gardrób

Túlléptük. Túlléptünk mindenen amit valaha gondoltam vagy hittem. Mert persze soha ne mondja az ember hogy soha...de mindenre nem lehet gondolni. Ki az aki ilyenekre gondol?

Talán összes perverz, zűrös, szenvedélyes és neurotikus kapcsolatomat űbereltem. Asszem. Mindenkit halálra döbbentek még magam is és nem tudom hogy most akkor ez hogy van? Hogy szeretjük egymást meg minden, most tényleg, komolyan, de vége. Ki lett mondva. Ennyi. De nem most. Nem most válunk el, túl fájdalmas lenne egy városban lenni úgy hogy ez van, hogy ez a makacs érzés rámtapad és hiába folytogat néha, hiába önző és hiába ez vagy az, mégse hal el. Hát kitatáltuk hogy minek szenvedni most, ha lehet máskor is. Legyen a vége nyár elején, nekem lesz időm itthon feldolgozni ezt az egészet, ő pedig nem jön le. Én pedig ha minden jól megy, szeptembertől Pestre megyek tanulni.

Minden nap tud csodás és pokoli lenni. Rettegek hogy milyen lesz az életem nélküle. Olyan szívet szaggató fájdalom jár át, hogy inkább nem gondolok rá. Nem akarom elhinni hogy ez történik velünk és nem tudom, hogy megkönnyebüljek, vagy küzdjek vagy egyáltalán mit csináljak. Sokszor mondom azt hogy nem akarom, Abrahamnak, de akkor mindig azt mondja, hogy ha elmegyek Pestre, akkor úgyis fuccs lenne mindennek mert én ( tényleg ) képtelen vagyok távkapcsolatban élni, amúgy meg túl kedves, túl aranyos és törődő vagyok és Ő ezt nem tudja viszonozni, hosszú távon jobb nekem mással. Valahol igaza van, vannak dolgok amik kiborítanak és úgy érzem hogy ennél többet érdemlek. Több figyelmet, áldozatot, kedvességet, elismerést, kényeztetést. Olykor igyekszem magam meggyőzni hogy ez jobb nekem, hogy jobb is lehet az életem és egy jobb kapcsolatban is élhetek és többet is érek. De nagyon sokat változtam. Azt is mondhatnám hogy rengeteget. Abraham mellett valaki egészen más lettem, egy sokkal jobb, szebb és boldogabb NŐ lettem. És én ezt nem tudom elfelejteni. Egyenlőre nem.

Ha megfeszülnék se tudnám azt mondani, hogy jobban útálom vagy jobban szeretem. Csak azt tudom, hogy szeretem, szeretem annyira hogy eddig minden válságon túljutottam. Túl azon amikor azt hittem hogy nem tudom többé szeretni, túl azon amikor azt éreztem, hogy túl sok fájdalmat okoz és már nem tudok elviselni, túl mindenen végül mégis ide jutottam. Tanácstalan vagyok. Hogy most ilyen boldog vagyok vele talán tényleg csak egy átmeneti állapot. Talán ha ragaszkodni kezdek ehhez, minden nagyon szarrá válna, de hogy válsz el valakitől, akivel szeretitek egymást, akivel épp minden rendben? Inkább útálnám, végtelenül, de nem útálom eléggé...

Ebben az egyenletben csak rohadt sok kérdőjel van. Arról már nem szólva, hogy mi lesz ha felvesznek a suliba, és Pestre kell mennem. PESTRE! Basszus, már most egy hülye falusi picsának érzem magam. Alig ismerek valakit Pesten, távol Anyámtól, a valaha élt egyetlen embertől aki tényleg nagyon tisztel, szeret és védelmez engem. Hát nem tudom, ez az egész túl sok, túl bonyolult, túl fájdalmas....szóval csak a szokásos, botrányos nagy szarság ami ez életem úgy általában. :)

A vizsgáimról szót sem ejtek. Abszolút el vagyok úszva, nem is kicsit. Gyakorlatilag kicsúszott a kezemből minden és most ez is csak mégjobban nyomaszt és kiidegel...mert hát hülye vagyok, jól elszúrtam, hamarabb nekikezdhettem volna, be persze én a rinyával voltam elfoglalva... de persze ettől még úgyis megcsinálom, nehogymár.

Szóval áll a Bál, és akkor még nem beszéltem Reniről, aki nem beszél velem és nem veszi fel a telefont és nem ír vissza ( az egyik ember akit nagyon nagyon szertek és a barátomnak tekintek ) a flörtökről meg még van egy pár minden...de mindent bepótolok, szépen sorjában...

Végzetesen szerelmes lettem...Billie Holiday-be. Ma este olvastam épp egy könyvet és éreztem hogy kellene valami kellemesen füstös bárzene, egy gyönyörű női hang és akkor beugrott Billie Holiday, hogy még sose hallgattam... szívszaggató. Főleg amikor már hallani a hangján hogy idősebb, olyan mindenttudó a hangja. Mintha körülölelne. Minden tud, megélt szenvedélyes szerelmeket, elhagyták, elhagyott, tragédiák és magaslatok között élt és csak mindenttudóan tekint rám a dallamon át: " Ez az élet. Az elkerülhetetlen édes-keserű élet." Megrázóan szép.

Úgy érzem minden nappal közelebb kerülünk Abrahammal a beismeréshez. Nagyon hamar el fog érni a vég és már lemondtam róla hogy a dolog fehér vagy fekete legyen. Nem lehet, hogy kicsit se akarjak elmenni és hogy teljesen is. Képtelenség, nem is tudom hogy miért gondoltam, hogy ez lehetséges. Hogy nem lesznek árnyak, színek, kontúrok, hogy nem lesz egy szomorú, édes-bús keserű kis drámal. Számunkra az. Minden veszekedéssel csak jobban utáljuk egymást, azt hogy nem megy. Hogy elveszik a jövőnk, amit megterveztünk, amiről igazából már lemondtunk. Sétáltunk ma egyet az Adventi forgatagban. Árusok, színek, illatok, fények, stb. És épp a dóm mellett mentünk el és Abraham látott egy jóvágású, szakállas, kissé nagydarab 40-es pasit, és mondta hogy ő is olyan akar lenni, mondtam neki, hogy lelke rajta, és akkor mondta, hogy jah, nekem ez már úgyse számít. Ránéztem, kicsit búsan mosolygott, visszamosolyogtam és mondtam, hogy azt hiszem, sajna nem. Szép kis egy és fél éves évforduló... kevés választ el minket, hogy ennek a dolognak kettőn között vége legyen. Hamarabb vége lesz szerintem, minthogy a gyűlőlet eluralkodik rajtunk. De minden csak fájdalmasabb lesz minden nappal vele, de fájdalmas lenne nélküle. Csúf ez az egész...

Vége a félévnek. 3 vizsgám lesz csak. Tengernyi beadandó. Dolgozni kellene ezeken meg a szakdogán. Február és BUMMM! Itt a finálé! A végső harc és aztán...diplomás ember leszek :D Hát urambocsá ezen én még mindig csak nevetek...Én? Diplomás ember? Hát köszönöm szépen, ez azért szürreális. Nem is akartam egyetemre menni, azt tessék...pfff. Hát mókásak ezek a dolgok. Hát meg nem is leszek egészen diplomás, mert kell egy nyelvvizsga de hát ott terpeszkedik egy meleg nyár mindezek után, ahol épp pont rá kell hogy érjek egy nyelvvizsga megszerzésére. ;)

És aztán? Fogalmam sincs...félelmetes és bizsergető ismeretlen vár rám... az elkövetkező életem.

Minden nap vannak tragédiák. Csak nem velünk esnek meg. Minden nap valakinek a legrosszabb, a leghalálosabb, a legvégzetesebb napja. Csak akkor pont nem velünk történik. Minden nap összetörik valakinek a szíve, elveszíti a szívét, a szerelmét, az életét, a hitét, csak aznap épp nem velünk történik.

Mígnem egy nap arra ébredsz, hogy ez a nap most a Te napod. Te vagy soron. Utolért a sors, a végzet, a karma, a isten akarata, teljesen mindegy. Ráébredsz hogy az életed mától egy dráma, egy szomorú, egy rohadt szomorú dráma nap mint nap amíg végül véget nem tudsz vetni neki.

Talán, megpróbálom elmondani milyen érzés. De nem biztos hogy mindenki érteni fogja. Csak..egy ideje csak erről szól az életem és tudom hogy unalmas meg minden, de ez van, ezen nem tudok még túl lépni. Még csak most kezdődött igazán, és borzalmas, fájdalmas és nem tudom hogy hogy éljem túl.

Úgy volt, hogy egy ideje nem voltam mérges Abrahamra nagyon, és volt ez a bál, gólyabál az egyetemen és még Abraham nagyon kedves lánybarátja is lejött emiatt Pestről és hát igazán meglepő volt, de aznap este nem viselkedett rosszul, magához képest. ( értds: nem volt kedves, nem ölelt meg mások előtt, főleg nem csókolt, nem volt veled semmien, közömbös volt, mint mindig ha másokkal voltunk ) Szóval nem volt bunkó meg semmi ilyesmi, pedig nagyon féltem hogy az lesz. De másnap mégis sikerült neki, nem is emlékszem hogy miből állt az egész, csak egyszerűen nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem és csak ömlött belőlem a fájdalom kifelé, meg a szavak, hogy elég, elég elég legyen már mert nem bírom tovább. Persze az egész olyan volt mint derült égből a villámcsapás, neki is és végtére nekem is, de már akkor nem volt visszaút, ki kellett mondani, csak sírva hogy ennyi, ez így nem mehet tovább és Abraham persze kiabált, hogy ne sírjak, meg hogy bevisz a hideg zuhany alá ( mindig ezt mondja hogy ha sírok, teljesen mindegy miért, egyszer volt hogy hagyta, amikor a nagyapám meghalt...amúgy gyerekként kezel és megfenyeget ) és azt akarta, hogy mondjam meg hogy mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, mit akarok, elmondta vagy ezerszer én meg mondtam hogy nem tudom nem tudom, nem tudom, nem tudom .... semmit. Mi az hogy semmit?  Semmi az az, hogy nem változik semmi, nem megyek sehova. Tényleg? Igen.Igen, de ez az utolsó. Az utolsó esélyed.

Ezt mondtam a fiúnak, akivel decemberben leszünk egy és fél évesek. Ezt mondtam. És hazudtam. Azt hiszem hogy hazudtam. Kegyesen és kegyetlenül is egyben, mert tudom hogy szeret és én is szeretem őt és ezt ő is tudja, azt is hogy ez nem elég. Nem elég, bárcsak az lenne de nem...de ez nem változtat meg semmit. Nem változtat azon, hogy már ezer sebből vérzek, amiket ő okozott. Hogy már többé nem tudom vele elképzelni a jövőm, hogy nem akarok hozzámenni feleségül. Hogy már nem bízom benne, hogy meg tud változni, hogy ha meg is változik, akkor nem lesz olyan mint régen, hogy nem történnek meg velem megint ezek a dolgok. Bizonyos dolgok pedig tudom, tudom az agyammal hogy nem fognak megváltozni. Tudom hogy nem én leszek az első az életében, sohasem leszek az, sohasem. Fontosabb lesz az ő élete, a kényelme, a szülei, a barátai, a munkája, a szórakozása és amúgy minden. Mindig. És ezen nem lehet változtatni...Ő ilyen.

És egy részem még mindig szereti. Nem a lakás miatt, nem a kényelem miatt. Hanem mert tengap este mikor hazaért arról a fiús ivászatról, úgy aludtunk el hogy fogta a kezem. Csak finoman összeért a kezünk, összesímult a tenyerünk és az ujjainkon a bőr és ettől egyszerűen úgy éreztem hogy belehalok a gyöngyörbe.Táncoltunk, egy és fél éven át azt hazudta, hogy ő a rocky-n kívül nem tud másra táncolni velem, de aztán persze elmentünk az egyetemi estre, és voálá, kiderült hogy a partys, kicsit dizsis számokra is tud velem táncolni. Kúrva jó este volt. Az első olyan este amikor együtt voltunk valahol és én tényleg jól éreztem magam! Ami amúgy persze morbid, de azért még jó volt.

Szóval ide jutottunk. Végig beszéltem ez anyuval is, Mátéval is, meséltem erről másnak is és mindig, mindig csak azt érzem hogy nincs, nincs is utolsó esély. Valahol mélyen, valamikor egyszer én már eldöntöttem, hogy nincs több esély...

Csak hát kúrvára fáj. Fáj hogy szeretem, hogy nem tudom elengedni, mikor tudom hogy nem elég jó nekem, nem elég jó hozzám, hogy ennél többet érdemelnék. Pokoli, annyira hogy minden nap sírok, hogy dübörög a szívem és elszorul a torkom ha látom, olyan vagyok mint akit arra kényszerítenek hogy nézzen végig egy közlekedési balesetet lassítva, nagyon lassítva, hogy igazán fájjon.

Én nem vagyok gyáva. Én csak...szeretem, pont annyira szeretem, amennyire már nem, pont annyira mint ahogy azt az embert szereted, akiről először hitted azt hogy tényleg örökre megváltoztatja az életed és többé nem lesz semmi borzalmas az életedben, mert megtaláltad hozzá a társadat, kivel végig tudod csinálni..

Hát úgy tűnik, hogy nem Ő lesz Az. És ezen egyenlőre nem tudom túltenni magam. Nem tudom nem szeretni benne azt ami jó, még nem gyűlt fel bennem elég harag és bántalom hogy végezzek az egésszel és gyűlölöm az érzést hogy meg kell ezt majd várom, hogy egyszer majd haragból kell megtennem, mert máshogy nem leszek kész rá. Nem vagyok képes csak úgy hidegen elmenni, mintha nem történt volna semmi. Nem tudom meghozni racionálisan ezt a döntést csak mert tudom hogy nekem ez lesz a legjobb és kár húzni a dolgot.

