem tarthatjuk meg őket. Mi vagyunk azok akik jobbá teszik őket, akik mellett felébrednek, megértenek, megtérnek, hisznek és megteszik azt amit mindig is akartak, de soha nem minket. Mi mindig egyedül megyünk tovább, üres kézzel, tele emlékekkel, tele elveszített férfiak szikrázó emlékeivel arcunkon, megannyi ránc lesznek majd, jelek, nyomokat hagynak majd idővel, hogy itt jártak. Angyaloknak hívnak minket mind…s mi szeretnénk hinni benne hogy azok vagyunk, szeretnénk nem érezni hogy fáj, szeretnénk megnyugvást találni a magányban és az elhagyatottságban, hogy mi mind jobbá tettük őket, jót tettünk s csak ez számít. A szívfájdalom nem…
Marcus ezredéves megdönthetetlen falakat zúzott porrá másodpercek alatt, a helyén maradt csonka hit pedig nem vigasz arra hogy megváltozott minden. Megváltozott a szívem.
És ott van Aiden. A maga gyönyörűségében. Csókjának emlékéből élek nap napután, míg vissza nem ér. Mert legtöbbször megkapom azt amit szeretnék, csak nem tarthatom meg őket.
Mert úgy nézett rám a szombat esti koncertje után mikor meglátott- és én hogy féltem, hogy hogy fog majd reagálni ha meglát, nem szóltam hogy megyek, nem is tudtam hogy megyek, egyszer csak ott voltam - mint aki angyalt látott, odajött hozzám s azzal a lendülettel felkapott, megpörgetett, megölelt, megpuszilt s onnantól minden csak rólunk szólt, csak kettőnkről. Csak arról hogy órákon át beszéltünk testünkkel egymáshoz simulva, egymás fülébe suttogva, arcunkkal súrolva a másik arcát, minden ezekről a kis pillanatokról szólt, amíg már kínkeservesen eksztázisba nem estem minden fél pillantásától is, s kértem, hogy ne beszéljünk többet, ne, csak tegyük azt amit jónak látunk és más már nem számít, lesz ami lesz és akkor felkapta a fejét és halálosan komolyan nézett rám ahogy megszólalt:” Akkor én most meg akarlak csókolni.” A szívem majd felrobbant és abbahagyhatatlan volt érinteni, ízlelni egymást, abbahagyhatatlanul gyengéd, szívszaggatóan mámorító, finom mozdulatok, apró fulladozó sóhajtások. Ha rajtunk múlik az örökkévalóig vagy a végítéletig ottmaradtunk volna, egy pincekocsma eldugott zugában egymás karjaiban. De minden ilyen álomszerű látomásból fel kell ébredni tisztán, el kell menni a partra és megnézni a Napfelkeltét a hídnál, nézni egymást, hazasétálni, troli megállóban elszívni az 512. cigit aznap és tegnap és elbúcsúzni, számot se cserélni, integetni, egyedül hazamenni, leülni és várni.
minden rendben volt ma reggelig, kétség se fordult meg a fejemben semmiről, gondolataim se voltak, eszem se működött, s ahogy ma délelőtt ültem a monitor előtt a munkahelyemen és beszéltem az ügyfelekkel, egy pillanatban a könnyem majdnem kicsordult, a székről majd lefordultam amikor rájöttem, hogy akkor most ELMENT, elment mint Marcus…este 19:00 kor a trolin hazafele már gyakorlatilag kész tényként kezeltem hogy mást se mondhat ha hazajött, mint hogy átgondolta és egyedül kell lennie, ne folytassuk ,mást szeret stb. valamelyik vagy ezek kombinációja…már a trolin totálisan úgy éreztem magam mint akit pofon vertek és úgy kellett emlékeztetnem magam hogy még semmi ilyen nem történt. Ez a rémképzet gyötör, nem hagy nyugodni, levegőt venni, létezni, gondolni, szeretni, várni, hinni, bízni, akarni. Lebénít, mint az ideggáz, használhatatlanná válsz, némává meredve merengek ezen egész nap. Semmi sem képes lenyugtatni, belém ette magát a kétség mint valami féreg, s túl gyenge már bennem a jó, ami felvehetné ez ellen a harcot. Most még kitartok, most még elhiszem hogy nem felejtett el, most még talán érzem hogy a szíve nem kegyetlen s nem fog megsebezni engem. Most még, de legalább ennyire nem hiszem. A jó és a rossz csatájának színtere lettem, a nézőközönség vajon kinek szurkol?
Üdvözlöm a Fiatalemberta messzi távolban, 16 éves lányok gyűrűjében ha énekelve gitározik megnyílik neki bárki szíve, lelke, nem vitás. Ilyenek a rock sztárok. Megbeszéltük. Remélem emlékszel még rá.
Ha van két választás, amelyről tudod hogy nem is választás, de még csak lehetőség sem, miért játszod meg, amikor ez még csak az illúziója sem? Mert meg sem fontolom hogy olyat válasszak ami egyszerű, ami kevesebb fájdalmat, sebet, gyötrelmet, kínt ésatöbbit okozzon, mert nem is érdekel. Csőlátás, infantilizmus, kinek mi tetszik, mert nem bírom abbahagyni, nem tudok ezzel leállni. Ha annyi pénzem lenne legalább ahányszor ezt leírtam, gazdag lennék.
Üdvözletem küldöm, meg csókoltatom az élet fintorát, üdvöz légy az életemben vagy csak egyszerűen itthon? Nincs is kegyetlenség nélküled ;)
Az ember elindul, nagy reményekkel szépen felöltözik, s azt gondolja, hogy minden helyre hozható, hogy minden sebre csak az a gyógyír ami okozta és ez valami olyan kétségbevonhatatlan, kényszerű és megvalósítható eleve elrendelés, ami cáfolhatatlan, de nem nem... az egy fricska, hogy megtanulj emberek között úgy sírni hogy senki nem veszi észre, még könnyes sem lesz a szeme az embernek, csak érzed, hogy gurgulázik benned fel a fájdalom, de senki se látja, egyszerű és nagyszerű. De..mindig van mélyebben, ilyen ez az Alice, nagyon kis kíváncsi, mit nekem kínkeserves szenvedés, ugyan már, kit nem érdekel, hogy is volt az ?
Hogy amikor a Márk ott volt totális teljes valóságában-szépségében, akkor a Szöszi szülinapja volt és hogy hogy nem, ki hinné el, a Szöszi-Márk országos cibora kombó egyszer csak hőszerelmes Szöszi-Márk kombóvá avanzsált a szemem láttára 1 óra leforgása alatt... Porba hullottam? Áhh...Összeomlott bennem egy világ? ugyanmár...
Csöndesen tört össze bennem minden, egy néma frontális karambol volt a kőkemény valósággal, köszönöm, pár végtag odavan, de a szívem, nem kell félteni, meg van még...mert mint minden furcsa kezdetű story-ban, itt is megvan a dupla-tripla ilyen-olyan csavar, csak hogy legyen min gondolkodni a nézőközönségnek.
Ülök ott. És ott ül Aiden. A Szöszi volt pasija, találkoztam már vele egyszer és nem tudtam hova tenni. Egzaltált, határozott, vékony, szenvedélyes, énekes-gitáros, különös jelenés. Beszélgetés, sok sok beszélgetés. De egyszerre minden csak arra az egyetlen pillanatra hegyeződik ki hogy megcsókoljon, hogy megcsókolhossátok egymást, hogy semmi se lenne elég amikor megtörténtik és hanvába hal az ember, annyira jó és gyorsan haza kell menni és megyek is, " Szeretnélek megcsókolni megint"- " Nem lehet"- Utólag: Frászkarikát! De hát mégis csak most jöttek össze az ex-jeink, mégis csak olyan kellemesen fasza hogy most húzott le egy évet 1 nő mellett, mindig belétek futok, épp most szakított pasik, egyem a szíveteket, de jó látni titeket, hát ezt a rohadt szívást, hogy pillanat volt...egy pillanat volt és már...már baszhatom az egészet, mert egész rohadt nap a fejemben jár, iwiw levelezés, az köszönöm szépen, hogy a fenébe ne, egy jó nagy pofon, az kéne, hogy ébredj már fel bazd meg kislány? mit képzelsz? Vele nem olyan lesz? Ő nem fogja azt tenni mint a Márk? DEHOGYNEM! Hogy a büdös frászkarikát nem...