Nekem meg kell várom a becsapódást, a sikító fém karistolásának a hangját, a szétrobbanó üvegszilánkok robaját, a nyomást ami összetör mindent és mindenkit. Ha minden elpusztult, ha csak a füstölgő, halotti csendben füstölgő romok maradtak már csak utánnunk, akkor már nem létezik a kapcsolatunk. Én ott bele fogok halni, és ha időben odaérnek a mentők és kiszabadítanak a roncsok közül és bevisznek a korházba és megmentik az életem, amikor felébredek, tudni fogom hogy milyen borzalmas dolog történt és már nem leszek ugyanaz az ember. De remélem, hogy tudok majd örülni mindennek ami azelőtt volt és meg tudok gyógyulni. Mert az élettel való próbálkozás nem csak ebből az egy körből állt és ezt kénytelen vagyok belátni.

Lehet hogy csak egy szempillantás volt. Tudjátok, egy olyan rebbenés az ember körül ami olyan gyors hogy magát a változást nem veszed észre hogy épp most megtörtént, csak elkezded érezni. Érezni a szívedben. Szerelem.

Talán ez az egész azért történt, mert elképzeltem, elképzletem egy Abraham nélküli világot és az, az nagyon félelmetes volt. Annyira, hogy tudtam, hogy Őt nem tudja helyettesíteni senki. A meleg, erős kezeit, az erős szívdobogásást, a racionalitását, a magabiztosságát, a céltudatosságát. Ő melettem maga a realitás, amire nagyon nagy szükségem van, mert nekem a realitást megélni, érezni, követni elég nagy nehézséget jelent, márpedig muszály, ez az élet nem igazán az álomvilágokról szól. Nekem szükségem van rá. És neki, neki szüksége van rám. Tudom. Mert azt mondtam neki, hogy lehet hogy már nem szeretem annyira, mint régen, hogy csak egy kicsit szeretem. Utánna sose láttam még olyannak mint amilyen volt. Nem akart elengedni a karjaiból és láttam a szemén hogy mennyire nagyon fél. Fél hogy elmegyek. Látni ilyennek...látni hogy mennyit jelentek neki, nagyon megrendítő volt.

Megbánt. Előfordul. Nem annyira gyakran, de van hogy nagyon megbánt. Olykor megalázőó helyzetekbe hoz mások előtt. Mert egy hülye, bunkó, egosita. De legalább bocsánatot kér. Ha nem kért volna mindig, akkor már nem lennék vele. Ez ilyen egyszerű. Anyu tengap azt mondta amikor láttam egy motorbalesetet a híradóban és mondtam neki, hogy na tessék, Abraham szerint nincs miért aggódni, de hát még is van, hogy reméli, nem ő lesz a férjem. Mondtam, hogy mi lesz ha mégis? Hát akkor ő. Nevelőapám azt mondta hogy álljak a sarkamra, és követeljek többet. Mint hogy menjen ki elém este munka után meg hogy ne hagyjon már annyiszor itt egyedül. Mindezt azért, mert másfél hete kb. este meló után fél 11-kor mentem haza, jött velem szemben egy csávó, én pont arra gondoltam, hogy okés, nem para, nem ő a baltás gyilkos vagy valami, hát pedig odajött és megfogta a mellem. Aztán el is iszkolt. Mire léptem kettőt és elnyomtam egy bazdmeget meg hogy megfordulam, már nem volt ott. Ez van. Mondtam nevelőapámnak, hogy nincs mint tenni. Ő ilyen. Hazamegy minden hétvégén és kész. Én ezzel nem fogok vitatkozni. Ezt mondta nekem barátnőm is, hogy hát mi az már hogy mindig hazamegy, nem is bulizunk együtt. Mondtam neki, ne nekem mond, én ezért nem fogok vele veszekedni, ha ő nem akar, akkor nem marad.

Már nem tudom, hogy az hogy elfogadom a hülyeségeit, az tényleg azért van mert Én Hülye vagyok, vagy csak mert szeretem és ez így van rendjén. Hogy nem akarom, minden mindig úgy legyen ahogy én akarom. Miért baj az hogy én elfogadtam hogy Ő minden hétvégén hazamegy? Menjen, már megszoktam.

Már egy ideje rájöttem, hogy sokszor mások bizonytalanítanak el abban hogy Abraham valóban jó-e nekem. Addig tömik a fejem mindenfélével, hogy tényleg elkezdek gondolkodni hogy most tényleg? Lehet hogy igazuk van és Abraham egy pöcs, nem is kellene vele lennem? Ne vádoljon senki, hogy ha igazán szeretném nem fordulna meg a fejemben...meg ha mindenki ki van akadva bizonyos dolgain, akkor csak megütközik az ember hogy most mi van?

Nem tudom. Azt tudom, hogy szeretem. Azt tudom hogy senki se tökéletes. Én sem. És Ő is elfogadja az én tökéletlenségeim. Azt tudom, hogy néha útálom, azt is tudom, hogy néha ő is engem. De meg tudunk bocsájtani. Mi kellenne még? Miért kell mindenkinek ebbe beleszólni? Milyen az a kúrva tökéletes kapcsolat amiben lennem kellene és ki az az ember, akivel, ha Abraham olyan rossz?

Megbetegedtem, persze csak így, hogy a szünetnek vége. De hál'isntennek úgy tűnik, ez tényleg csak egy mezei megfázás.

Széjjelköltekeztem az agyam az elmúlt időszakban. Most meg zavarban vagyok, hogy milyen sok mindenem van. Rendes csizmám a Deihmann-ból, tök jó pulcsik, bugyik, meleg térdzoknik. 4 éve először találtam egy szuper, sima, kötött, szükre sapkát ami jó meleg. Abraham szerint csinosabb vagyok mint a nyáron :) Tetszik neki az ízlésem.

Nincs könyvajánló, és zene se, csak ez a szám van, mert imádom a Gery's klinikát. Szentimentális. De mivel későn van a tévében, meg mert néha nem tudtam megnézni, sőt, inkább rohadt sokszor, így letöltöm az elejétől és végignézem úgy.

2 napja el kellett volna küldenem a szakdoga vázlatomat a tanárnak. Pafó vagyok. Élni nincs kedvem, nemhogy valamiről írni. Biztos hogy haragudni fog....

Ki tudja, milyen életet élnék most, ha nem ismerném Abrahamot. Hol lehetnék most? KI tudja, hogy most hogy mégis ismerem Abrahamot, mi lesz. Miért kell mindig elérkezni ehhez a szakadékhoz, miért kell oda érni ahol a part szakad, ahol vége a mézes mázos kúrva álmoknak meg a rohadt nagy szerelmnek hogy csak ez a fájdalom maradjon a helyén? Mennyire szánalmas, mennyire elkeseredett és hiába való hogy megmentsem a szerelmem, meddig tudok utánna kapni, míg véglek ki nem huny bennem az egész... Minden hónappal közelebb jutok ahhoz végleg belefáradjak az egészbe.

Legutóbb csak az albérleteket néztem meg, most már egyenesen megmondtam neki hogy már nem szeretem úgy ahogy rég. Egyszerűen elfáradtam, feküdtem mellette az ágyban és nem akartam hozzá beszélni, hozzá bújni, mert elegem volt a sok hülyeségéből és csak úgy kicsúszott. Csak úgy belefáradtam, tönkrementem, nem tudok túllépni azon a borzalmon hogy az a szerelem amit régen éreztem meghalt és történhet bármi már nem tudom újra életre kelteni. De nem tudom Abrahamot elegedni sem, olyan mintha a levelő lenne és én egy zsákot akarnék a fejemre húzni és megfulladni önként. Miért remélem hogy megint lehetünk azok akik az elején. Nem a szenvedélyről van szó, hanem azokról az emberekről, akik akkor még normálisak voltak. Miért kellett hogy megváltozzunk, mi a fene ez a egész?

Ha elmegy, azt akarom, hogy itt legyen, hogy visszajöjjön, ha itt van, akkor azt akarom, hogy menjen el vagy én akarok elmenni. Kívánom a testét, hozzáérni, megsimítani a bőrét aztán pedig képtelen vagyok rá, gombóc lesz a torkomban ha hozzám ér aztán pedig úgy szeretkezünk mintha az volna az utolsó, nem a kapcsolatunkban, az életünkben. Olyanok vagyunk mint két rohadt fuldokló akik egymásba kapaszkodnak ahelyett hogy külön külön a partra úsznának.

Nem tudom meddig tudok még maradni és nem tudom hogy mikor tudok elmenni...

Tudom , megint jött ez az egész, mint a villámcsapás. Leírhatnám hogy milyen, hogy hogy viselkedik hogy ilyen nagyon kiborított, de nem tudom. Nem tartozik ide. Nem akarom Őt ide engedni, a blogba, a viselkedését ide, ami az én lelkem egy darabkája. Elég hogy megkaparintotta már az életem ez az érzés.

Egy szörnyeteg vagyok. Ahogy ő is, és a helyzet is. Szörnyeteg a szívem, hogy így érzek, hogy így megtagadott engem.

Remélem, hogy igaziból nem a szenvedésbe vagyok szerelmes! Csak mert tudom, hogy abban jó vagyok, piszok jó....

Nussi: nagyon jól megfontolt okokból a hajléktalanokkal kapcsolatos társadalmi attitűdökről. Már az irodalmat is elfogadta hozzá a konzulensem, azt mondta, nagyon ügyes vagyok, sokat segít, jól haladok.

 P.S.:

Dávid az első nagy szerelmem vett nekem egy gyűrűt és el is jegyzett. A gyűrű üvegből volt és amikor nagyon le voltam már fogyva, egyszer miközben mentünk vhova, lecsúszott az ujjamról. Kettétört a betonon és csak az egyik felét találtam meg... próbáltam nem rosszra gondolni, de aztán nem sokat voltunk már együtt...

Abrahamtól ugye kaptam egy szép gyűrűt az évfordulónkra... kedden kiesett belőle kő. Nem tudom hogy hol vagy mikor, egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs ott... de még így is hordom. Még nem tört el, csak megkopott a fénye...

Az hiszem félek a világtól. Nem tudom hogy joggal-e vagy sem. Szeretném azt mondani hogy Abraham erőssé tett, de akkor hazudnék. Nem tett erőssé, sőt, elgyengített. Ha valaha voltak félelmeim, most kétszer olyan erősek. Ha nincs velem persze...

Olyan észrevétlenül kezdtem el rá hagyatkozni. Nem a fiziaki dolgokra kell gondolni. Hanem arra hogy ne féljek. Ha a közelben van akkor ne gondolkodjak, akkor ne aggódjak, akkor ne legyen bennem meg az a készenléti feszültség, ami régen volt, ami gyerekkoromban belémivódott. Olyan könnyű mellette gyereknek lenni. Vigyáz rá, felmelegít ha fázom, megsímogítja a hasam ha fáj, elaltat ha nyűgös vagyok. Néha félek, hogy vele, ezzel a kapcsolattal és az egymáshoz való viszonyukkal akarom meg megélni a gyerekkkorom, amire nem volt lehetőségem. Nagyon félelmetes gondolat.

Persze ez mind csak pusztán a fejemben van. Mindenki másnak továbbra is játszom a szerepem, hogy én erős vagyok, rendíthetetlen, aki nem veszi fel a sértéseket, a sérelmeket, akinek nem fáj ha bántják, aki foggal körömmel küzd és sose fárad el...na persze.

Megjött az esős idő. Ki hinné el kire gondolok folyton? Dávid. Olyan rég volt. És az nem is a tél eleje volt, hanem a vége, február. De ez az idő, amiben az a röpke 4 hónapos kacsolatunk lebonyolódott kitörölhetetlen lett az életemben. Nem szabadulok tőle meg soha. Érzem a haja és a bőre illatát a szitáló eső után ha hazaértünk és összebújtunk. A hideget, ami folyton átjárta a csontjainkat. Kopár volt körülöttünk a világ, szürke, vázós, nedves, vészterhes. Mi pedig gonoszul viselkedtünk benne, de szabadok voltunk. Nagyon vadak. Én hülye szerelmes voltam. Amennyire egy csitri csaj lehet, halálosan, fogvacogtatóan, lélekszaggatóan. Dávid nem igen hiszem. Lehet már sose tudom meg. Sose jelentettem túl sokat  a legtöbb férfinak az életében, aki viszont az enyémben igen. Ő sokat jelentett. De én azt hiszem, hogy csak egy kis epízód voltam az életében és ennek talán így kell lennie. Úgyis csak az egoizmus miatt szeretném, hogy valami jelentésem legyen, a létemnek az életében hogy valami emblematikus, nagy nyoma kellett volna hogy maradjon. Önámítás. Butaság, de halkan, esős napokon ott motoszkál bennem...Dávid Dávid, hogy összetörted a szívem...

Persze hogy nem vagyok szerelmes már belé, de ő volt az első szerelmem. Sose tudom majd elfelejteni, ha igazak a híresztelések.

A munkahelyemen már félig átmentem azon a bizonyos vizsgán...hurrá!....már csak 3 hét és ugyanazért a pénzért tripla annyit fogok dolgozni....szuper....

A konzulesem viszont elfogadta a szakdoga témám. Legalább egy dolog, amiben sínen érzem magam.

Annyira kialvatlan vagyok, hogy az valami elképesztő. EGy külön élet kellene, hogy behozzam az elmaradásom :S

Zene? Isis. Depresszív, finoman kell bánni vele. Könyv? Az asszonysor mikor nem vagyok annyira álmos, de most csak Dean R. Koontz: Relytekhely. Számomra Koontz a fantazi/horror/krimi koronázatlan királya. Imádom és rengeteg könyvét olvastam. Megunhatatlan stílusa van.

Nagyon szeretném látni a tengert.