De ha már egyszer elkezdődött, akkor nem lehet megállítani, nem tudom kiverni a fejemből, nem tudom, azt ahogy ott áll felém magasodva, ahogy rácsodálkozom-csodálom hogy milyen magas, milyen férfias, ahogy néz, arca mellett égeti a szemem a lámpafény, a teste inas, súrolja az enyém és már tudom...oh de tudom,- mennyire szánalmasan kiismerhetővé vált minden- hogy nem nyugszom ameddig az ágyában nem kötök ki, ameddig halálosan le nem meztelendem előtte, minden értelemben, hogy tiporjon rajtam végig, hogy vessenek meg majd a mások, a barátokból átváltózó ítészek, akik riherongynak, kúrvának neveznek és én miden eddig velük megélt percet feláldozok majd pár szenvedélyes pillanatért ezzel a sráccal. Óh de szép is lesz... ( teátrális vagyok ? )
Aident láthatólag nem zavarja a G.+M. pároshoz fűződő extrém kapcsolatunk mivolta, de az is lehet hogy most kb. minden nőt megdugna aki csak a közelében van s él és mozog. Talán egy-két ember nagyon nagyon be fog rám rágni és az igazán nem hiányzik és nem kellene...talán igazán nagyon jól pofára fogok megint esni. Nem kellene. Most kapargatom magamról a Márk okozta sebek hegeit.
De amúgy úgyis csak egy történhet, ha Aidenen múlik és bármilyen szinten is belemegy:
Agyő, józan ész, ágyő értelem...( már ha beszélhettünk ilyenről az esetemben eddig is valaha a múltban).
P.S.: egész nap ennek a számnak a dallamatát dúdoltam, annyira jó volt meghallgatni. Nem tudom miért jutott eszembe, általános sulis koromban hallgattam utoljára.
Naponta változik a hangulatom, mintha frontok vonulnának, egyik nap minden rendben, a másikban a testem is alig tudom vonszolni, mert minden fáj és minden elviselhetetlen. Minden nap új, fogalmazhatunk így, minden nap egy új kihívás.
Nincs többé kedvem ismerkedeni, nincs többé kedvem felvenni a telefont félig ismeretlen fiúknak, még akkor se ha szépek, még akkor se ha már tegnap tudtam, hogy ma még hagyján de holnap már biztosan metafizikailag átalakul a testem valami szörnyűséggé ha nem érintkezhet mással. Egyedül nehéz szexet kivitelezni.
Képtelenség lenne hogy elhagyja a számat az hogy a "barátom,apasim,afaszim stb." és hogy valamit, akármit, bármilyen kapcsolatot "járásnak" hívjak. Fizikailag nem vagyok képes rá, kilökné a szervezetem ezt a formációt én pedig elhaláloznék. Ezek a korlátaim.
Nem ismerkedem, mindenkit lerázok, tetű vagyok, nem veszem fel, nem megyek el, így jártak, menjenek, én itt sem vagyok, sose.
Csak ketten. Áll a szívem mezején két férfi és egymást készülnek lelőni, de köztük vagyok én, ezért én vesztem életem a párbajban.
Mégis szeretet-hiányom van, érintés hiányom van, érzékiség alul-tápláltság látszik a testemen, hogy érj hozzám, símogass végig, fogj meg, marj, csókolj, puszilj, dörgölözz, mássz belém, tapogass le minden porcikám minden porcikáddal.
Inkább kifordulok az ajtón és vissza se nézek a buja vágyaimra, akik mint a hetérák, tekeregnek az ágyban, ahol megszülettek.
Nem tudok megnyugodni, nem tudok levegőt venni, nem tudok elviselni senkit és nem tudok meglenni magam, nem tudok lefeküdni senkivel és mégis megtenném mindenkivel hátha elmúlik háthat jobb lesz hátha végre valahol valaki mellett levegőt is kapnék mert most nem nem nem nem hiszek el semmit, az a kúrva kis emberség még ami maradt, az visz tovább, az tart életben, hogy dolgozni menjek, hogy leadjam a szakdogám, vagy hogy tanuljak, mintha értelme volna, de nincs nincs az egész rohadt szar egy nevetséges kabaré, hiábavaló, ha meghalunk, ha meghalok, eltűnök, mi lesz a testemmel, mostanában ezen jár a fejem, hogy milyen mozdulatlan leszek, mint egy szobor és nem lesz bennem semmi és akkor hova tűnök? A Dénes hova tűnt? Az ő édes, nyúlánk testéből hova lett minden amit szerettünk?
Hoba tűnt a józan eszem, hova a hitem, hova lett az a sok szentimentális ámítás ami mindig tovább vitt és ha már nincs, akkor én minek maradtam itt? Úgy érzem hogy nem bírok ki egy nappal se többet, de még csak egy órával sem, és én hülye elvállaltam az állandó állást a diszpécserközpontban mert nem akartam egész nyáron Bálintal lenni kettesben Pesten az albiban amiért szinte fizetni se kell, egy szobában fogunk élni és 1 évvel fiatalabb nálam és már belém van esve és én ezt nem akarom, nem is akartam, elég már az ilyenekből...21 éves vagyok, csak szólok...elvállaltam, pedig lehet fel kellett volna mennem Bálintal már most Pestre, de akkor Reni megölt volna, mert ő meg most jön vissza a nyárra dolgozni és már csak ennek a reménye éltet, hogy Reni itt lesz és minden sebet begyógyít, úgy ahogy csak ő tud. Ha tud egyáltalán valaki, és Abraham elmegy, ELMEGY, itthagy, egyedül, egyedül magammal, az őrülettel és nem segíthet, nem nyugtathat és már csak az Ő józan esze tart egyben és nem akarom hogy menjen és tudom hogy mennie kell és azt akarom hogy maradjon és el akarok felejteni mindent, csak kérlek, maradj itt meg meg fogok ŐRÜLNI, KÖNYÖRGÖM HOGY MARADJ, KÉRLEK, KÉRLEK, KÉRLEK ,KÉRLEK, NEM BÍROM TOVÁBB, NEM MEGY KÉRLEK...
A Márk...eltűnt, ELVESZETT...ELTŰNT, de nem szűnt meg, a szívemben a szerelem, a vágy, a kínzás a gyötrelem, a mocskos, alattomos, gyűlöletes szaros kibaszott szerelem az bassza meg itt maradt, hogy gyűlöljem érte, hogy torkom szakadttából üvteni kéne hogy rohadj meg te önző, nyomorult rohadék seggfej, te gyalázatos senkiházi, hogy itt vagy, minden rohadt kibaszott kúrva nap minden baszott percében, itt a szívemben, hogy nem szűnök meg szeretni téged, haldokolni minden percben hogy elhagytál, hogy itt vagyok és mindenki rohadtul elmegy és itt vagyok, és 5 percre laksz, látom a házadat az ablakból és már haldoklom és édes isten...nem segít senki...
Nem dramatiázlom túl, ez nem egy kibaszott hisztiroham, hanem egyszerűen ELÉG VOLT, elég volt, elég...elég a sok fájdalomból, a sajátoméból és másokéból, hogy másokat szenvedni látok és nem tudom elmúlasztani. Nem tudok segíteni, nem tudok mit mondani vagy tenni, mert nem lehet segíteni, csak menni, mintha muszály volna, mintha valami titkkos erő hajtana, mert a Dénes meghalt és nem kellett volna, az ember nem hozhat szégyent magára, hogy Ő meghalt, Én meg itt omlok össze az élet múlandóságának tudata alatt...