Szeretném ha szépen beszélnélnek velem az emberek. még a fiúk is. még akkor is ha tudják hogy nekem lehet húzni az agyam és viccelődni velem. de nem jó amikor szinte már sértegetnek. ( mostanában elképesztően alján beszél velem mindenki és nevet közben. senki nem ismeri a határokat? tényleg mindenki ilyen mocskos bunkó aljadék? hányok az emberektől...)

Szeretném ha többé nem venne mindenki semmibe.

Szeretném ha néha felhívna valaki és megkérdezné hogy hogy vagyok, aki nem Abaraham vagy az Anyukám.

Szeretném, ha nem fájna olyan sokat a fejem és a testem és ha nem csak 2 hetente 1x érezném azt hogy nem vagyok hulla fáradt egész nap és végre picit kialudtam magam.

Szeretnék nem hízni a fogamzásgátlótól úgy tovább hogy annyira nem eszem semmit hogy néha már rosszul vagyok.

Szeretnék magabiztosabb lenni Abraham nélkül is. Az egy dolog hogy mostanában nem sírok amikor nincs itt. Sem neki a webcamerába, se amikor egyedül vagyok. De még mindig ájulásig kell tvznem magam hogy el tudjak aludni nélküle.

Szeretnék ÉLNI és nem gúsba kötve lenni hogy ha nem dolgozom akkor nem lesz miből szórakozni, elmenni egy hónapba egyszer moziba vagy valami, de ha meg elmegyek akkor meg nem dolgozom és nem lesz pénzem. És persze a suliba is tisztességgel be kellene járni. Végzős vagyok!

Szeretnék elköltözni innen, elegem van a gusztustalan, mocskos, maguk után nem takarító + 3 fiúlakótársamból akik minden egyes nap egy hányás szintre leélik a lakást, amit nekem nincs elég időm és energiám összetakarítani.

Szeretnék még majd a diploma után tanulni. Szeretném minnél hamarabb letenni a nyelvvizsgát.

Szeretném, ha senki nem nézne le amiatt hogy nincs nyelvizsgám. Volt hogy nem volt mit ennünk és a 4. nev apám idejében voltam gimis, 3x költözünk, ő alkesz volt, anyám meg depressziós, mindig meg akarta ölni magát. Hol a kibaszott életbe lett volna erről szó hogy nyelvvizsga? Baszódjon meg az összes sznob köcsög....

Szeretnék egészséges lenni. Tényleg egészséges. Lehet hogy gluténallergiám van...( nem volt időm orvoshoz menni...egy darabig nem is lesz...)

Szeretem Abrahamot. Nincs is igazán szakdogatémám mert nincs is hozzá anyagom, keddre kész kellene lenni... semmi nincs.

Újabban azt veszem észre, hogy megint erősebb lett a disgráfiám. Olvasásban és írtásban is totál cserélek betűket, betűpárokat stb. A helyesírásom ezért volt mindig is gyatra. És sokszor kerülök olyan helyzetbe hogy elolvasok valamit ( amúgy jól írok, olvasok és semmi bajom ezzel 4 lett a magyar érettségim, kiemelt 5-ös a kommunikációm) általában az egy szavas dolgoknál van a baj, aztán persze jól kiröhögnek...még egy ok hogy ércelődhessenek rajtam az emberek.

Kezdem meggyűlölni az embereket. Undorító, lélektelen, önző gépek, csak egy nagy húskupac mindegyik és úgy viselkedik mintha előle szívnád el a tápanyagot éppen, mindneki vetélytárs, az iskolai csoporttársaid, a munkatársaid ( egy része ), a házban a kúrva sznob beképzelt lakók, a családtagjaid, a lakótársaid, no empátia, no kedvesség, basznak át mindekin, csörtenek át mindenen mint a vaddisznó...még mindig nem értem miért. De egyre jobban értem Anyukám és sok dolgot amit régebben mondott nekem.

És mi a vicc? Úgy csinálok mintha nem bántana? Nem mondok semmit, vagy frappáns válaszok csak este jutnak eszembe. Nem tartok haragot. Csak a sokadik lelkembe tiprás után. Mindig nyitok az emberek felé és mást várok. Hogy majd ő nem lesz egy bunkó köcsög, hisz mindenki nem lehet az? OMG, dehogynem...

Nincs könyvajánló, még mindig az Asszonysorsot olvasom, egy héten kb. 15 oldalt tudok elolvasni annyi időm van. Zene? Mes, Adamazz, nem populáris, ezért is csak fikázni lehet, magyar "hip-hop/rep". Ált. kritikák: semmi köze a zenéhez, nem is igényel zenei tudást, fos, milyen szarokról szól már? ez is csak egy vetítés és hiteltelen...blablabla...nekem jól esik. Mes:kincsem, Elárulnak szemeim. Mit tudom én. Ki vagyok ábrándulva az emberiségből, nehezen tudom visszatartani az üvöltést és beleszórítani a sikító arcom abba a maszkba hogy minden rendben van. Amúgy ez rohadtul pózolásnak tűnik, de az elmúlt időszakban annyira sokszor aláztak meg különböző emberek hogy nem is hittem el, hát ennyire szar még akkor sem volt régen, amikor pedig minden volt az életem csak nem boldog vagy könnyű. Áhh, mindegy...

Ha én azt tudnám, hogy hova tűnt az a tiszta, megtörhetetlen, meg nem kérdőjelezett szerelem, amit éreztem, nem tudnám megmondani hogy mi történt. Vagy talán mégis meg tudnám...de nem érdekel. Elhatároztam, a határán voltam a törésnek, hogy vége, elég volt, elmegyek. És amikor arra gondolok, hogy véget vetek a kapcsolatnak, nem a magány jut eszembe, hogy akkor hol fogok lakni, hanem hogy nem megy. Nem tudnám megmondani neki, szétszakadna a szívem ha ezt kellene mondanom neki. Nem tudnám megtenni, kimondani és felállni és elmenni. Pedig olykor meg tudnám tenni. Olykor úgy érzem, hogy meg kellene tenni. még akkor is ha tudom hogy szeretem, akkor is ha ő is szeret. Mert semmi érteleme a szerelemnek ha nem vagyok boldog. Márpedig mostanság jócskán kijutott a boldogtalansáhból. Csalódtam benne egy hatalmasat. Nah jó, többször is csalódtam benne. Nem hazudott de én úgy érzem, hogy azzal amikor megismertem és amilyen akkor volt és amilyen most, hazudott nekem. Arról a srácról akit akkor megismertem nem tudtam volna elképzelni hogy bánthat engem, hogy lesz olyan hogy magasról leszar, elmegy ide oda és éli világát én meg csináljak amit akarok stb. Az a srác olyan volt akiről azt érzetem hogy lehozná nekem a csillagokat is az égről. Hol van már ez...

Örlődöm. Kínlódom. Nem az tart vissza hogy hol laknék amúgy, mert elmennék máshova albiba, max kicsit sokat kellene dolgoznom meg minden hogy kifizessem, de inkább. Néha én már egyáltalán nem találom a helyem. Társaságban azt ecsetelem a barátaimnak hogy még egy ilyen olyan történik, még ezt vagy azt csinálja és vége, befejeztem, szakítok vele, aztán kimegyek a mosdóba és zokogok ha arra gondolok hogy nélküle kell élnem.

Azért is szerettem bele, mert olyannak láttam aki mellet majd nem kell szenvednem, boldogtalannak lennem, holott eszembejuthatott volna, hogy ha szerelemről van szó, nincs olyan hogy nincs szenvedés. Nekem biztos hogy nincs.

Csak hogy most mi kavart fel megint elmondom. Amúgy megvette a gyűrűt amit az évforulónkkor megígért hogy megvesz. Nem tudom, kell-e mondanom, hogy most, mire megkaptam már egylátalán nem érdekel.

Szóval úgy volt hogy ő megy egy bizonyos egyetem gólyatáborába, de hát mivel ő nem elsős meg nem is oda jár, az egyik egyetemi diáktanácstag vitte be hogy ő is elmehessen. Ezzel nem volt akkora gond, bár így is kiakadtam, hogy velem lenni bezzeg se ideje se pénze, de 4 napra a haverokkal inni van esze. Végül a múlt héten nagyon rosszul érezte magát, kiderült hogy magas a vérnyomása, inkább elment orvoshoz és így le kellett mondania a bulit. Senki ne gondolja hogy röhögtem a markomban és örültem hogy nem mehet el. Szó nincs róla. Nekem akkor már az édesmindegy állapot volt, nem érdekel. Azátn hogy mégis lássam meg minden, felmentem hozzá. Mondta hogy hogy sajnálja hogy nem tudott elmenni. No comment. Azért reméli hogy pénzt visszakapja. Mi? Milyen pénzt, mikor, hol, 2 hete amikor lenn volt nállam akkor a barátainkkal sem mehettünk el sörözni, mert hogy neki nincs pénze. Hát igen, pénzbe került. Pontosan 15 roppgós ezredesbe. Hát azt hittem a guta üt meg. Ez a kúrva nagy változás? Így törődik ő velem többet? Csak lestem csödben, és nem volt már egy szavam se. Pont úgy érezem magam, mintha rúgtak volna mégegyet rajtam. Hát igazán szép sztori.

Ma reggel felmentem az egyik közösségi oldalra ahol én is meg ő is fel vagyunk jelentkezve. Láttam hogy új képet rakott ki. A barátaival ül félmeztelenül valahol és egy korsó sör van előtte. Amikor megláttam csak úgy belémvágódott, hogy ennyi. Abraham ennyi és lehet sose lesz több mint egy öznő nagy gyerek aki foggal körömmel védi a függetlenségét hiába mondja hogy szeret. Talán kár is ilyesmit várni tőle. Ott nevet azon a képen és boldognak tűnik. Rólunk ( nem a közösségi portálon való mutogatás miatt lenne szükségem többre!), jó ha van 4-5 közös képünk. Amin tényleg egyszerre szereplünk. Szóval csak néztem a képet és arra gondoltam, hogy nem hiányzom én az életéből. Szeret meg minden, szeret velem lenni, de meglenne nélkülem is.

Heti zeneajánló nincs, megint filmzenézek ( Doomsday ), könyv szintén nincs, csak csöpögős Nora Robertset olvasok. Ott legalább happy and a vége.

Volt több olyan pillanat, hogy azt hittem megszakad a szívem és nem tudom már szeretni Abrahamot. Hogy már nem érzem és nem is fogom érezni azt a szerelmes érzést mint az elején, mint addig. Addig amikor már úgy éreztem hogy nem érzem. Aztán múlt héten betoppant a szobámba. Ott volt teljes életnagyságban a rövid új hajával és nekem szerelem volt megint, majd kiúgrott a szívem. Talán megéreztem hogy ezúttal minden más lesz... Már mikor nálla voltunk otthon, egyszer délután az ágyunkban fekve Abraham valami olyasmiről kezdett el beszélni ami számomra teljesen hihetetlen volt. Arról hogy Én hogy érzem magam, hogy Velem mi van, és úgy szakadtak ki belőlem a szavak hogy nem is hittem el hogy ezek a dolgok bennem vannak és ennyire nyomasztanak. Mondta hogy nem bírja nézni hogy én ennyire boldogtalan vagyok nélküle, hogy rá ez nyomásként nehezedik és boldogtalanná teszi, megőrül a tudattól, hogy szomorú vagyok folyton miatta, hogy nincs velem. Elmondtam, hogy lehet hogy nem bírok ki még 3 nyarat így. Nem bírom végigcsinálni azt a 3 évet ami neki plussz lesz az új szakkal. Ő azt mondta, hogy tudja és bár ne lenne így. Azt is mondta hogy el kellene mennie Erasmusra. Mondtam hogy el is kell hogy menjen, jól tud angolul, el kell hogy menjen, a szülei is szeretnék, Én nem lehetek akadály! Ki vagyok én? Lehet hogy 2-3 év se lesz hogy együtt leszünk, feláldozna értem egy ilyen lehetőséget? Nem engedném. Abaraham csak szomorúan mondta hogy akkor vége lenne a kapcsolatunknak. Mondania se kellet én tudtam hogy mire gondol. Hogy nem bírnám ki fél évig egyedül, hogy találnék mást. Mondtam hogy nem állíthatom azt hogy nem így lenne mert akkor hazudnék, azt pedig nem fogok, de mindent megtennék hogy kibírjam. Talán menne, talán nem, de ez nem akadályozhatja meg. Azt is mondta, hogy talán ha nem most, később még lehetnénk együtt. Ki mondhatja meg hogy 3-4 év múlva ne találkozhatnánk megint és ne érezhetnénk ugyanezt! Arról is beszéltünk, hogy talán el kéne költöznöm ha lehetőségem van rá, talán nagyobb önállóságom lenne, akkor jobban viselném amikor sokáig egyáltalán nem találkozunk. A fejemben olvasott, nem kért számon, csak elfogadta, értette. Csak szeret és hogy kimondatlanul is mennyire, azt csak most értettem meg. Végül azt mondta, hogy ha nem tudom megemészteni mindezt és végül azt látja hogy nagyon boldogtalan vagyok és túlveszítem magamban a húrt csak azért hogy együtt lehessek vele, akkor szakítani fog velem. Azt mondta hogy szeret és nem lenne képes végignézni hogy én tönkre tegyem magam miatta és a kapcsolatunk miatt. Úgy sírtam mint egy gyerek a végén. Nem hittem hogy így tudja, de jobban ért mint álmodni mertem. Jobban szeret mint ahogy kimutatta. Végül pedig rá kellett jönnöm hogy én is kimondhatatlanul, mindennél jobban szeretem.

Ő tett jó emberré. Jobb emberré. Megtanított hogy vannak olyan emberek, akiknek lehet hinni, akikben lehet bízni és nem kell mindig mindekinek hazudni, van olyan akinek el lehet mondani az igazat. Miatta kezdtem el tanulni, mert ő olyan szorgalmas és eszes volt és jó jegyei voltak, miatta lett jó átlagom az egyetemen. Miatta volt hogy igyekeztem leszokni a rossz szokásaimról. Ő volt az akit ha a jövőmre gondolok, ott látok. Mint a társam, mint a férfi akivel reggel megiszom a kávém a konyhában, a férfi akihez hozzámegyek, ha a saját gyerekeimre gondolok, akkor Őt látom mint az apjukat.