Dénes temetése holnap lesz. Egy hete nem beszéltem a Márkal. A múltkor véletlen láttam a háza abalakában a piros lámpafényt, a szekrényét és hogy otthon volt, ott járkált én meg álltam és nem hittem el hogy ennyie közel van és ennyire kibaszott elérhetetlen lett számomra és nem akarom holnap látni nem akarom, nem ahogy látom kell hogy a Dénest a föld alá temetik és ennyi za élet és akkor mi az értelme, mi a szar az értelme az életnek?
Nem, már az Isten se segít meg, ha van egyáltalán, nem akar semmi se segíteni, akkor meg minek is kérjem, csak mégis, kérlek hogy legyen jobb, legyen, mert ez már elviselhetetlen, embertelen, könyörtelen, kérlek hogy hagyd abba...hagyd abba...
Az utolsó 3 percet megnéztem még háromszor mire megértettem, bár biztos hogy más lett volna ha a film címe nem Szemvillanás alatt hanem Szempillantás alatt...de mivel pont felpillantottam a végén és megláttam a címet..úgy harmadjára...olyan nagyon fájt amikor megértettem. Mert most még a rossz sejtésem is jobb lett volna a valóságnál, jobb lett volna nem is látni...legalább olyan pokolian szíven ütő volt mint a Komfortos mennyország, csak az volt a különbség, hogy itt a végén csap arcul a felismerés...
Akit érdekel akkor : The Life Before Her Eyes ( 2007)
Már szétmarta a testem a magány meg a félelem, az őrület kicsi kis csillámporként tapad a szemhéjamra.
A rezsi túl sok, asszem lehet hazaköltözöm. Meg mert a húgom és az öcsém testemhez símuló, meleg teste a Valóság, könnyebb lenne Itt Lenni, mint ha egyedül vagyok folyton... A szakdogám nem írodik...igyekszem, de egy vicc az egész. Nem bízom benne hogy sikerül, mert amúgy csak sírnék, sírnék és sírnék...de néma lettem. Már el sem mesélem a gondjaim senkinek. Abrahamnak se, senkinek. Abaraham...életben tart, olyan a léte mint egy fúzió..összeköttetésben tart az élettel, Az Életben Tart. Meleg, inas, határozott és erős. Ha mellette alszom, az agyam megszűnik létezni...kikapcsol. Tegnap még álmodni se álmodtam...este elaludtam a teste mellett és üres voltam...a lét kiáramlott belőlem és nem voltam senki, sehol és semmikor.
Amikor először újra megcsókolt a hétfő délutáni álmos félhomályban, egyszerre szinte szétszakított az érzés, egyszerre lángolt a bőröm és elszorult a torkom, mintha sose csókolt volna, de nem csak mintha ő nem, mintha még soha senki, aztán csak sírtam, felszakadva és és szívből...Ijesztő volt rádöbbenni mennyire megváltoztatott Márk és a vele töréntek. Vagy talán amik sose történtek meg vele...mert rájöttem hogy ami köztünk volt, az egy álmokfutás volt. Lélekszakadva rohatnunk egymás karjaiba de csak áltattuk magunkat azzal hogy láttunk valamit is egymásból...sose tudom meg hogy ki volt Ő.
A testem és a lelkem is bezárult. Sosem tapasztalt érzés ez nekem. Nem várok senkire. Egyedül vagyok a fejemben és a testemben és nem várok már "Rá"...nem látom ahogy régen, nem látok kitalált fantasztkius perceket, történeteket, hogyan találok rá az igaz szerelmemre. Mert nem fogok...ez nem is lemondás, inkább a vágy halt el, hogy ez megtörténjen. Kiámbárndultam a valaha volt legnagyobb tündérmeséből...Csak hogy mindig ez hajtott előre...mindig. Nem hiányzik. Abraham szilaj teste hiányzik, a mellette bekövetkező ájult alvás hiányzik...reggel sírni tudtam volna mikor ki kellett kelni az ágyból. Rácsinpaszkodtam és mindenhol csókolgattam...nem tudom elképzelni hogy lefeküdjek vele, hogy lefeküdjek akárki mással. Abrahamnak is mondtam, de nem hitte el, amit meg is értek. Nem ilyennek ismer. Senki nem ilyennek ismer...
Furcsának lát. Meghiszem azt, furcsán is érzem magam. De most nem olyan haszolt érzés, nem olyan fullasztó, szédüleset, szívszaggató érzés. Inkább olyan, mint egy tavaszi nagy mosáskor kifeszített ágyneműhúzatott megáztató nyári zápor, amikor az ég felhasadva dörög és a villámok fényében finoman táncolnak a széltől a lombkoronák. Természetes, áthullámzik rajtam a Semmi, csak szemlélődöm...
Ha olyan " Mindenki menjel egy a büdös f**ba" hangulatom van, mindig feketére festem a körmeim...most szárad...
Egy fekete alapon egész alakos James Dean képes bögréből iszom mindig a kávét. A nagyon széles szájú kicsit szögletes Advent Szeged Dóm templomosból meg a teát és a Tesco-s smac levest. Mind a kettőt Abraham vette nekem.
Megint majdnem egy doboz cigit szívok el egy nap és a Silver Pall Mall ára most már 635.-, szóval megint emeltek rajta, hát az anyukájukat akkor csókoltatom. Szívtam most Bondot is, de megfájdul tőle a fejem...
Mér' van az hogy valahányszor kiteszem a lábam, elkezd esni és elmegy a nap...biztos azért hogy sose vehessem fel a most szerzett 200 forintos fekete kamu RaiBan-em ...
Az otthon egyedül hajnalban fogyasztott pálinka nagyon destruktívvá teszi az embert, össze vissza beszél tőle az ember és azt se tudja hogy most mi van...ösztönlénnyé válsz és még jó hogy nincs férfi a közeledben mert akkor ajaj volna...de én most elhatároztam hogy megörzőm a maradék "tisztaságom" és nem fogok senkivel semmit Olyat tenni...akár az exem, akár nem. Folyton a fejemben jár Meredith a Grayesből, amikor épp valami fasírtban van Mr. Álompasi/dokival és boldog-boldogtalannal hentereg, hogy a végén már Lizzyék kitalált neveket adnak a pasiknak ...
A Márk még mindig nem hívott...persze hogy én se hívtam, kibírom, nagylány vagyok már...csak minden a telefonomból kijövő hangtól 200-as lesz a pulzusom és mindenkivel ordenáré vagyok amikor felveszem, mert nem a Márk az és ettől már a f**om kivan...
Per Petterson: Lótolvajok cmű könyvét olvasom. Norvég és nyomasztó, magány van benne és titkok és elhagyatottság és szerelem.
P.S.: Tegnap elfelejtettem írni, hogy azt álmodtam hogy kúrva vagyok...stílusos, nem?
Tegnap egy kicsit elgondolgoztam, de akkor se jöttem rá hogy hogy tudok egyedi sablont csinálni, nem vagyok én ehhez elég okos...viszont úgy éreztem, hogy változtanom kell, mert sokat változtam én is mióta ezt a blogot írni kezdtem.
kb. ennyi az új dizánj apropója, hogy nem tetszett a régi.
Az egyik kedves lánybarátnőm mesélt nekem arról hogy mikor szerelmes volt egy fiúba és vége volt az adott kapcsolatnak, eléggé sok időt töltött közösségi oldalakon, nézegette a másik adatlapját meg hozzászólásait. Akkor nem érettem hogy ez miért lenne jó, vagy kit érdekel...há, azóta rájöttem, és nem véletlen lettem én szinte folyton fenn a Facebookon...
És tudom hogy visszajött, átkozottul visszajött és fel se hív majd addig amíg vissza nem tudja adni a tartozásom, aztán pedig...? Sose többet nincs miért találkoznunk, nincs igazán ok, indok, nincs miért ha csak a kedvemért nem, de azért nem fogunk és úgy találkozni mert én akarom, mert annak nincs értelme.
Folyton esik egy ideje, nem értem miért. Az esőben ázó virágba borult fák látványa olyan zavarba ejtő, de mégis fenséges. Van benne valami különleges. Engem nem zavar az eső.