Nem hittem hogy ennyire fájdalmas tud lenni a mi szerelmünk. Azt hittem hogy ez csak egy egyszerű kapcsolat, egy normális és egyszerű kapcsolat. Valahol az is. Csak én nem tudom azzá tenni. Én mint a személyem teszi ezt lelhetetlenné. Mert Én Loris vagyok, nekem nincsennek normális kapcsolataim... csak a távolság ne lenne, az idő ami köztünk van. Csak én ne lennélók ilyen hülye abnormális és az életem mindjárt jobb is lehetne pár fokkal. De én ilyen vagyok, fájdalmasan követelődző, akaratos, ragaszkodó, szeretetéhes.

Néha mostanában ha arra gondolok, hogy bántottak Abraham hibái, az jut az eszembe hogy örülhetek hogy őt megtaláltam, ő olyan sokmindent elvisel. Azt hogy mennyire ragaszkodom hozzá, hogy mennyire hisztis tudok lenni, makacs meg csökönyös és hullámzó, gyorsan meg lehet sérteni és fel lehet dühíteni. Valójában neki is sokmindent el kell viselnie. Mégis megteszi. Megéri neki és még szeret is.

Tudom hogy képes lesz változatni a rossz szokásain, tudom hogy ő képes lesz rám többet figyelni, jobban kimutatni hogy szeret és többet tenni értem amikor itt van. Ő mindig képes rá. Amit tud mindig megtesz ha megkérem rá. Már csak az a kérdés, hogy Én képes leszek-e rá? Képes leszek-e megtenni amit kért? Képes leszek-e érte normális ember módjára viselkedni.

Talán együtt élünk majd, talán nem, de Abraham életem legmeghatározóbb alakja és marad is, míg meg nem halok. Még mindig szeretném, ha örökké tartana a szerelmünk, ha nem felejteném el a halállal, ha nem törlődne ki a halállal az amit most érzek. Azt is képes vagyok elfogadni hogy milyen jelentéktelen vagyok, csak ezt nem, sokmindent, de ezt nem, hogy ezt az érzést is el kell veszítenem egyszer.

P.S.: Hogy senki se csalódjon, ma tényleg elmentem és levágattam a két éve növeszgetett hajamat. Többször majdnem szívrohamot kaptam a székben és elmenni se akartam az utolsó percig sem. De elmentem és megtettem. Volt haj nincs haj. Most vegyes érzéseim vannak. Tetszik, mert nagyon jó lett, de kicsit hiányzik is a hosszú hajam. Bár G szerint vaditóan szekszi és berántana egy bokorba, Abraham szerint pedig szintén nagyon jól áll és jó döntés volt, neki is tetszik. Nekem is. Döbbenetes. Hát ez van./ Kb. olyan lett mint Rihanna haja a Rehab című klipben, csak nem lóg annyira a szemembe és nem fekete hanem mélybarna./

Úgy érzem hogy vége van. Lehullt rólam a magamra eröltetett arc, a magamra eröltetett Én, mintha valami nagyon mély vízől kezdtem volna felfelé, a levegő felé úszni, egyre melegebb és világosabb a víz és egyre közelebb van a felszín. Túl sokat adtam magamból Abrahamért, túl sokat vártam tőle és az "új" életemtől és túl sokat tagadtam meg Magamból és a Múltamból. Úgy akartam tenni mintha sose lett volna, mintha annak minden részlete tényleg olyan nagyon ronda és mocskos volna és hogy én azt tényleg nagyon szégyellem. Mert igazából nem. Ha valami most nem jó azt félig biztos hogy én tettem tönkre azzal amit csináltam.

Remélem hogy jobb lesz ezután. Hogy nem fogok félni magamtól. A magánytól már nem félek. Nem kapaszkodom görcsösen Abrahamba. Lehet hogy tényleg nem illünk össze, nem tudunk talán igazán kiteljesedni egymás mellett és ha ez így van, azt már el tudom fogadni, mert már nem érzem azt a lángolást és ezért nem akarok okolni senkit. Megtörtént és kész.

Nagyon nagyon régen volt. 8 hónapja hogy írtam akár egy félmondatot is, csak hogy írjak. Semmi, 8 hónapja semmit sem. Most mégis megtörtént és totál felvillanyozott. Gondoltam hogy nem rakom fel. Először. Aztán rájöttem, hogy mégis szétkörtölném, mert lehet hogy nem vagyok se Arany se Poe, de azért a magam lányos hülye módján elég jó lehet. És kölünöben meg csak az a lényeg hogy milyen boldoggá tesz az hogy írtam és hogy írhatok megint.

Szeretem a félborús homály hűvösét

A sütkérezni hívogató semmitevést

A csillámporos színű szeretettel érintést

A pokoli kín okozta bódító kárminvörös égést.

Ki lennék, hova mehetnék ezt megtagadva

Félelmem fémes színét akasztom nyakamba

Tört lelkem buja kaleidoszkópjának játéka

Nincs menekvés csak e fekete tinta hullámaiba.

Hittel keresett a sok elszórt láthatatlan pillanat

Gondtalan szívvel imádott délibáb az alkonyat

Horizonton túlcsordult a sok reménykedő indulat

Porig alázott könyörületben csillanó halk alázat.

Dúvad testű az ember, csonkokra szaggat

Borzadályos mámorra telve remél szebb napokat

Léptek verik fel az útra száradt álmokat

Ez legyen most már csak néma, örök áhítat.

Egy maroknyi lehelettel űzött búbánat

Pilledő szemhéjadon reszkető káprázat

Üdvözöllek Kedvesem, itt a sziréni kárhozat

Glóriaként már fejed felett lóg bűneidért a bocsánat.

P.S.: Apparat-Walls című lemeze, csak erős idegzetűeknek, suiciditásra nem hajlamosoknak ajánlom figyelmébe. / szóval amúgy nekem nem szabadna :P /

Néha vissza akarok menni. Vissza oda amikor még nem számított mi lesz. Amikor még azt tehettem amit akartam és nem érdekelt mi lesz a következménye. Szedhettem gyógyszert, ihattam rá, árulhattam akármit és nem tudtam. Nem tudtam hogy mi lesz holnap. Hogy hol leszek, hogy kivel leszek. Minden férfi egy lehetőség volt és én dönhettem hogy élek-e vele. Összetörték a szívem ahogy én is összetörtem másokét. Álmodtam és írtam, rengeteget, szünet és vég nélkül csak írtam, ömlöttek belőlem a szavak...mára mind elveszett. Elveszett minden szabad pillanat, amikor a hajnal a városban valahol ért, az utcán, egy garázsban egy lakásban, egyedül vagy másokkal. Akkor bármi megtörténhetett. És meg is történt.

Most ahogy itt ülök, lassan győzködnöm kell magam, hogy ne útáljam Abrahamot és "rendes/normális" életünket. Mert ebben a életben  ÉN 20 évesen felnőttet játszom. Dolgozok, tanulok, vezetek egy háztartást. Már nem vagyok boldog ettől, már megijeszt, már fojtogat. A múltkor amikor úgy megütöttem magam ( aminek jóval több kellet mint msáfél hét hogy eltűnjön a nyoma) nem is annyira Abrahamhoz meg a hosszú távolléthez volt köze. Hanem hogy mutattam neki azt a képet, hogy milyen rövid hajat akarok és nem akarta megengedni, elkezdett vele replikázni. Ehhez nem vagyok hozzászokva, hogy ne lázadhassak, hogy ne vágathassam le a hajam csutkára, vagy legalább olyanra mint Karla-é. (www.karlascloset.blogspot.com ) Ha belenézek a tükörbe és nézem azt a hosszú hajas lány az az érzésem, hogy az nem én vagyok. Én ennél sokkal de sokkal vadabb vagyok, és most fülem farkam behúzva lapítok és jókislánykodom.

               hogy   most mi lesz?

Ha lehetne visszamennék. De nem lehet. Talán nagyon fájna, igen, akkoriban 5 kilóval könnyebb voltam, alvászavaros és hallucináltam meg pánikrohamaim voltak. De szabadnak éreztem magam, akkoriban mi mind szabadok voltunk akik ott voltunk, ahogy a sínek mellett jártunk, ahogy hajnalban egy padra összefeküdtünk, ahogy valahol valakinek a szőnyegén ért a reggeli álom.

Hülye vagyok hogy ezt kívánom? Hülye vagyok hogy hiányzik? Hiányzanak a szentimentálisan teátrális hajnalok, amikor szinte érezted, érezni lehet ahogy a lelked találkozik a Mindennel, ahogy megérted milyen kicsi vagy, de milyen gyönyörű, és az élet is az, végeláthatatlan fájdalom és gyönyör. Hiányzik.

Most kezdjek el félni hogy ennyi volt? Hogy nincs esély? Hogy vége, nem lehet, nem tehetem és nem ilyen vagyok és szét fogom rombolni ami körülöttem van azért hogy megint érezzem azt amit akkor minden hajnalban. Mert nem vagyok másra képes. Mert én ilyen vagyok és nem lehetek más és ezen nem lehet változtatni? Meg lehet ezt szokni vagy mindenképpen meg kell szökni? 

Álmomban megint Abrahammal voltam. Veszekedtünk megint, de csak egy percre mert  Abraham hirtelen nekiszorított  falnak és hevesen csókolózni kezdtünk. Éreztem ajkát, amilyen puha és egyszerre kemény az a telt ajka ami annyira ritka férfiak között. Éreztem ahogy a bajsza és a szakálla cirogatja az arcom, az illatát, a tarkóján hogy milyen forró a bőre ahogy átkarolom a kezemmel. Tényleg belehaltam abba a pillantba. Belehaltam amikor felébredtem és rájöttem hogy ez csak egy álom volt.

2 hét. Mintha élve eltemettek volna. Biztos társfüggő vagyok ( nem tom, nem jártam pszichológusnál sose de lehet hogy egyszer el kellene menni, érdekelne nagyon, bár ahogy halottam a keleti természetgyógyászat sokkal jobban gyógyítja a pszichikai betegségeket is, pl.: a kinezológia- bár ez nem keleti asszem...)vagy ilyesmi. Bár ha valakinek azt mondom, 2 h ete nem láttam a barátom, csak együttérzően néz rám, sőt, totál sajnál és nem kívánja a helyembe magát, szóval próbálom azzal áltatni magam hogy nem Én vagyok egy rinya picsa, hogy nem bírom. Ez a két hét volt a legrosszabb, legundorítóbb, legdepressziósabb, leghisztérikusabb időszak az elmúlt egy évben. Ennyire már tényleg nagyon régen buktam ki.

De ez az utolsó nap. Tényleg, komolyan, esküszöm hogy fel fogok gyulladni, azt fogom csak egyszer észrevenni hogy lángok csapnak ki a kezemből, a mellkasomból, mindenhonnan és elevenen elégek a vágytól.

A múlt héten volt egy szabadnapom végre, Anyuékkal meg még ismijeikkel kimentünk a strandra. Apám...egy egész napot szinte a hugommal töltöttem, ami már egy emberöltővel ezelőtt fordult elő utoljára. A kis vízbe játszottam vele, vagy bevittem a mélyvízbe a karomon. Olyan megdöbbentő látni hogy ez a kis élet hogy bízik bennem, hogy nem fél ha szorosan magamhoz tartom, hogy kucodorodik fázósan az ölembe ha kijöttünk a vízből. Egy angyal, még mindig, egy hatalmas nagy izgő-mozgó karattyoló szeretet-gombóc! :) 6 éves, most megy elsőbe. Lehet néha, sőt, biztos is hogy én jobban izgulok mint ő és nagyon büszke vagyok rá.

Anyu meg össze akart boronálni egy 26 éves orvos pasival. Hát én ettől eléggé kiakadtam. A pasi meg egész nap kajtatott utánnam és piszkosul nyomult. De nem volt meg benne az az érettség, akárha egy 21 éves csinálta volna. Sose szerettem ha valaki ennyire nem bír magával. Van egy határ, ami mellett tetszik ha valaki csapja a szelet, még el is flörtölgetek vele, de amikor bele van esve a számba és nyomul hogy jaj de szép vagy, jaj, de én mindent megtennék érted, ha az én csajom lennél, miért van neked barátod stb...az baromira fáraszt engem. Amúgy meg gyakorló katolikus, szóval még ha a zsánerem is lenne, mert hogy nem az, mert nem szakállas de még csak magasnak se magas, akkor se érdekelne, hívőkkel nem paktálok. Megértem Anyu, mostanába csak sírtam meg panaszkodtam Abraham miatt, szerintem elkezdett parálni, hogy az lesz mint Dáviddal, hogy 4 hónapos járás után szegény anyámnak kellett kiskanállal öszekaparnia hamvaimból... Hasonlított már a mostani állapotom az akkorihoz, biztos hogy nagyon meg van ijedve, azt akarja hogy költözzek el, segít nekem a pénzzel, csak hagyjam már Abrahamot, nem jó ő nekem. Hát lehet hogy nem, de egyenlőre őt szeretem, szóval ez van. Különben meg én vagyok a önrombolás zokszó nélkül nevő betegség egyik tipikus esete, szóval esélytelen hogy önszántamból kilépjek egy ilyen kapcsolatból még akkor is ha tudom hogy nem jó nekem. Pedig amúgy Abrahamnál már eljátszottam a gondollattalhogy fogom magam és lelépek. De még itt vagyok...ez biztos jelent valamit. 

Hát itt vagyok, továbbra is pokolian fájó gyomorral, zöld foltos lábbal ( botrányosan néz ki, Abraham totál ki fog akadni, mert bár nem olyan méregzöld mint tegnap és talán holnapra még ennyire se lesz az, így is látszani fog hogy nem símogattam magam azzal a hajlakkos üveggel...) idegileg padlón, érzelmileg a béka segge alatt azon a cérnaszálon függve, hogy Abraham holnap visszajön. Addig meg próbálom kiégetni az agyamból a képet, hogy milyen az arca, az illata amikor hosszú idő után újra szeretkezünk. Mert hogy pontosan tudom, milyen neki, és milyen akkor nekem. Mintha meghalnánk...szinte fáj, szinte megáll a szívünk.

Vannak tagadhatatlan dolgok. Amikről nem veszel tudomást, de tudod hogy benned van, bármikor előtöhet, nem jó és talán még tönkre is tesz de a részed hát megszokod és talán már nem is küzdesz, nem is akarsz ellenállni a kísértésnek hogy szabadon engedd titkolt kis részed ami ha hömpölyögve elárasztja a tested és a világodat körülötted megállíthatatlan és legtagadhatatlan változásokat hoz.

Egy év. Egy évig képes voltam titkolni és meg sem próbálni, meg se tenni azt ami most úgy tört ki belőlem, mint egy gejzír. Mert nem lehet megtagadni önmagad, teljesen sose. Azt hiszem hogy a katalaizátor Abraham már több mint 9 napos távolléte volt és a tudtad, hogy 14 napnál hamarabb elő sem kerül. Meg a kapcsolatunkban lévő feszültségek, az elégedtlenségem, a meg nem becsültség érzése, és végül egy piszlicsáré beszélgetés és téma miatti totális felháborodás váltott ki mindent.

Kíváncsi vagyok, mások hogyan élnék meg ha tudnák, hogy öröklötten ideggyengeségben szenvednek? Ha a nagymamájuk pszihikai terrorja, kiabálása,sírása már nem fája, a bántalmak nem sértenének, csak arra gondolnának hogy mindenzt gyakorlatilag egy az egybe örökölték. Mert ilyen vagyok én. Nem csak szentimentalisat, hanem betegesen hangulatember. Hol sírok, aztán már nevetek, gyűlölök és szeretek, olyan temperamentumom van, hogy Anyukám szerint kislány koromban sokszor én dönöttem el hogy mit nézünk este a tv-ben meg ilyenek. Gáz. Én legalábbis ezekre nem vagyok annyira büszke. Talán később sokszor ennek köszönhettem a túlélést, azt hogy mindent kibírtam, amit láttam elviseltem, pedig néha valami Anyum és akármelyik nevelőapám közötti ordibálásban egész testemben remegve azt kivántam hogy haljon meg mindenki, de inkább csak az aktuál nev. apám elé álltam és üvöltöttem, hogy ha bántani meri Anyámat akkor istenre esküszöm, beleállítok a hátába egy nagykést. Nah ezt azért annyira nem gondltam komolyan, de az ilyen és ehhez hasonló jelenetek azért nem sikkadtak el nyom nélkül. Egy időben amikor már igen csak megviselt voltam érzelmileg meg agyilag meg minden..fú...de szar kimondani istenem, tiszta szégyen, de szóval bántottam magam. Mint hogy ököllel belevertem a falba úgy hogy feldagad és két napig alig bírtam fogni a tollat a suliba. Vagy hogy fogtam egy kést és egyszerűen belevágtam a karomba. Nem a csuklómba, hanem a felkaromba. A combomba. Ez nem volt nagyon komoly, összesen a jobb combomon van 4 kis sebhely, a balon 2, a bal karomon pedig szintén 2, egy kicsi és egy nagyobb. Abraham valahogy sose kérdezte meg hogy mik azok. Lehet hogy jobb is mert akkor őszintén válaszoltam volna, ő meg biztos elszörnyedt volna. Mindegy. Ahogy erre rászokdtam, mint arra hogy kicsit több gyógyszert kapkodjak be mint azt kéne, úgy kis idővel el is kezdtem ezt abbahagyni. Nem szerettem magam totál kattantnak érezni, szóval ahányszor előjött valami hülyeség, igyekeztem megszüntetni, nem akartam valami neves intézményben kikötni. Anyukám látta-e? Igen. Egyszer pont akkor nyitott be a fürdőbe amikor épp 3 2 napos vágás volt a combomon. :/ Kiakadt, de ennyi. Nállunk ezeket sose beszéltette ki Anyukám, nem tudom mit gondolt. Hogy majd megoldom, hogy majd elmúlik? Meg nem komoly. Szerencse hogy nem volt az. De nállunk otthon Anyum tényleg semmire nem pánikolt be, nem ültetett le beszélni, semmi ilyenre. Volt hogy a heroinista exem egy kiskanálba melegített fel valami gyógyszereket hogy nagyobb legyen a hatás és én azt a kiskanalat csak úgy bedobtam a mosogatóba és megfeledtkeztem róla. A nev. apám megtalálta és megkérdezte hogy mi történt. Mondtam hogy semmi, azzal oltottam el a gyertyát. ( Hiába értelemszerűen nem a domború, hanem a homorú oldalával kellett volna.) Hát elhitte, nem hitte, nem esett több szó róla. Vagy amikor vagy 15 füves cigit tekertünk nállunk szintén a drogos exemmel és magok voltak benne, amiket ki kellett válogatni és aztán tele volt vele a lakást mert széthordtam? Azt mondtam hogy valami érdekes növény magjai, csak kiborítottam és hogy Dávid szerint neki nem keltek ki. Meg ilyenek.

Mindegy. Erre se vagyok épp büszke, sőt, a gyógyszerek meg nagyon sok minden miatt nem szégyellem magam annyire, de emiatt az egy dolog miatt piszkosul. 

Szóval tegnap mondtam Abrahamnak hogy le szeretném vágatni megint rövidre a hajam amilyen régen is volt, mert úgy jobban szeretem. Hát nem volt elragadtatva, sőt. Mondta hogy nem és kész mert ő így szeretni. Én meg mondtam, hogy 6 évig volt rövid a hajam, csak úgy kitaláltam hogy hosszú lesz a hajam de ez nem volt egy jó ötlet meg nem szeretem. Nem érdekli, elhagy, nah jó nem hagy el de megszakad a szíve bla bla bla. Az egészből nekem csak annyi csapódott le, hogy megint mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, hogy neki jó legyen, ahogy az egész kúrva nyár csak erről szólt, hogy ő elment ide oda, Ausztria Novarock, sokba került, hát nem megyünk akkor se Németbe, se Görögbe, beígért gyűrűt se vette meg június 10.-e óta, évforulón ígérte hogy vesz nekem egyet, hogy mindig rá emlékeztessen, hát Tokajba volt pénze elmenni egy napra, meg ennek a barátnak diplomaosztójára amannak meg szülinapjára venni valamit. Azóta se kaptam meg azt a hülye gyűrűt. És még tudok mesélni ilyen szar sztorit vagy 20-at. Egy ideje azt éreztem hogy leszar. Egy év után nem érzi szükségét, hogy a tenyerén hordozzon, hogy szeressen nagyon, hogy becsüljön és kimutassa azt hogy mennyire fontos vagyok neki. Sorozatosan törte össze a szívem. Nem írtam meg a blogban csak egyeszer. Tudom. Nem írtam meg hogy aztán még hányszor és hányszor tört fel benne ez az egész, mert nem akartam hogy az iránta érzett növekvő gyűlölet valósággá váljon és hogy egyszer csak azt mondjam hogy vége, útállak, elhagylak. Féltem ettől, mert valahol meg tudtam nagyon is hogy szeretem, mert nem ilyen volt Ő amikor megismerkedtünk. Nah midegy.

Mennem kellett dolgozni, mentem sminkelni és persze egyből kibuktam, hogy nem tudom felkötni a hajam és totál berágtam Abrahamra hogy ez is miatta van, miért nem lehet olyan a hajam mint amilyet én akarok. Nah ekkor nem tudom mi történt, azt hiszem elszakadt a cérna bennem elkezdtem bőgni, mi több, inkább zokogni, először majdnem neki estem ollóval a hajamnak aztán viszont más történt. Ott volt a kezemben a kis flakonos hajlakk és akkor nem érzékelt erővel úgy vágtam dühömben meg elkeseredettségemben a combomba 3mat hogy nem éreztem semmit. Nem éreztem fájdalmat. Amúgy azt hiszem hogy azért is nem eldobtam mert Thomas a lakótársam a fürdőszoba melletti szobában épp aludt. Szóval aztán bőgve sminkeltem tovább, ami amúgy egész jól ment, aztán vagy 20 perc bőgés után abba kellett hagynom a sírást mert mennem kellett dolgozni, szóval ki kellett mennem az utcára.

A térdem felett pokolian fáj azóta kettő ami nagyon belilult, de még van egy fentebb is ami rövidgatyában nem látszik, az is szép lila lett. Abrahamnak elmondtam. Szomorú volt de értette hogy mi történt velem mert ismer. Kérte hogy ne tegyek ilyet többet magammal mert szeret és ezt nem szabad csinálni. Hát én is tudom. Nem tudom megmondani hogy mi történt. Nem vagyok már kamasz hogy ezzel szórakozzam hogy majd meglátszik és akkor hátha felfigyelnek rám meg hogy problémáim vannak.

Azt hiszem nagyon régóta gyülemlett bennem ez a feszültség és ezért lett ilyen, tiszta, irányíthatatlan kitörés az egészből. Be kellett hogy ismerjem hogy nem tagadhatom meg magam, ilyen vagyok. Tessék, egy őrült, hülye, nem normális nőszemély. Annyira szégyellem magam. Arra gondolok, mint ilyen helyzetben bárki gondolna:

Miért nem vagyok olyan normális ember mint a többiek? Most akkor mi a fészkes fene baj van velem?

Hát nem is tudom. Fura. Körös körül a minden ami körülölel, ami bennem munkál, ami hozzám ér és ami eltávolodik tőlem minden fura. Már nem tudok kétségbeesni. Lehet annál jobban megrémülni, mint ahogy én meg voltam rémülve mindig is a saját lényemtől, a saját gondolatatimtól? A lánynak a tükörben a szemei égnek...lángolnak, az arca bőre pedig olyan feszes...nem is tudom. Senkik azt ne higgye hogy skizo vagyok. Évek óta tudatosan képes vagyok különölni egy kicsit a testemtől. Csak pusztán lenézek a kezemre és úgy szemlélem mint Egy kezet. Nem az Én kezem. Ez nem mindig jó érzés. De aki én vagyok csak benne van ebben a testben. Néha napokig ezt érzem, aztán hetekig nem. Nem én hívom, az érzés jön magától. Ahogy az is, amikor elsuhanó vonatot látok, a szívem majd össze roppan. Ha fúj a szél, valami összedermeszt, belül megremegtet engem. Sokszor említettem hogy szentimentális vagyok. A múlt héten egyszer álltam és néztem Abrahamot és az jutott eszembe, hogy nem akarok meghalni. Nem egyszer nem akarok meghalni, mert kb. azt se tudom ép ésszel felfogni hogy élek, vagyok és az a világ körbevesz. Akkor meg mit izguljak a halálon? Csak arra gondoltam, hogy most, most nem akarok meghalni. Persze senki sem akar, oké, tudom. Csak olyan különösen érzem magam már hónapok óta.

Megismételték a rákszűrésemet, jöv. héten megyek megint az eredményért. A gyomrom meg akármilyen alkoholtól és mennyiségtől függetlenül produkálja azt hogy másnap annyria fáj a gyomrom hogy várom, mikor kandikál ki egy kis alien belőlem. Elviselhetetlen. Na meg a hányás és egyebek. Elmentem volna orvoshoz, ha nem lenne olyan kúrva bonyolult és hosszadalmas. Elmenni a háziorvohoz, aki nem is tudom most ki mert az enyén nyugdíjba ment, ott meggyőzni hogy ez nem egy síma fertőzés és kierőszakolni a rohadt beutalót a gasztroenterológiára, ahol biztos kérnek majd vérképet, elmenni vérvételre ( remélem éhgyomros lesz, egyszer 8-ra mentem és 12-kor kerültem kb. sorra... ) vagy mondjuk egy hasi ultranhang? Esetleg ha jó kislány vagyok még egy gyomortükrözés is becsúszhat. Hurrá...De ahogy érzem magam, inkább bármi csak legyen vége ezeknek az iszonytató hasfájós hullámoknak. Ez még a mandulaműtétemnél is jobban fáj, vagy inkább azt mondanám hogy rosszabb. Pedig az se volt kutya. Eléggé le vagyok rokkanva és ettől eléggé szarul érzem magam, mert sokmindenért gürcölök meg csinálom a dolgom, legalább nyomorék ne legyek már...

Nem tudok nagy újdonságokkal szolgálni. Vannak a már említett elmeháborodott kis pillanataim, továbbra is elválaszthatatlan tőlem az élet és a létezés felfoghatatlanságán való görcsölés. Abrahammal is megvagyok. Most megint egy hosszú időszak jön, amikor nem találkozunk, a múltkor 11 nap után kicsit hisztérikus voltam, igaz, akkor csúcsosodott ki ez a gyomorszarság, Abraham NovaRockon Ausztriában és meg itthon hánytam. :/ Nem volt épp lélekmelengető élmény. Szóval most több idő lesz, elképzelhető hogy két hétig nem látjuk egymást. Ezért aztán gondoltam, akkor dolgozok keményen, a héten minden nap és a jöv. héten csak szombaton nem dolgozom. Amúgy csak délutántól késő estig szinte. Megnyugtat. A munka megnyugtat. Tegnap is bementem úgy hogy a kis Alienem születőben volt de én igyekeztem egy Cataflammal visszatartani  ( sikerült ) és megnyugtató volt ott ülni, hallani az ügyfelek panaszkodását meg problémáit a volnalban, mindnekit lekezelni és slussz. Jah, ha még nem voltam volna, egy multicég telefonos hibabejelentőjében vagyok telefonos diszpécser. Nice, ha tudni akarjátok, de 6 hónap után már csak rutin az egész, szinte nem lehet felbosszantani, megbántani.