Az elmúlt három hétben amiről nem volt híradás:
- pokoli beteg voltam, 2 hétig megfázva? ( ha lehet akkor megfázás egy mutáns genteikai változatában szenvedtem ami olyan volt mint egy dúrva influenza, mondjuk azt nem tudom az milyen, mert influenzás még sose voltam...), aztán 4 napig a gyomrom készült ki, úgy fájt, menni alig bírtam ( most se az igazi...) => egyenes arányú vonzatként fogytam vagy 3-4 kilót.
- meghalt nev. apám anyja rákban...de most nem kell temetésre menni mert a férje elhamvasztatja és hazaviszi ( nekem ez egy kicsit különös...)
- A Vörös Hajú Múzsám nem vette fel 2 és fél hétig a telefont, úgyhogy ha a magányérzetem és a totális elhagyatatottságom megélte a sokéves áltlagfeletti értéket, de most megint felvette a telefont és kiderült, hogy ő is olyan beteg lett hogy kórházba került, nah most nála azért nem elhanyagolható tényező hogy fél veséje van születése óta. Azt mondta először azt hitték azzal van a gond, felkerült Pestre emiatt, de kiderült hogy a túlhajszoltság volt az oka és már jobban van...hatalmas megkönnyebbülés volt végre hallani a hangját.
- kicsit kezdem összeszedni magam és úgy döntöttem hogy mégis csak megfeszítem magam és megpróbálom megcsinálni ezt a félévet és befejezni az egyetemet, már csak azért is hogy tiszta lappal kezdhessek Pesten. Pestben persze még mindig bizonytalan vagyok, de nagyobb a valószínűsége hogy elmegyek mint hogy nem. Márk miatt maradnék. De őt ez hidegen hagyja azt hiszem...
A nő, aki a délutáni fényben ül várakozón egy teli hamutál mellett a teraszon, az asztalon viszakosvászon, a kosz rajta védőréteget képez a virágminták szirmai felett fedve a színt és a formát, nézni őket mint egy koszos ablaküvegen át, olyan. Kis üvegtálban kompót rohad, méhek döngicsélnek felette. A csend átithat mindent, de szava csak egy van: várakozás.
Várakozik, a nő minden nap várakozik, egy fényképet minden nap kezébe helyez akár százszor is, ha ebédet főz, mindig két személyre terít, egy emléknek aki valaha az asztala mellett vele ült.
Éjszakai csendben ha félálomban felébredve átnyúl az ágyon és egy meleg test helyett csak a hideg takarót éri a keze a fájdalom a felismeréstől húsba vágó, remegni kezd a teste, de lehunyja szemét és visszaforul, fogait összeszorítva csendben csak... Várakozik.
Minden neszre, csengetésre, kopogtatásra felkapja a fejét, az ajtó felé pislant lélegzetvisszafojtva, a szíve kihagy egy ütemet és maga előtt látja egy rég volt nyári nap fényét amikor a másik belépett az ajtón munkától izzatan és mosolyogva...a szél bolondozik megint kinn, zivatar közeleg...
Ha boltba megy, vagy postára még a vasárnapi misén is látja az emberek sajnálkozó tekintetét, az összebújó, súgdolózó fejeket, érzi magán a követő, figyelő szemeket, de csak ...várakozik.
Várakozik a férfi után, aki azon a régmúl későnyári délután kilépett a kapuján, visszafordulva csók adott és ígéreteket mondott amelyekkel soha vissza nem tért azóta sem...de a nő ...várakozik.
Túl a hiábavalóságon, ezernyi kétségbeesett, megtört pillanaton át, a mélységes magányon keresztül addig a csendig, amiben csak a kimondott ígéret szava szól ha elfáradna várni, ha elfáradna emlékezni, ha fájna már szeretni.
Ilyen vagyok én a megtépázott, viszonzatlan szerelmemmel, mint egy emlékbe vesző otthagyott nő, csak nekem nem ígértek semmit és nincs mivel vígasztalnom magam a fekete éjszaka csöndjére kelve ha erőt vesz rajtam a rettenet hogy ez most a halál. Felébredek, mostanság csak a mélységes félelmre éjszaka, a fekete rettegésre, hogy halott vagyok, vagy pillanatokon belül halottá leszek, annélkül hogy tudatára ébrednék hogy ki vagyok és hol vagyok.
Szétvetültek a horizontjaim, zabolátlanul szétszéledtek a perpestívák ha ugyan valaha is igazak voltak, amit az életemmel kapcsolatban gondoltam és én itt maradtam az üres kis jövőképemmel és hát ő nem épp a legszórakoztatóbb asztaltársaság és kimondhatatlan vágyódás kínoz hogy arrébb üljek de azt mondták hogy ha a lapjaim le vannak osztva akkor illik végigjátszani a játszmát...mindegy hogy mellettem a Halál vicsorog rám kajnálul és tudom hogy csak engem akar és a másik oldalon az Őrület úgy néz, mint akit soha semmi nem ingathat meg abban a hitben hogy egyszer úgy is az Ővé leszek...
Martaléka vagyok önmagam legkatasztrófálisabb kényszerképzeteinek és már meg se lepődök azon hogy napjában hányszor tudom kétségbevonni a realitás, a valóság létjogosultságát hiszen erre semmi se ad elegendő bizonyítékot, urambocsá' akkor most mit is kellene mást gondolom, mint hogy felsértettem valamit a kifeszített Valóság-üvegfalának ezüstözött oldalán és azon át már semminek nincs köze ahhoz a képhez amit addig néztem...
Még nagyon régen, az Abraham előtti időkben éreztem utoljára ezt és ezen már Abraham hozzá símuló, álmosan bújó teste sem segít ami szerelmet kér, szinte könyörög értem minden kis íze, csak úgy lángol a bőre, a szeme, minden érintése és látom a porcikáit szétfeszítő vágyat...mégsem tehetek a kedvére, mégsem adhatok semmit neki csak hideg szavakat amik a véget jelentik, amit szeretet jelentenek, de nem eleget, odaadást de nem szerelmet.
Azt is mondhatnám hogy az Élet úgy ver belém csúfot, hogy Most azt Szeret, akinek Eddig kellett volna és én mégis azt szeretem aki Soha Se Kellet Volna.
Köszönöm szépem, alás szolgája voltam, maradok és leszek...
Vasárnap már a tükröbe se tudtam belenézni, megint egy másik férfi karjaiban ébredve már azt sem tudtam ki vagyok és hogy lehetné ennél is jobban kúrva, ennél is jobban árulója a szerelemnek amit érzek. Legszívesebben leköptem volna magam...de csak ürességet, pokoli ürességet éreztem...egészen a mai napig, egészen estig, egészen eddig a zongoradalig....
De képtelenség így élni és képtelenség nélküle élni és képtelenség minden...pokoli, 100szor 1000szer rosszabb mint Ádámmal volt, éget, büntet, aláz és gyötör ez amit érzek és nem tudom abbahagyni, mégsem tudom abba hagyni, szeressen akár 20 másik férfi is, én Őt szeretem és persze nem kellek neki...nem kellek.
Csak érteném meg miért nem tűnik el az érzés, érteném meg miért van még mindig bennem, miért éltet, miért tér vissza, miért nem hagy, miért nem segít se a gőg se a büszkeség se semmi hogy tovább menjek, csak szeretem és minden pillanatért hálás vagyok amit mellette tölthetek és érzem hogy valahol ez egy vak szenvedély aminek nem volna szabad engednem és nincs értelme, irreveláns, szentimentális, pontosan olyan mint én...
Üzenet
Nem szólok hozzád mert nem kérted
Szavakat nem ejtek ki, de beszélek...
A felkelő nap sugara a kezem ami símogat
Hogy lesöpörjem reggeli rossz hangulatodat
Az ég kékje a mosolyom ami tettekre bíztat
Töretlen, árral szemben is veled mindig kitart.
A szél a szenvedélyem ami felkorbácsolna
Vaddá és erőssé s céljaidnak nem volna akadálya
A föld az én bizalmam és hitem benned
Soha mérges kétlyet a szívedbe nem enged.