Szóval ide maradtam két hétre magammal, Thomassal a lakótársammal, kicsiny állatainkkal, a pókokkal és skorpiókkal meg a kedves b.nőimmel. Pénteken megyek is lelket ápolni Miriammal, munkatársam is a lány, egy csupa erő, kedvesség és józanság, olyan vele lenni mint kikötni egy szép de egyszerű szigeten. A hazatalálás örömét hozza magával. A Művésznő hajfestéséről meg lemaradtam, pedig megígértem neki hogy befestem a haját ( az egyik mániám, Anyumnak is festem sokszor, imádok hajat festeni, de csak festeni, festetni nem, az én hajam csak legyen olyan színű amilyennek a Jóisten azt kitalálta ), felhívtam, azt mondta hogy elég pornóvörös lett! Hihi, ezen nevettem 5 percig, hogy tud ilyeneket mondani? Kicsit kétségbe vagyok esve, nem csak a szeptember jön ami egy nagyon nehéz egy év kezdete, az egyetemi alapképzés utolsó éve, de a Művésznő is elmegy Pestre másik színi suliba. :/ Végtelen örülök a sikerének és még véletlen sem mutatom előtte hogy a szívem szakad meg és rettegek hogy mi lesz velem nélküle. 4 éve ismerem, a lányszerelmem kb.

Újabban sokat gondolok Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége című könyvre. A kedvenc könyvem. Nem is, ez így gyermeteg. Az a köny Én vagyok. A Nő és A Férfi én vagyok, az Idő is én vagyok, minden lélegzet, pillanat, öröm, bánat, döbbenet, fájdalom Én vagyok a könyvben. Azt a zenét hallgatom amit akkor hallgattam, anime zene amúgy, de gyönögyrű, ének nélküli vonós alapú kicsit színfónikus és rejtelmes hangzású : Ergo Proxy OST. A LIfe after good című szám első 30 másodpercéért márt megérte megszületni. Ha valaki valami jó könyvet akar olvasni ami elgondolkodtató, ezt a zenét ajálom hozzá, meg egy kis borús időt.

Egyszer csak azon kapja majd magát hogy semmi sem az, mint aminek látszik, minden sokkal több és kevesebb annál.

Ebben a Blogban már az a lány vagyok, aki lassan összeszedi magát a hamvaiból, de ha valaki olvasta a Harakirit, az tudja hogy nem voltam épp a legjobb ember, vagy inkább azt mondanám, hogy szerettem ha fájt. És ez talán betegesnek is tűnhet. De nekem az Anyám 5x házasodott, évekig gyógyszereken élt, 6 évig volt egy férje aki éheztetett és terrorizált, anyámat is meg engem is vert, aztán meg hozzáment egy alkoholistához, akkor bekerült a pszichóba is kórházba meg meg akarta ölni magát ( a hugom akkor kb. 1 éves volt... ) És ilyenek, meg költözés, menekülés, éhezés, áram nélkül éltünk télen a hatalmas házban mert kikapcsolták, nem tudtuk befizetni, maffia, hazugság, félelem, ebben nőttem fel, összeszorított fogakkal és keményen kellett küzdeni. Anyuért hogy ne menyjen el mellőlünk, a tesómira, hogy nekik ne tűnjön fel mindez és hogy ne eshessen bántódásuk. Nem tudtam megtanulni, hogy mi az amikor az élet nem egy túlélő tábor és a pszichológiai hadviselés kedves elegye. Azt hittem, hogy sose fog véget érni, azt hittem hogy nem fog számítani hogy meg fogok-e halni, csak az hogy mikor és hogyan. Sose próbáltam meg öngyilkos lenni amúgy. De amikor azzal a sráccal jártam aki heroinozott akkor sokszor gondoltam rá - leginkább mert Ő sokat gondolt rá- hogy legyen akkor egy Aranylövés, szerettem volna vele menni mert szeretem és nem akartam tudni hogy még mi jöhet. Sosem voltam ennek még csak közelében sem ( mármint az aranylövésnek, nem is drogoztam :P ), de volt egy idő hogy gondoltam rá. Én nem hibáztatom magam érte, remélem más sem, remélem meg lehet azt érteni, hogy mennyire féltem az élettől, hogy tovább kell vért és verejtéket izzadva küzdeni, hogy megint bántani fognak, hogy sose fog az egész véget érni, hogy nem fogok megszabadulni.... Végül véget ért.

Leéltem 10 évet így. Feldolgoztam sok fizikai és lelki bántás, azokat perceket amikor a mostoha nagymamán keltett fel az éjszaka kellős közepén (12 éves voltam ) és közölte velem hogy most bizony Anyuval meg öcsivel elmegyünk Nev. Aputól mert már széjjelvert minket eleget. Azonnal fel kellett öltöznöm, le a kocsiba, hosszú kocsiút. Azt sem tudtam mi van. De aztán volt egy 4-5 csodás hónapunk csak hármunknak Anyu, Öcsi meg én,igazi újrakezdés, nevetés, új lakás, közösen falfestés stb. Addig amíg vissza nem engedte és minden elölről kezdődött. Emlékszem, hogy egyszer a nevelőapám nagyon megtépte a hajam - konkrétan a hajamnál fogva felemelt, elég sovány voltam akkoriban- de arra nem, hogy ez mennyire volt súlyos. Később amikor a nagymamám meghalt, találtam egy látlelet azok között az iratok között amiket akkor gyűjtöttek be a nagyszüleim amikor pereskedtek a felügyeleti jogom miatt ( a nagyi egyszer nyáron mikor tusoltam meglátta a verés nyomokat), persze annyit értek el vele, hogy korlátozták a láthatásom, hétvégente egy szombat délelőttöt engedett meg a gyámügy, mert a nev. apám ilyen jól tudott hazudni mindenkinek, szóval ott volt ez a papír  amit akkor erről az emlékbeli sérülésről készítettek egy kórházban. Vérömleny lett a fejemen. Akkor arra gondoltam, hogy ha az amire emlékszem is iszonyú akkor az milyen lehet amire nem? 

De amúgy ez nem az önsajnáltatás helye és ideje, csak amolyan elméleti háttér-töredék, hogy legyen igazi jelentése a szavaimnak amikor azt írom hogy : nehéz néha kezelnem ezt a botrányoktól és veszélyektől mentes életemet. Bár el kell dicsekednem, hogy egyre jobban megy. Szeretek önmagam lenni. Nagyon szeretem a mostani életem. Szeretem a munkám, hogy dolgozhatom, szeretem a lakást ahol lakom, szeretem a sokásaim, Abrahamot és úgy amblokk az életet. Eljutottam ide. Szeretem a vágyaim, szeretem ami nem volt szép az életemben, nem haragszok senkire ( jó, Apura, de ez egy másik story ) és nem kell sajnálni, mert amikor először voltam igazán szerelmes és elhagytak akkor egyszer volt egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy van nagyobb nyomorúság is az életemben mint a múltam. Sok sok ideje nem számít. Amikor kimondom azokat a szavakat, hogy így vertek meg úgy, nekem nem jelent már fájdalmat nagyon nagyon régóta. Mert nagyon rég volt. Ilyenkor nem értem, hogy mások miért takaróznak azzal hogy én azért vagyok ilyen-olyan, azért iszom, vagyok drogos, azért verekszem, vagyok rossz ember és hauzdok, mert SZAR VOLT A GYEREKKOROM.... pfffff, Apám, ez a legszarabb amit valaki is mondhat. És miért? Mert én sose takarózom vele. Nem jut eszembe.

Tessék csak, én vagyok az élő példa hogy ez egy humbuk. Freud kitalálta hogy jaj, azért van ez meg az mert Anyád nem szeretett. Lószart. EZ a tömör véleményem erről. Van nap amikor eszembe jut, hogy szívesen sajnáltatnám magam, de nem a gyerekkoromért, hanem mert nem lehet nagyobb a fizetésem, nem vagyok vékonyabb vagy mert régóta nem láttam Abrahamot! :) Olyan dolgok miatt ami miatt bárki más. Jobb mintha meggyőzném magamat hogy nem lehet megbocsájtani, feledni, megbékélni. Hogy dühös vagyok-e azokra az emberekre akik ezt tették velünk ( nev. apáimra? ). Nem. Szeretnék egyszer leülni velük, hogy megmutassam hogy milyen csodás ember lett belőlem. Megmutatni hogy milyen okos vagyok, kedves, viccelődős, energikus. Én nem úgy hogy Nézd, ilyen lettem, akkor is ha te fasz voltál velem. Hanem hogy lássa hogy nem számított. Mert amilyen vagyok az belőlem fakad, nem lehet megváltoztatni. Ez a legmegnyugtatóbb érzés.

Jaj, eszembe jutott, hogy miért handázom ezt a sok hülyeséget most, mert ma a munkatársammal meg a haverjával söröztem, és valahogy kilyukadtunk a heroinos exbarátomnál. Persze hogy kiakadtak! Mindig mindenki kiakad az ilyen sztorijaimtól mint a gyerekorom meg a heroinos exbarátom. Tudom, persze itt az is játszik hogy én egy nyílt ember vagyok, nem dicsekvésből mondom el, hanem mert ilyen nem takargatós ember vagyok. Ha kisebb lenne a szám, kevesebbszer okoznék ilyen jellegű "botrányokat".

Egyedül Abraham előtt szégyellem ezeket. Lehet hogy van egy két dolog amit ha tudna, lehet hogy nem így nézre rám mint most. De ez azárt van persze, mert ő hellyel-közzel jófiú volt mindig.Én meg nem voltam mindig jó kislány.

Hol a fészkes fenében vagy más megint? Egy másik országban, lehet hogy nem a te hibád, de szétfeszít a harag, hogy itthagytál megint egyedül, szégyeld magad akkor is nincs miért, hogy tehetted ezt velem amit nem is akartál, amiről nem nem te tehetsz? Tudom hogy nem akartad és én mégis téged hibáztatlak. Megérdemled, én is hogy nem vagy itt. Fifty-fifty.

Kezdődött ott hogy egy hétig Abrahamnál voltunk, megvolt az évfoduló, szép volt, jó volt, csak egyszer végetért a hét, hazajöttem de már a buszon is forgott velem a világ, igaz akkor csak kezdődő pánikrohamommal küzdöttem ( ami amúgy nagyon rég volt ) úgyhogy ez még csak a hagyján volt. Hétfőn vizsga, aztán este elmentem megünnepelni a barátnőmmel hogy leérettségizett. Amikor leültem már éreztem hogy nincs rendben a gyomrom, de hát vizsgaidőszakban ilyesmin az ember nem lepődik meg. Csak hogy egyre rosszabb és rosszabb lett míg mondtam hogy oké, én bedobtam a törülközőt, hazamegyek. Persze az utcánkba úgy kellett beszaladnom hogy ne egy kiülős kerti kocsma előtt hányjak. Sose hánytam még utcán, ezt tudni kell rólam. Hazakullogtam, tovább hánytam, alig vagy 4 órát aludtam, tanultam, megint elment vizsgázni. A tanár annyira megalázott hogy abban az állapotban el is bőgtem magam. 3-mas adott, ezzel egyetlen hatalmas csalódás-élményt sikerült csinálnia az egész vizsgaidőszakomból, pedig az átlagom amúgy 4-es lett! Sose volt még ilyen jó, 8 tizedet javítottam! Jó esélyt lát mindneki hogy átvegyenek állami finanszírozásra. Ez lenne az egyik legnagyobb eredményem eddig az életben, mindenki nagyon büszke lenne rám. Remélem, kiérdemeltem végre egy ilyen elismerést.

Vége lett a hacacárénak a vizsgaidőszakkal, de én nem könnyebbültem meg, következő nap már émelygő gyomorra ugyan de mentem is dolgozni, megyek innmár holnap egyhuzamban 6-dik napja és most 8ig nyomom, egyszerre ennyit nem is húztam le sose. Mintha kilúgoznák a testem nap nap után, fáj a gyomrom, a lábam, a fejem, az egész testem fáj amikor lefekszem, amikor felkelek. A gyomrom annyira tropa, esélyes egy gasztroenteorógus konzultáció, én nem a vírusra gyanakszom most már egy hét kő kemény pirítos,kétszersült, gyümilé, tea, keksz diéta után, hanem laktózallergiára vagy egyébb emésztési megbetegedésre. Hurrá...már csak ez hiányzott pont.

Abraham pénteken reggel elment a NovaRockra azóta egy sms délelőtt/kora délután, egy telefonhívás este. Persze én már rég eljutottam abba az idegállapotba hogy ahányszor meghallottam a hangját egyből elkezdtem bőgni. Anyu sem hívott fel 3 napja, ennyire érdekli hogy mi van velem. Hiányzik a gondoskodás, hogy valaki azt mondja oké, minden rendben lesz. Abrahamnak mintha külön érzéke lenne arra hogy mikor menjen el a lehető legrosszabbkor. Mikor ne legyen itt, mikor legyen még annál is messzebb mint szokott. Tudom hogy nem vagyok óvodás akit át kell kísérni az úton vagy este megfürdetni, de most nagyon jó lenne ha itt lenne, lemosná este a testem és masszírozva megmosná a hajam, megtörölne, aztán ágyba bújtatna és finoman símogatva elaltatna.