A víz az én csókjaim melyek sebeket gyógyítanak
S soha másik már nem is eshet többé rajtad
Az ágyad pedig ölelő karom és forró testem
Menedéke szívednek, nem kéred, tudom, csak ezt üzenem.
Abban a heves pillanatban azt gondoltam, hogy képes vagyok hazudni magamnak, és mint Dante leszálltam a poklokba és megjártam a magam köreit, amíg egy drogterjesztő-fogyasztó ágyáig nem jutottam és elfogott a borzalom...
Kinek akarok hazudni? Ki előtt állok meg azzal amit tettem?
Szeretem Márkot. Szerelmes vagyok Márkba. Ezt ha csak leírom, valami édes-keserű mosoly van az arcomon. Nem akarok mást, csak őt. De most nem akarom elrontani. Kaptam még egy esélyt. Mert az a második reggel Balázs lakásán megértette velem, hogy bemocskolhatom magam a végtelenségig és megmártózhatok a borzalmas romlásban nyakig, akkor is szeretem. Titkolhatom, űzhetem, gyötörhetem magam érte, üthetek akárki mást, magamat, sebeket szakíthatok és sikíthatok torkom szakadtából...szeretem a Márkot. Kaptam egy új esélyt amikor felismertem azt, hogy milyen nagy ajándék ez az érzés. Hogy minden szava balzsam, hogy nevetése gyönyörű, a mosolya elbűvölő és most hogy a fizikai szférán is túllépve csak távolról nézem őt, a lelke...maga az éden számomra. Tudom mit mondanak mások, de boldog vagyok ha csak a közelében lehetek. Kaptam egy új esélyt, adtam magamnak egy új esélyt. Adtam hogy megnyerjem a szerelmét és igen...a legnagyobb eséllyel elbukom. Legnagyobb eséllyel fájdalmat fog okozni. Legnagyobb eséllyel még ennél is jobban fog fájni mint amennyire eddig fájt. De szeretem és ez az érzés tagadhatalan, kitörölhetetlen, széttéphetetlen. Hát jobban teszem ha nem egy tragédiaként, nem egy katasztrófaként élem meg. Ez egy ajándék. Minden összefut benne, mindent kiteljesít a jelenléte a közelemben.
Most két hétig nem fogom látni és ez eléggé elborzaszt. De mégis úgy érzem, hogy elindult közöttünk valami tisztább és teljesbb, valami amit nem terhel számtalan azt megelőző pillanatban fejünk felett lebegő dolog.
Hogy a remény éltet-e hogy megint együtt lehetünk? Igen is meg nem is. Tudom hogy nem lehetünk és leszünk, de a lelke még találkozhat az enyémmel sokszor. Minden beszélgetés által, minden együtt megélt pillanat által. Ha fel tudom ismerni, hogy ezzel teljesebben együtt vagyunk, mint ahogy azt az önző, követelődző részem akarná, akkor lehetséges...és remélem hogy meg is történik.
Ez volt az a szám, amit rengeteg sokat hallgattam amikor Dávid, életem első szerelme szakított velem. Aztán SZIN-en tavaly előtt előtt asszem, ott voltam a koncerten, de csak ezt az egy számot akartam meghallgatni, előtte elkezdett szakadni az eső és én ott áltam egyedül az esőben és ezt a számot játszották. Meg voltam semmisülve. Akkor, azután fél évig éreztem azt amit most, hogy Márk elhagyott. Fél évig mint egy báb keltem és feküdtem, mint egy robot vagy zombi, semminek nem volt értelme amit csináltam, nem törődtem vele, hogy reggel a mellkasomon fáj az újabb nap súlya, csak megdörzsöltem és megtettem amit kellett, felkeltem, suliba mentem stb. De pokolian fájt, pokolian égetett minden nap. Aztán egy és fél év után, amikor visszajött az életembe, ugyanott tartottam mint amikor kilépett. Ugyanúgy rabláncra vert és azt tehetett velem amit csak akart és persze meg is tette.
Rettentő a gondolat, hogy most ez meddig tarthat. Rettentő a gondolat, ahogy tudatosul hogy hiába hazudozok magamnak, akkor is az a valóság, hogy vége, hogy ennyi volt, hogy nem lesz visszút, úgy érzem. Tegnap felhívtam Márkot, gondoltam hogy nincs itthon, megint elment csavarogni, az országon cikázik át hétvégenként. Azt kérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam hogy nem szeretnék erről beszélni, nemigazán akarta megérteni. Szeretné azt hinni hogy nem okozott maradandó károkat, szeretné elhitetni magával hogy majd jobban leszek, hogy nem is történt olyan nagy dolog, de ez nem fog menni. Szeretném ha tudatában lenne hogy mit tett, mert nem segít, rajtam nem segít, semmi kúrvára rohadtul nem segít és ez sem fog, de muszály, érzem az elemi késztetést. Rosszabb lett minden hogy felhívtam. Mondta hogy milyen csúnyán váltunk el, és hogy blabla, majd megint felhív a hét közepén. Ebből se lesz semmi, felhívom hétfőn és kész, beszéljünk, 5 perc, cigi a ház előtt és kész, ennyi, nem kell több, legyünk túl rajta. Hallanom kell a szájából hogy örökre, tutira, megmásíthatatlanul vége, kell hogy nyomorultabb legyek hogy tovább tudjak lépni. Ha tovább tudok.
Sok volt. Kicsit sok volt az utóbbi időben ez az egész. Sok volt és felesleges.
A lakótársam szétbaszta az idillt, útálok hazajönni, mert folyton attól félek hogy mikor mibe köt bele. Asszem el fogok költözni mert nincs szükségem hogy ha a melóban cseszegetnek, hazajőve még ő is rátegyen egy lapáttal. Anyám biztos kiakad. Apának most inkább el se mondom. Nem is tudom hogy találok valami jót-e. Legszívesebben egy egyszobásba költözznék, de azok nekem nagyon drágák. Ciki.
Megyek a dolgom után, mert hiába szeretnék egész nap itt üldögélni, marhára nem volna jó mert nem haladnék sehova.
Sokáig nem írtam, nem volt rendes laptopom, annyi időm se hogy valahol máshol bloggoljak.
Most megint minden egy nagy maszlag lesz emiatt, tudom. De most már van laptopom. Egy gyönyörű Dell Vostro, feketében, annyi szépséghiábal hogy Linuxos, majd le kell szedeteni. Soha nem volt ennyire értékes, szép és lenyűgöző holmim. Csak nézem, és nem hiszem el hogy megvehettem, hogy van egy laptopom. Teljesen értelmetlen, az én életemben nincs ilyen... nem is tudom, majd csak felfogom valahogy...lassan elérek oda, hogy ha megtehetek ilyet, nem kapok sokkot mint most, hogy megvalósítottam ezt a hatalmas és eddig elérhetetlennek tűnő álmot.
Talán nem mondok olyat, hogy na kezdjük az úgy volt. Csak leírom, még ha összevissza is lesz, nem lesz árnyalt, nem lesz szofiszitkált, csak a tények, többre nincs erőm.
Adtam egy embernek egy lehetőséget, és közben egy másiktól elvettem. Sose tudom meg ha aznap este Márk helyett Balázzsal megyek el radnizni mi törtétnik. Nem gondolkodom rajta, elfogadom hogy ez van és kész. Megtettem, elmentem és minden megváltozott ahogy a Nagy könyvben meg van írva. Szétzútott mindent és felépített egy másikat egy perc alatt.
Csodálatosan vad, szenvedélyes, bonyolult, szeretni való és zavarodott lelke van, gyönyörű arca, keze lába, a teste minden szeglete egy tökéletes harmónikus pillanat ha csak rá nézek. Elragadott és nem volt megállás. Az első randin rengeteget beszélgettünk, berúgtunk és nálla kötöttünk ki. Csodás volt szeretkezni, mintha nem létezne a világ, mintha minden meghalna te is és a világ is és minden elcsitul és csak a csend vesz körbe és a másik teste és kész...vége. Életem eddigi leggyönyörűbb, legmegrázóbb, legszebb és legszívszaggatóbb szeretkezéseit éltem meg. Totális kiteljesedés volt. Volt.
Volt egyszer egy fiú, aki azt hitte hogy..., de nem. Volt egy lány aki remélte, hogy ...de nem. Volt a fiú és volt a lány és reméltek. De aztán mint AHOGY A NAGYKÖNYVBEN meg van írva, a fiú besokalt/megijed/kibaszottgyávavolt/felelőtlen és kimondott kitörölhetetlen szavakat, amivel megváltoztatta a lány életét. Örökre. De aztán otthagyta vele egyedül. Elment, elmondva minden közhelyt, amit férfi mondhat egy nőnek és nem volt megállás. Elege lett, egyedül kell lenni...stb. És a lány 3 órán keresztül beszélt vele és végignézte ahogy a fiú kitépi a szívét, végignézte mint egy vonatszerencsétlenséget, egészen a becsapódásig, amikor mindent felélt, minden jót, minden kitartást, szeretetet és hitet és csak sikoltani akart és mégsem halt bele, pedig szeretett volna. Tovább lélegzett, élt, felkelt és tette a dolgát.
Meghalt a nagymamám. Végig kellett mindenkinek néznie ahogy egy kőkemény erős asszony 6 nap alatt eltűnik. Bementem még amikor jobban volt. De már nem is volt mit tenni mint fogni a kezét és tudva hogy haldoklik amit ő is tud, erőt adni ahhoz hogy kibírja, kibírja a végtelennek tűnő napokat, amíg kedden délután 2-kor már nem mozogva és beszédképtelen meghaljon.
Márk ezek után szakított velem. Nem tudom és nem is vagyok hajlandó felfogni hogy ennyi volt, hogy nem láthatom többet, hogy nem beszélhetek vele többet hogy ennyi volt. Nem vagyok hajlandó feladni mert nem tudok élni, nem tudok lélegezni sem ha arra gondolok, hogy nem láthatom többet, hogy nem érhetek hozzá, hogy elfelejt, talán lesz benne egy kis rossz érzés, de igazolja magát és tovább lép, mert miért is ne? Egy angyal vagyok szerinte is. Még is minden férfi akit eddig szerettem, csak belém rúgni és elhagyni volt képes. Dávid, Gyuri, Abraham; stb. és most Márk is. Angyal vagyok, egy angyal akit mindenki tönkretesz, elront, eltör, meggyötör majd otthagy.
Elegem van...elég volt, vége, bassza meg az egész, hogy minden ilyen átkozottul fájdalmas és folyton folyvást csak újra és újra földbe döngöl az élet.
Abraham rájött, hogy neki mégis én kell. Késő bánat. Én viszont szerelmes lettem egy másik férfiba, lezártam életemnek azt a szakaszát, és úgy érzem hogy bármit is tesz, nem lesz ugyanaz. Nem tudok ugyanolyan szerelmes lenni belé mint voltam és nem is akarok, mert csak ámítás lenne. Nincs értelme. Nem tujda feldolgozni, kínlódik, bizonyítani akar stb. Elviselem, de valójában fáj és nem tudok mit kezdeni vele.
Nevelőapám anyja rákos, megint kemózzák. Nevelőapám kirúgták a munkahelyéről. Nekem kérdőíveznem, szakdolgozatot írnom és melóznom kell egyszerre.
Sok, minden nagyon sok lett egyszerre és nem tudom kezelni. Nem tudok belehalni lelkileg, nem látok kiutat, nem találok semmiben nyugalmat, nincs célom, nincs örömem, nincs semmi bennem, széttéptek, kihullot minden, minden ami eddig jó volt, cseszhetem.
Csak járok-kelek, mert muszály, mert ezt csinálják az emberek, mert meg kell tenni mert hülyén nézne ki ha egyszer csak nem kelnék fel, ha nem ennék, ha nem akarnék semmit se tenni aminek köze van a létezéshez de akkor se értem hogy mi értelme van.
Örülök. Örülök ennek a lapotnak. Ez az egyetlen örömöm. Hogy ezt legalább megkaptam. Igaz, teljesen leégtem miatta, alig maradt pénzem, de teljesen le is szarom, éhezni talán nem fogok.
Megint jó volna elmenni. Szeretném passziváltatni magam de túl gyáva vagyok hozzá. Inkább remélem hogy megbukom valamiben és nem kell végigcsinálnom ezt az egész sulis dolgot most, mert nincs erőm, semmi, levegőt venni se hát még mást.
Márk elvitt mindent és én csak nézek utánna.
És az jár a fejemben miközben rezignáltan nézek a világra és napi egy doboz cigit szívok el hogy: Mi lesz? Mi lesz most? Akkor most 2523.-ra is felállunk és úgy teszünk mintha nem történt volna semmi?
Félek hogy nem fog menni...nem fog menni.. Márk olyan volt mint egy résen keresztül ránézni valamimre ami valósabb mint eddig bármi. Együtt jobban önmagunk voltunk mint eddig bárkivel valaha és azt ő is tudja és én is. Nem volt megjátszás, nem volt feszélyezettség, nem volt áltatás és ámítás. Elérkezett hozzám és én kis buta azt hittem hogy megtarthatom. Istenem, de Naív voltam.
Tudhattam volna. Amikor azt álmodtam mellette fekve majdnem utoljára hogy valaki hátbaszúr és én csak rezignáltam fogom a sebem és érzem ahogy folyik a meleg vér és nem is voltam meglepődve amikor mégegyszer beleszúr. Totális őrület, hogy megálmodtam. Mert hát Márk mondta, hogy akkor legyen, akkkor mi járunk, mindenkinek úgy mutatott be mint a barátnőjét és nem volt megállás. Nem hibáztatom magam amiatt, hogy amikor Abraham felhívott egy este amikor Márknál voltam, hogy mégis szeret és nagyon fáj neki amit eddig tett és szeretné jóvá tenni az engem megbillentett. De elmondtam Márknak hogy most kell egy kis idő és megnézem hogy mi is van. De amikor ott áltam és akartam valamit mondani Márnak és Ádám állt ott és abban a percben tudtam hogy rossz helyen vagyok rossz emberrel. Márkon semmi se látszott amikor azt mondtam hogy megbeszélem én ezt Abrahammal és akkor se látszott semmiennek amikot bocsánatot kértem érte hogy ezt csináltam, azt mondta, hogy nem fog kihatni a kapcsolatunkra, ne aggódjak. Nem hiszem hogy ez bármit is változtatott a helyzeten.
Az az 5 nap változtatott meg mindent, amikor elment és nem beszéltünk és nap nap jobban éreztem mennyire fáj és tudtam, tudat alatt tudtam, csak nem ismertem be magamnak hogy mi történik, mert könnyebb volt hazudni mint beismerni az igazat, hogy elveszítem és nem tehetek érte semmit, totálisan semmit. Kúrva fájdalmas volt. És még most is az. De most csend van bennem és üresség.
Tudom hogy lesz tovább, de most mégis hihetetlen. Most nem hiszem el hogy Márk úgy gondolta hogy örökre vége. Hogy ennyi, soha többet viszont látásra.
Nem hiszem el. Akkor is ha tudom, hogy hiába fogom felhívni egy hét múlva. Ha addig fel nem hívom részegen. Minden nap iszom, nem lepne meg. Vagy nem írok neki egy levelet. És tudom hogy mi lesz a válasz. Ő nem nem bánta meg, nem fog felhívni mint Abraham, hogy szeret és sajnálja. Tudom hogy el kellene engedeni ne nem megy. Hát nem teszem meg.
Őrülten hiányzik, ma is találkoztunk, annyira szexis volt, annyira finom volt az illata és még mindig gyönögyrű. Bassza meg, annyira szeretem...szívás hogy kidobott. Abraham az én álompasim és még mindig...
Szívás hogy megtaláltam N.J.M-et a Facebookon. Még múlt héten láttam őt és nyagyon jól nézett ki, mi több...de a Kapcsolatban címszó nem az, amit szeretek látni...KÚRVA ÉLET!