Kb. a kialvatlanságtól, mert persze közbe szétszednek a barátaim és senkinek sem akarok csalódást okozni, elmegyek ide, oda, éjfél előtt nem fekszem de 5 max. 6kor kelek. Szóval a kialvatlanságtól meg a folytonos iszonyú hasi fájdalomtól eljutottam oda hogy most már bármikor képes vagyok bőgni, de kiváltképp a tömegközlekedésen vagy az utcán. Már megint...ilyen helyeken sírni művészet, én már megtanultam, amióta eljött a sírós korszakom, azóta ez is prímán megy, persze ha nem süt ezerrel a nap és nincs nagy napszemüveg a fejemen, akkor az egyetlen lehetőség a felszegett fej. Nem akarom hogy valaki megkérdezze, segíthet-e? Mert persze hogy nem, jól vagyok, csak széttrancsírozódtak az idegeim meg cafatokban lóg a lelkivilágom, de nem para.

Abraham évfordulónk alkalmából elvitt étterembe, ami sokkal meghittebb és izgalmasabb volt, mint hittem hogy lehet. Aztán azt mondta, hogy válasszak, vagy egy bizonyos táska a netről vagy egy gyűrű. Hogy képes valaki ilyen ellentétes dolgokat kiválasztani? Ezt így önmagában én már nem is kommentálnám, mindenki ízlegesse a konrtrasztot! Aztán először én a gyűrűt válaszottam. Amikor legutóbb skype-on megemlítettem neki hogy akkor ha lejön, megvesszük a gyűrűt ugye, pontosan olyan lehangoló arcot vágott, hogy köszönöm, most már nem kérem se egyiket se másikat. Tartsa meg a pénzt, biztos jó lesz még valamire, nekem nem kell így semmi köszönöm, legalább nem kell majd egy következő veszekedéskor azt hallgatnom, hogy ő mimindent vett meg nekem....

Végül rájöttem, hogy a boldogság egy képlékeny kis füstfelhő amely ki be járkál a testemben hol fájdalmat hogy balzsamos símogatást hoz és soha, soha, soha nem tudom elérni, a boldogság érinthetetlen, nem kaparinthatod meg és tuszkolhatod magadba, csak reméled hogy ha elég niytott vagy, belédsímul és nem is megy el egy darabig. Remélni lehet csak, hogy a boldogságnak mindig lesz kedve visszajönni a rövidebb-hosszabb távollétei után.

Nem tudtam írni. Egy rohadt sort se. Rá se bírtam nézni a blogra. Sokáig nem fogtam fel hogy mit jelent, egészen mostanáig. Most hogy beléptem és rájöttem hogy azért kerültem a blogom, mert ez a hely, ahol mélyen magamba nézek és elmondom, mi van bennem, mi van velem, mit érzek blabla. És mostanság, azt hiszem, ez volt az utolsó amit akartam. Magamban nézni és felismerni hogy kicsit kicsúszott az irányítás a kezemből. Hogy vannak problémáim. Vannak problémáim az én tökéletesnek hitt kapcsolatomban, ami nem baj, sose gondoltam, hogy van valóság alapja annak amikor semmi de semmi nem zavar, nincs baj, se egy kis veszekedés. De ez most nem az. És nem tudom mit tegyek. Falakba ütközöm és nem tudom hogy hogy kell megoldani a bajokat és az a baj, hogy csak gyűlik bennem és gyűlik és a végén mindig csak taszítanám magamtól az egészet, Abrahamot, a kapcsolatot, mindent.

Abrahammal az van, hogy vannak a szavai, amik szépek, a kedves szerelmes sms-ek, meg az éjszakai telefonok, és vannak a tettek. Amikkel megaláz, megbánt, degradál, nem törődik velem. A szavak már nem elegek ahhoz hogy higgyek neki.

Azt játsza, hogy mivel ide költöztem hozzá, ő olyan nagy áldozatot hozott ezzel, hogy csak na, ezen túl neki nem kell megfeszítenie magát. Nem megyünk együtt nyáron semmien fesztre, bár megbeszéltük hogy Hegyaljára együtt megyünk ( szerinte amúgy semmi ilyet nem beszéltünk...) mert ő elmegy a csop. társával NovaRockra, én meg menjek le a SZINre mert az nem drága. Anyád. Lejön és el se megyünk valahova, én csak állandóan dolgozom, vizsgázom, tanulok, szükségem lenne valami kikapcsolódásra, ő bejelenti hogy a csop.társa elhívta kerti partyra. Jah, én nem lettem meghíva, a Drágám nem is vetette fel, hogy elmennék-e vele, vagy valami, és csak egészen későn derült ki hogy jah, ez nem is itt lesz, hanem valahol alsóröcsögepusztán valami faluba, vonattal mennek, ott is alszanak, majd jön valamikor! Kösszi, baszódj meg. Persze nekem az összes ismim kifújt, tanul, alszik hagytam mán, szóval én a tegnap estét itthon töltöttem. Nice. Mondom menjünk valahova, hát ő nem úgy készült, most még vizsgaidőszak van...jah, akkor itthon kell ülni és nem lehet elmenni sehova. Ezer éve nyúzom hogy járjunk el kettesben ide-oda, szart se érdekli. Arról szólnak az estéink, hogy itthon ülünk és tv-zek ős számítógépes játékokkal játszik, vagy fordítva, vagy épp tanul valamelyikünk.

Eljutottam arra a pontra, hogy nem kívánom, hogy ha csak nincs az hogy egy hétig nem látjuk egymást akkor nem akarok szexelni és ez régen nem volt így. Régen minden nap akartam min. 3x. Igaz, állítólag ( betegtáj.-ban benne van ) a gyógyszer is csökkenti a libidót, ha az az oka, akkor baszódjon meg, elég szar.

Legszívesebben néha a fejéhez vágnék valamit. A múltkor megemlítettem neki, hogy az a lány, aki az egyik közösségi oldalon folyton írogat neki, engem eléggé lenéz, meg semmibe vesz és nem csak én tudok erről, hanem mások is, nekem ez megalázó, erre Ő : őt nem érdeklik ezek a gyerekes dolgok, leszarja a Szegedi kocka fejű gyereket akik tudnak erről és különben is, ezt a lányt régebb óta ismeri mint engem! o.O Nah ez volt a vég! ( ez amúgy egy skype-os beszélgetésünk volt mint a következő is ) A másik, mondom neki, hogy akkor majd most már hogy szünet lesz, menjünk el Pestre az állatkertbe mert még sose voltam, csak először nem azt mondtam hogy menjünk, hanem hogy vigyen el, de persze nem úgy értettem, hogy fizessen mindent, erre Ő rögtön, hogy oké, nem nem ő fogja fizetni, mondom ok. nem is gondoltam, mostanában ha nem vette volna észre, nem is szorulok rá, nem kell fizetnie semmit nekem, erre a fejemhez vágta, hogy nem kell fizetnem lakbért, mondom neki, hogy azt nem neki fizetem, hanem Thomaséknak nem, meg hogy a táskám is ő vette, meg a cipőm. ( a cipőt amúgy hozatta, neki nem került pénzbe, az apja cipész, csak bement egy ismerősük boltjába és levette a polcról ). Hát akkor anyád, minek vetted meg, mondtam, akkor ne vegyen nekem semmit az évfordulónkra. Véletlen se. (amikor ezt mondtam, persze lecsapta a skype-ot és nem beszélt velem egy ideig ). Jah, amúgy meg az első évfordulós ajándékom az lesz hogy elvisz egy étterembe. Mert nállunk már ez is nagy szám, hamburgerezni se megyünk el együtt, van egy kínai a sarkon ahol lakunk, az utcában, 3 hete megígérte, nem is egyszer hogy elvisz, nem vitt mert egy sóher faszkalap. Tudom hogy emiatt. Mert tudja hogy most le vagyok égve, nem tudnám kifizetni a kajám.

Még 2 héttel ezelőtt meg voltunk egy koncerten, ő végig a pultnál ült, én mentem, megkerestem a barátaink, ő meg ott elvolt, néha odamentem, megpaskolta a fenekem, adott egy puszit, aztán ha sokáig voltam ott megkérdezte hogy a többiek? Szinte egész este külön voltunk és szerinte ez volt hosszú ideje a legjobb bulija. Ahol le se szart engem és a barátaim azt kérdezgették, hogy minden rendben van-e amúgy mert a pasim felém se bagózik. Amúgy is úgy viselkedik velem az utcán vagy szórakozóhelyen mintha nem is a pasim lenne, vagy legalábbis hajlamos erre. Ha elmegyünk egy szórakozóhelyre, akkor ha barátai ott vannak, velük van, néha összefutunk, szájra puszi ennyi. Voltunk egyszer egy koncerten, arról szólt az egész, hogy ő mocskosan berúgott és mivel az egyik kedvenc zenekara volt az első sorban táncolt, én meg hátul álltam lány ismerőseimmel, aztán meg részegen össze vissza dajdajoztak. Amikor mentünk haza és ömlengett ott nekem, hogy mennyire szeret, akkor is azt éreztem, hogy segget csinál a szájából, a szerelem nem itt kezdődik. Ez nem csak egy a sok buliból, szinte minden bulin ilyen. Vagy ez vagy a pultnál ülős.  Nyilvánosan nem lehet sokszor szájra puszit adni neki, tilos a legkisebb nyelves csók is, az ölelkezés pláne, nem is kell mindig fogni a kezem az utcán, az ismerőseinek sem bemutatni ha találkozunk velük.

Majd elfelejtem, valamikor kb. egy vagy két hónapja mondtam nekem boldogan, hogy feltetheti iwiw-re egy képemet? Aranyos nem? akkor már vagy 9 hónapja jártunk. Egészen addig nem volt rám utaló jel az iwiw-ven. Az se volt kinn hogy kapcsolatban, nem amúgy én se vagyok híve a iwiw-es ömlengésnek, de 9 hónap után azért nekem leesett az állam. A másik oldalon is amúgy úgy kértem meg fél év után, hogy had már légyszi, tegyen már ki rólunk egy képet. Azóta van. Egy kép rólunk az oldalon. köszönöm.

Jah és persze, senkinek ne legyen kétsége afelől hogy amikor kicsit próbálom neki ezeket mondani, hogy nem így kéne, vagy én így szeretném, akkor egyből: " Ha nem tetszik, költözz el." vagy mondok valamit " Jó akkor pakold a cuccaid, igaz nem tudom hogy hova mennél, a híd alá?", mert ugye engem Anyu kicsit kirakott egy éve otthonról, Apukámnál meg nem lakhatnék, max. nev. anyámnál de hát akkor előbb kötném fel magam, igaz Anya mindig azt mondja, hogy ha baj van, menjek haza. Persze. Kicsi a rakás az a lakás így is. Néha már tényleg úgy vagyok vele, hogy akkor bazd meg, hazamegyek, ki a faszt érdekelsz. Bunkó fasz.

Tegnap elmeséltem ezt msn barátnőmnek. Totál leakadt, mert hogy ő azt hitte, hogy nekünk, azaz nekem milyen jó meg szép meg tökéletes a kapcsolatom stb. Hát mondom annyira nem, meg eddig jól bírtam az ilyeneket mint hogy akkor költözz a híd alá stb. mert erős az idegzetem, de lassan érzem hogy többet bánt meg így meg a tetteivel, mint ahányszor azt mondja hogy szeret. Nem tudja kiváltani, már nem.

Most először érzem azt, hogy inkább menne haza, meg hogy nem fogok sírni amikor szerdán elmegy, nem fog hiányozni, sőt, örülök hogy elmegy és nincs kedvem felmenni hozzá jövőhét utáni héten az évfordulónk miatt. Leszarom az évfordulónk.

Amúgy szeret. Szeretem én is. Nem tudom. Kibuktam sok mindenen, amit nem lehet megbeszélni vele, amire besértődik vagy mehetek a híd alá, csak ez van.

Tudom, sokszor mondja, hogy mindig telhetetlen vagyok, ami épp van az nekem sose elég, mindig többet meg jobbat akarok. Lehet hogy ez is csak ilyen, hogy az amit érzek csak a saját elégedetlenségem miatt van, hogy nekem sose elég jó semmi. Őszintén azonban tudom hogy nem így van. Csak azt nem tudom, mit a fenét is csináljak most?

Hogy megy ez? Van olyan, hogy nem tehetsz semmit, elindulsz haza, elindulsz egy lakásba ahol nincs senki? Senki nem vár, senki nem köszönt, senki nem mesél neked a napjáról vagy te neki magadéról? Hazamész és semmi sincs körülötted.

Én nem tudok efelett napirendre térni. Nem tudom szeretni a lakásunk amikor senki sincs otthon, amikor egyedül kell aludnom, minden zajra, neszre felriadok, rémálmaim vannak, nem vagyok éhes. Nem tudok létezni egyedül. És nem tudom hogy ez baj-e?

Életem mindössze első 7 évét töltöttem relatíve egyedül. Azóta két testvérem született, 7 évesen egy öcsém és 14 éves koromban a húgom. Évekig az öcsémmel laktam, öcsémre sokat vigyáztam, ovis korában már én vittem, hoztam, játszótérre mentem vele, rengeteget játszottam vele. Amikor a húgom megszületett már én dajkáltam, etettem, fürdettem, bölcsibe vittem, babakocsiban annyit de annyit sétáltattam. Végignéztem ahogy felnőtt Anyu és az én kezeim között. Mai napig Anyunak is szólít, mai napig imád az ő tiszta szeretetével, ahogy az öcsém is felnéz rám és szeret az ő szégyellős fiú módján. 19 évig sose voltam egyedül, mindig volt aki meghallgatott. Mindig volt valaki mellettem, figyelnem kellett rá és ő figyelt rám. Most pedig azzal kellett szembesülnöm hogy lassan felnövök, de egyedül nem találom a helyem. Talán ez furcsa, talán megvetendő. De valóban normálisnak kell lennie annak hogy nyugodt legyek amikor egyes egyedül vagyok? Ez az állapot tényleg normális? Itt nem a félelemről van szó igazán. Hanem a hiányról, az eszeveszett hiányról bennem amikor egyedül vagyok. Persze több napra gondolok, nem órákra.