Minden szar. Nem akarok senkit és mégis, Abrahamatot, vagy csak egy magas, nagydarab, szakállas pasit aki nem basz át...
Matthew-val csak basztatjuk egymást. Ő a legnyitottabb, legértelmesebb fiú újonnan a közelmben, Dave ismét feltűnt, Mr. Ex pedig eltűnt a süllyesztőben.
Gyilkos hangulatom van, gyilkosa akarok lenni magamnak, kínozni magam, fájdalmat okozni, abortálni a szívem, a lelkem, a reményt és a sok faszságot, amit kitaláltam és amivel áltatom magam. Eddig míg ittam jó volt, most már az sem elég...gyilkosabb az ösztön, mint amit alkohollal csitítani lehetne...bassza meg. Megint tévútra lépek, kútba ugrok megkötözötten, hol a vége, kit érdekel már...közel volt a remény, közel a kiút, de most csak egy bazi nagy lyuk tánong rajtam elmarva a részeim hogy üressé tegye...
Gondolok itt én a "minden vég egy új kezdet" meg a " ha becsukódik egy ablak valahol kinyílik egy ajtó" ésatöbbi. Nem kell ez...
Most csak ez van, és nem kívánom megmagyarazáni, nem akarom elemezni. Csak továbblépek, csak haladok, csinálom a dolgom.
Nehezen indult az albérlet keresés. Főleg mert először nem akartam. Nem akartam megadni magam annak hogy valóban el kell mennem, hogy valóban vége. Az első amit megnéztem, katasztrófa volt. Egy szobában kellett volna lennem egy lánnyal, ami még önmagában nem gáz, csak a lakás...atyám...a kommunizmus kb. visszatért, a leglehangolóbb szocreál belső volt amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy ha itt kellene élnem, eret vágnék magamon. Így vagy 2 napra szüneteltettem a dolgot. Szombaton kínkeservesen újra átnéztem a déliaprót, kiírtam amit kedvezőnek találtam. Felhívtam egyet, egy idős nő vette fel, közölte hogy a nagyszobában kellene lennem egy lánnyal meg van egy kisebb szoba ahol az unokája lakik. A lakás meg 17 e+1/2-ed rezsire volt meghirdetve. Okés, hogy nem vagyok valami frankó helyzetben anyagilag meg egyébb, de azért nem fogok fizetni valaki más helyett. Mondtam, akkor köszi de nem. Ezek után kb. még annyira se volt kedvem keresni tovább. De összeszorítottam a fogam és felhívtam egy másikat, amit már korábban láttam de akkor valahogy nem volt benne bizodalmam, amúgy is két lányt keresett, de azt írta hogy felújított a lakás, cím nem volt megírva csak városrész. Felhívom, egy kedves csajhang, közli a címet, 5 percre van a melóhelyemtől, kecsegtető. Mondom akkor ma átmegyek megnézem, amúgy meg ökögtem-makogtam, mikor letettem, mondom, okés, biztos bolondnak néz. Aznap szar napom volt, bőgtem egész délelőtt, ahogy felkeltem. Abrahammal is beszéltem, jól lecseszett, hogy minek bőgök. Hát nem is tudom...Nah elmentem, elintéztem ügyes-bajos ügyeimet, aztán kimentem. Megtaláltam a házat, felmentem és páffff.... egy helyes, aprókcska csaj nyitott ajtót, a lakás tényleg gyönyörűen felújtva, a csaj meg legalább annyira pörgős meg beszélgetős mint én. Kb. " szerelem" volt első látásra mindkettőnk részéről, alig bírtam elmenni mert annyit dumáltunk. Mondtam, akkor okés, nem is keresek tovább, mondta ne is, megtartana :). Kedvező ár, 15+rezsi, mondta, hogy akkor nem is venne már mást a lakásba, maradjunk mi ketten. Okés. Hívom anyut, holnap mehet a buli? Mehet. Okés. Hívom Abrahamot, mondom holnap megyek, okés. Este találkoztam exemmel, aztán meló, majd "haza". Utoljára. Reggel kelés, át anyuhoz, táskákat felpakoltuk irány vissza. 1 óra alatt összerántottunk mindent, vissza az albiba, megérkeztem. Csókolom. Ennyi lett volna.
Fel se fogtam már el is mentem. De jó. Talán még nem csapódott le minden. Most indulnak csak a dolgos hétköznapok. Utolsó félvév wáwáw. Suli, meló, haverok, buli, tanulás ésatöbbi. De a hely, ahová kerültem és akihez, megnyugtató. Körülölel az otthonoság, biztonságban érzem magam. Azt hittem majd sírok amikor el kell mennem. Nem sírtam. Megkönnyebültem.
Néha hiányzik, gondolok valamire, aztán rájövök hogy az már nem úgy van, nem oda megyek haza, nem mondok el neki ezt vagy azt, nem mutatom meg, nem akármi. Szóval nem állítom hogy nem jut eszembe, hogy nem emlékezek rá. Mert de. A fejemben van az illata, a nagy termete, ami hiányzik ahogy felkap vagy épp maga alá gyűr, a jóillatú, csiklandózós szakálla az arcán, a tarkója, amin olyan finom ízű a bőre és imádtam puszilgatni meg harapdálni, reggelenként ahogy kisgyerek módjára összekuporodott az ágyban és morgott, mert ő volt a süni, aki alszik a levelek alatt, a szertartás szerű összebújás 5 percre amikor este hazaérkezett egyikünk vagy másikunk. Csak van, vannak bennem ezek az érzések. Az új otthonomban töltött első reggelemkor ( mert ugye éjszakás voltam, és reggel mentem haza) mikor bezuhantam az ágyba, vele álmondtam. Benne volt az álmomban, sok más férfival együtt. Gondolom, nem ez lesz az elkövetkezendő időszakban az első és utolsó.
Nem hittem hogy úgy fogom érezni magam, mint akit eddig a víz alá nyomtak és most hogy eleresztették és végre felmehet levegőért. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy csütörtökön, amikor otthon volt még, egyszer csak megkérdeztem hogy szereti-e a Mátrixot. Mondta hogy igen. 1 és fél éve együtt voltunk, együtt éltünk és ezt nem tudtam róla...úgy érzem nem beszélgettünk. Egy idő után nem tudtam megnyílni neki mert legtöbbször különbözött a véleményünk a dolgokban és nagyon dúrván és erőszakosan nem is érvelt, letorkolt ilyenkor. Azt néztük a moziba és azt a laptopon is, ami neki is megfelelt. Nem érdekelték túlzottan a verseim. 1 és félév alatt sose jutottunk el színházba, hiába ígérte. És nem ez volt az egyetlen nagyon könnyen megvalósítható program és helyszín ahova nem mentünk el. Ha így "visszanézem" a kapcsolatunkat, sok morbid részletet találok.
Mintha visszakaptam volna a régi önmagam. Azt hittem hogy engem nem lehet megváltoztatni, de ez a kapcsolat megváltoztatott. Más embernek akartam tűni és máshogy is viselkedtem mellette, hogy megfeleljek neki és még így sem feleltem meg, mint látjuk. Túl sokat feladtam magamból és ezt nagyon nem kellett volna. De hát sokminden mást se kellett volna...blabla, nem akarok jönni a tipik dumával hogy " de ebből is tanultam valamit", mert persze hogy igen, életem minden napján tanulok valamit.
Az egyik munkatársammal nagyon "vészes" lett a helyzet. A brutál msn flörtölés után most ott tartunk, hogy szerdán megyek vele "berúgni" meg billiárdozni. Óhjajbizony. Őt ma dobta a csaja 2 év után....óhjaj...benne vagyok a levesbe....bizony.
Egyszer csak szakított velem. Egy borús, keddi este Abrahamból kiszakadt a megkönnyebülés amikor azt kérdeztem hogy el kellene-e költöznöm...Ő pedig csak bólogatott és hevsen mondta hogy igen-igen és mennyire nem jó már semmi közöttünk és milyen jó lesz külön...stb. Én meg feküdtem az ágyban és mégis zuhantam, örvénybe kerültem, kiszakadt minden belőlem. Semmi értelme azt mondani, hogy bár ne mondtam volna, mert ha én nem mondom egy rossz pillanatban mondja ő...
Nagyon súlytalan vagyok most. Szomorú...gyökértelen. Nézek rá és már egy idegen néz vissza rám és ez borzasztóan ilyesztő. Nem látom már Abrahamot, az én Abrahamomat, akit szerettem, csak ezt az idegen srácot, akinek furán csillog a szeme és hideg mint a jég. A hangja is megváltozott, a teste és mindene rémisztővé vált.
Nincs többé kar ami ölelne, nincs többé test ami védelmez, melegít, nincs kéz ami símogat. Nincs szív ami befogad, nincs lélek ami támogat. Nincs nevetés, nincs viccelődés. Azóta csak sírok, reszketek ha nem lát senki és amikor a fényre érek csak összeszorítom a fogam és mosolygok és úgy teszek mint a büszke emberek...azt mutatom hogy nem érdekel, hogy nem rázott meg, hogy nem törte össze a szívem, hogy nem omlott bennem össze egy világ.
Bármennyi panaszáradat is hagyta el a szám, nem arra gondoltam, hogy ennyivel lerendez és már tovább is lép és új tépi ki a kezét a kezemből mintha soha nem lett volna jó velem. Pedig most ilyen.
Csenben tovább lépni, járni, felkelni, enni, dolgozni, csinálni amit eddig, fázva, könnytől ázva, egyedül és nem gondolni rá, nem keresni a törést, nem érezni arcomon a repedést, nem vádolni nem álmodni hogy milyen lett volna ha.
Szorítom az öklöm és igyekszem megértetni magammal hogy tovább tudok menni, hogy nem fogok itt meghalni menten, hogy vannak még lehetőségek, hogy lehet még ugyanilyen jó vagy jobb is mással, csak nem kell a múltbeli Énem összetőrt halmaira meredni egész nap.
Csókollak kedvesem, te hideg bálványa szívemnek, én utánnad nézek még ha te vissza sem nézel rám. Csókollak,hiába folytottál meg százszor is ha fájt is én akartalak, rajtam mindig megtalálod most már a nyomod, ha majd sokára megint találkozunk, láthatod, egyszer nállam jártál, bennem laktál.
Nah, akkor beszüntettem most egy időre a drámatagozatos előadást Oféliát kenterbeverő inztenzitású haldoklásos témámmal kapcsolatban. NINCS PARA! De most komolyan. Megviselt hogy bunkó volt és ezt mondta, de hát lelke rajta, bocsánatot is kért, amúgy is egy faragatlan tuskószerű izé tud lenni, nincs mit csodálkozni hogy kiboruklok ha ilyeneket mond nekem, a Szentimentalizmus Koronázatlan Királynőjének! :) De amúgy jól vagyok, a szerelem örök, megtörhetetlen, blablabla, a szokásos.
Hát már csak 3 vizsgám van! ELKÉPESZTŐ fénysebességgel haladok....a teljes fizikai pusztulás felé a dehidratált, ébrentöltött óráim számával, amit a félév teljesítésének érdekében teszek! Elképesztő vagyok. De most komolyan. 3 vizsga...valahogy csak vége lesz. Útálom ezt, és mégis mindig annyira jó érzés, amikor megcsinálok egy félévet, vége és lehetem az asztalra, ezt is megcsináltam, pipa. Az jutott eszembe ha ez tovább így halad, akkor lehet hogy hamarabb lesz meg Bsc diplomám, helyesebben mivel nincs nyelvvizsgám az abszolutóriumom mint a bátyámnak aki 23? Nem véltelen, apuci elkényeztetett kiskirályfija...Amúgy neki sincs nyelvizsgája még...most egy méregdrága agykontrollos nyelviskolába jár, és 5 éve nem tudta megcsinálni az egyetemet. Fail.
Azt hiszem, hogy annak ellenére, hogy nem akartam, mégis belémszeretett valaki. Nem azzal van baj, hogy ronda vagy ilyenek, hanem hogy 31 éves, ott dolgozik ahol én, az éves alkoholfogyasztásomat bonyolítja le 2 hét alatt és még egy iciripiciri apróka kis bibi...HOGY NEM ŐT VÁRTAM! :S Ciki... de tudom hogynem Ő az az az Ő akire várdogálok. Ha már Abrahammal bebuktuk a projectet. :( És ez így olyan rossz. Nem szeretem ha mások miattam szenvednek ha csak nem én akartam, hogy szenvedjenek miattam. Szóval nem jó ez így. Pedig semmit nem teszek. Beszélek vele, levelezünk. Nem flörtölök vele, nem teszek célzásokat, semmi ilyen. De asszem már így is mindegy...folytatódik a tragédia-folyam orrbaszájba minden irányból...ezek a szokásos hétköznapok...
Abraham holnap reggel utazik ki Londonba. Még soha nem volt olyan, hogy nem beszéltünk volna akár egyetlen egymás nélkül töltött napon is telefonon vagy skype-on. Már most fura...hiányzik egy kicsit. Igyekszem nem arra gondolni, hogy milyen messze lesz tőlem. Mert az kicsit ijesztő.
Reni egy hónap után felvette a telefont, örülök hogy jól van és szeret és minden oké, aggódtam hogy mivan. Izgul hogy felmegyek Pestre. Jah, abszolutóriummal is felvesznek abba a Pesti suliba, márciusban pályázok rá! ;) Hajrá hajrá!
Fáradt vagyok...mi lesz holnap ebből ? :S
Tiszta, elemetális találkozásom volt egy igazi, élő Múzsával és úgy felsziporkáztatta az életemet, hogy most vakítja a szemem ez a sok varázslatos csillogás. Klassz egy nő ám! Segít emlékezni hogy ki vagyok, hogy ki voltam Abraham előtt.
S ijeszt üres hangja üveges ajkain tátongó válaszának
És öle mint a dohos föld rideg verme, dermeszt
Én már messze járok innen, mióta tudom, nem szeretsz.
Talán mégsem lesz pesti suli, talán semmi esélyem többé több lenni de semmi nem változtathat Abraham számára azon hogy vége lesz a kapcsolatunknak.
" Ez már nem szerelem. Szeretlek, de ez nem olyan szerelem mint az elején."
Szeretném feladni, szeretném ha gondolatom se lenne több, szeretenék nem küdzeni többet, úgy érzem az egész mellkasom felrobbant, az egész testem felrobbant és felgyulladt és roncs lett. Nem tudok aludni és vízet iszom de az üvegre bor van írva, gyanús!....
Persze bocsánatot kért. De mit ér a bocsánat azok után ha valaki azt mondja neked hogy nem szerelmes beléd? mit érezz, ha kiderül, hogy ő az első 5-6 hónapot tartotta szerelemnek, a többi már csak szeretet...most komolyan mi a fasz? Ki a fészkes fenével élek együtt, ki ez a szörnyeteg? Minnél többet tudok meg róla, annál ilyesztőbb lesz és talán elkerülhetetlen, hogy ahogy róla kiderült hogy nem az a kedves, törödő fiú aki szeret és boldogan lehet vele élni, hanem egy szemét, egoista önző vadidegen, akit nem ismerek, hogy én is szépen visszamenjek a nyomorult életembe ahonnan jöttem, mert lefolyt a csillámport erről a meséről amit az az ember épített fel nekem, aki ezt mondta. mit se segít a szépítés a " szeretlek, akkor nem lennék veled" stb. magyarázkodás utánna hogy látta hogy a szavam is elakadt és a szívem dobbanása is kihagy és nem érettem hogy mi történik...
Kinek gratulálnátok?
Nekem hogy hittem benne?
Neki hogy ezt mondta?
Nem kérek emelt díjas sms-t a szavazatokról.
Csak kell a dárma, a feszkó, a szar a nyakamba megint, kell ez a végeláthatatlan gyötrődés, csak tudnám hogy mi, miért és mifelé hajszol örökké....
De irgalmatlanul.