Senki nem veszi észre hogy ha egyedül van, minden olyan távoli? És még ha nevetek is valamin, vagy ízlik az étel, vagy tetszik a könyv amit olvasok, mégsem az igazi. Talán megint csak kicsit kijött az üldözési hajlamom és kicsit sok minden van a vállamon, s amikor egyedül vagyok akkor úgy tűnik hogy nem tudok majd megbírkózni vele. Amikor egyedül vagyok, igen, hiányoznak a testvéreim, az Anyukám és persze Abraham.

Abraham akit mindig várnom kell vissza. Aki egyre tovább és tovább fog otthon maradni Minél hosszabb és hosszabb időre fog elmenni, annál jobban sajnálok minden nem vele töltött percet. És hogy miért? Mert meg fogunk halni. Akármikor, akárhogy de meghalunk, és akkor már nem lehetünk többet együtt. És én sajnálom ezt. Sajnálom hogy a múltkor este azt mondta hogy ő már nem lángol úgy. A szerelme most is ugyanolyan biztos, erős, sőt, most már ott van benne az otthonosság, a bizalom, a meghitt béke. Szeret. De Én még mindig égek. Ég a bőröm, a szívem, a szemem, az ajkaim, ég a testem egyedül az ágyban annyira perzselő a hiánya. Dübörög a szívem amikor vasárnap hazajön és már a lépcsőházban hallom a hangját. Ahogy szeretkezünk, ahogy hozzám ér és remeg minden porcikám újra és újra. Pont mint a legelején. Kicsivel sem kevésbé. Én még mindig lángolok érte, benne miért múlt ez el? Hogy múlhat el ez az érzés csak úgy? És akkor az ennyémmel mi van? Az miért nem múlt el? Ha az a lángolás elmúlt, elmúlhat más is?

Szomorú, de ennek csak számomra van jelentősége. Csak én érzem ezt és csak bennem van, tovább már nem tart, elhal velem ez a csodálatos dolog amit ketten hoztunk létre. Ahogy elhalt eddig is ezernyi és milliónyi szerelem a világon, nyom nélkül. Elhaltak a csókok, az ígéretek, az érintések és a boldogság, az emlékek. Nem maradt semmi, csak a halvány lenyomat a mi tudatunkban, hogy tudjuk, sokan szerettek már előttünk is. És majd szeretnek utánunk is. Amikor mi már nem leszünk, és senki nem emlékszik ránk. Rám és Abrahamra, az aranyos, hülye becenevekre amiket egymásra kitalálunk, a szavainkra bizonyos dolgokra, amiket csak mi értünk, a estékre, a birkózásokra, az együtt fürdésekre, a sétákra a szeretkezésekre. Semmire sem.

Valójában nem számít semmi sem, semmi csak ez. Hogy ez ilyen jó. Ilyen nem lehet semmi más. Nem lehet a szerelemnél és a szeretetnél semmi sem jobb. Se a pénz, se a hatalom se semmi. Talán lehet valami velem, pszichiáternél sose jártam, se pszichológusnál hogy tudjam, a netes teszt szerint pedig Bordenline vagy hogy hívják szindrómám van mint József Atesznak volt...no comment.

De csak menjen mindeki haza. Nézzen azokra akik otthon várják és hagyja hogy elteljen a szeretettel. Elteljen azzal a jóleső, meleg érzéssel hogy nincs egyedül. És aki egyedül van? Ne keresse az okát, hogy miért történt vele ez. Keresse azt aki majd várja őt este amikor hazamegy. Mert nem vagyunk mi mind annyira jó, tökéletes és kedves emberek mint szeretnénk, de aki szeret minket, azt ez nem érdekli. És valaki mindig szeret minket.

Amúgy igen, lassan orvosi papírom lehetne a szentimentalizmusomról...

Nem tudom mikor kezdődött pontosan, amikor finoman, lassan és csak picit fájóan elkezdett felszakadozni az sok a szívembe rakódott fájdalom meg harag. Hogy mikor kezdtem el szeretni? Szeretni magam, szeretni a családom, szeretni élni, szeretni egészségesnek lenni, normálisnak lenni, szeretni tervezni, hinni? Mert nem számít. Mert csak megtörtént. Mert egyszer csak megszelídültem, megenyhültem, megnyugodtam, megértettem sok dolgot és elfejtettem sok borzalmasat. Napról napra rácsodálkozom az életemre, arra a sokminden csodálatos dologra ami megadatott nekem. Napról napra rácsodálkozom arra Aki vagyok és Amim van. Most ahogy írok csak az bosszant hogy nem tudom megmutatni hogy milyen érzések kavarognak bennem, mert nem tudom elmesélni az egész múltam, a lelkem hogy érthető legyen.

Például: Hogyan mondjam el hogy mit jelent nekem hogy a minap bementem a Nike outletbe és vettem magamnak egy Levis topánt (érts. ez a most divatos kerek orrú, lapos talpú cipő) 6000 forintért. Csak úgy odaadtam a bankártyám és kifizettem. Amikor hazajöttem vágódott belém hogy ez nem lehet igaz. Nem lehet igaz hogy tényleg, még csak el sem kellett gondolkodnom rajta hogy megvehetem-e vagy sem, még csak meg se fordult a fejemben hogy emiatt nem lesz pénzem valamire. Bementem és volt pénzem megvenni egy márkás, 6000 forintos cipőt. Csak úgy, maganak mert szükségem volt rá az tény, a szandál és a téli Umbro sportcipő között nem nagyon volt átmenet és akartam valami nőcis, uniform, trappolós kis cipőt amiben nincs olyan melege a lábamnak. Bementem és megtaláltam a tökéletes cipőt ( tényleg nagyon szép, fekete gumiorra van,  fekete talp, kis fehér csík körbe, az anyaga meg vászon és fekete fehér szövésű anyag, olyan fazonú hogy felveheted szinte mindenhez). Hogy mondjam el hogy azelőtt nyáron 1000 forintos tornacipőkben jártam, meg 1500 forintos kínaiból való vietnámi papucsban? Télen meg ezer éves cipőkben. Szegények voltunk.

És tény, hogy sokat, eléggé,igencsak sokat dolgozom érte. Kelek 5-kor meg 6-kor hogy bemenjek dolozni 3/4/6/8 órákat majdnem minden nap. Sok lemondással jár. Sokszor nem mehetek el bulzini a többiekkel hétköznap emiatt. Sokszor ( mint most is, amikor már péntek este óta sorozatban csak 5 órát tudok aludni ) alig állok a lábamon délután, alig látok a fáradtságtól és fáj a fejem mint az őrült. De azért az élményért megérte.

Vagy mint Május 1.-én. Elmentem két barátommal a vursliba, és 600 forintért 2 perce bevágtunk magunkad dodzsemezni! Ami amúgy bazi jó volt és kislány korom óta imádom! ( jó hát most Istenem, lehet hogy 20 évesek vagyunk, de nnaaahh, dodzsem,Dodzsem !!!), vettem egy fini székely lángost 400 forintért, aztán meg ittam egy doboz sört. És ez mostanában így megy. Hogy nem kell aggódnom, hogy valamit nem tudok kifizetni, hogy nincs egy sörre se pénzem, hogy a boltban tényleg csak a májasra futja. Vehetek zöldséget, gyümölcsöt. Így is sokba kerül nekem, de sokat spórolok, nem veszek édességeket, rágcsát, csak ami kell. A következő fizetésemből veszek egy hajvasalót. 3 éve nem sikerül venni. Tudom, hogy nem az vagyunk amit birtoklunk, azaz hogy igen, de nem ez kellene hogy meghatározza hogy mennyire vagy boldog, mert hát nem a putriba laktunk meg egészséges vagyok. De ha nem voltál már igazán szegény, ha nem éltél hónapogik vajas pirítoson meg májas kenyéren, nem tudod mit beszélsz. Ha nem volt még olyan élményed, hogy hétről hétre elmész a barátaiddal találkozni és te vagy az, akinek még egy sörre sincs pénze akkor nem tudod felfogni hogy milyen ez nekem. Ha nem volt karácsonyról karácsonyra az hogy az amúgy gazdag apád ( akivel persze nem te élsz együtt, hanem a bátyád...mert ő az elsőszülött fiú, ő örökli a házat és ő kap meg mindnet amit te nem ) ad 20 000 forintot, amit arra kellett költened hogy vegyél új zoknikat, bugyikat, legalább egy új gatyát meg valami pólót meg felsőt meg valami cipőt amit amúgy kizárólag csak a kínaiban és a túrkálóban vettél. Soha nem másra, csak hogy legyen mit felvenned. Meg hogy legyen egy táskád a suliba. A túrit amúgy meg imádom., mert vannak igényesek, meg olyanok ahol bazi különleges cuccokat lehet kapni. Olyan szar, gagyi, ortopéd v. nevetségesen drága dolgok vannak az üzletekben, hogy felüdülés bemenni egy turiba ( nekem legalábbis, addig amíg nincs pénzem  a H&M, C&A meg a Zara meg has. helyeken 5-6000 forintot egy felsőért otthagyni...).

Meg lehet ezt érteni? Lehet ezt éreztetni? Hogy milyen érzés nem olyan nagyon szegények mint egész eddigi életemben?

Hát mert senki se lehet olyan tiszta és állhatatos, meg dolgos meg nyugodt meg miegymást mint ezek a fura, ( agymosott ? ) lánykaraterek a mesében! Vagy csak én nem vagyok az és ez az egész méltatlankodás az én elszúrt személyiségem miatt van? Szerintem kicsit mindkettő, ha már elkezdtem erről beszélni. Mert hogy a mesében ugye a lánnyal minden rendben van, nem keseredett meg, nem depis, nem lett dohányos, kicsit alkohol és gyógyszerfüggő. A mesében mindent kibírnak, átvészelnek, elvannak magukkal és a végén megjön a daliás herceg, na ő aztán nem kérdez, nem nézeget nem feszegeti a múltat csak fogja a csajt, szerelmet vall neki és úsgyi. Az ám...

És hogy ha nem az Óperenciás terngeren túl ott ahol a kúrta farkú malac túr éltél akkor semmi se megy ilyen egyszerűen. Mert nem bírtál ki mindent, nem voltál állhatatos, tiszta, szófogadó és megtörhetetlen. Rossz dolgokat tettél, magaddal, másokkal, törvény is szegtél ( jó, azért nem fegyveres rablást követtünk el szombat este buliból, még csak lopni se lopkodtunk soha...) és bántottad magad meg körülötted kb. mindenkit aki élt és mozgott. Ahogy téged régen...Nah aztán kezdted kinőni a kamasznyavaját és perspektívaként kezelni a 18 éven túl életet az öngyilkossággal szemben és megnyugodtál. És aztán egyszer csak találkoztál a Daliás herceggel aki azért kérdezett párat, de aztán csak szerelmet vallott. És hogy mi lett aztán? A rút kiskacsa nem volt rút többé, de kb. néha furán érezte magát. Mert tudta hogy az Üvegpalotában nem szép dolog gyógyszerezni és inni ( mondjuk hamarabb leszokott erről a baromságról, amit komolyan el se kezdett), nem szép csúnyán beszélni, szakadtan járni, megbántani másokat, ajtót csapdosni, és a Daliás herceggel is szépen kell bánni. De ezt nem tudta, sose látta hogy kell és néha olyan erősen görcsöl hogy mit is tesz hogy semmi se megy, semmi se tűnik őszitének, semmi sem tűnik egyszerűnek.

Rájöttem, hogy azért vagyok mindig ilyen fáradt, mert 4 évig úgy tettem mintha én lennék Kurt Cobain meg a lökött neje gyereke lennék, mint egy törvényenkívüli, aztán hirtelen meg már nem is tűnt annyira nevetségesnek a kertes ház gondolata, meg hogy gyereket szűlni nem csak véletlenül teherbe esés miatt lehet. Az nagy helyezt, hogy én nem voltam mindig jól, nem tettem mindig jól a dolgokat, nem hoztam sok jó döntést a múltamban, főleg ha saját magamról volt szó. ÉS most csupa olyat kell hozni. És én nagyon keményen dolgozom. Keményen küzdöm, építem fel magamban az eldobott, eldugott is darabokból azt a lányt aki hamarabb is lehettem volna ha nem kényszerítettem volna magam életem egy egy szar epizódja után mellékvágányra. És mind ez miért legfőképp? Mert a kemény munkának úgy érzem hogy van gyömülcse, és mert nagyon szeretem a Daliás hercegem. És vele akarok élni örökre. Hülyeség, de nem kell más. Még mindig annyira szeretem, biztonságban érzem magam vele, kívánom, megnevettet, hafelbosszant mégis kibékülünk újra és újra és melegen ölelkezünk mert szétfeszít mindket a boldogság ha egymást közelében vagyunk

Jó lenne ha végül minden csak egy kicsit, de mesésen végződne...

Ez tényleg felkavaró dolog. Amikor álmodban nem a barátoddal hanem valami ismerőssel vagy idegennel csókolózol és kívánod és álmodban majd kiugrik a szíved és kiszárad a szád és wáwáw. Aztán felébredsz és ott van jelenlegi életed szerelme. ÚÚÚ... olyan kínos. Nekem. Rossz érzés, szégyellem magam, mintha megtettem volna, mintha tehetnék arról, hogy mit álmodom, mintha ezek valami letagadott, elfolyott belső vágyak lennének. Pedig nem így van, tényleg nem.

Ma volt csalás is talán meg horror is. Mert hát már vagy 10 napja csak plátói a szerelmünk Abrahammal bizonyos okokból, esedékes is volt ilyet álmodni biztos. Nem tudni hogy Abraham volt-e a férfi az álmomban vagy sem, vagy ő volt vagy valaki aki nagyon hasonlított rá. Egy házban voltam ami nem az enyém volt hanem egy kedves idős hölgyé, aztán megjelent A Férfi és engem akart, én meg nagyon be voltam zsongva, álmomban megcsókolt én meg kvázi elájultam és elmentem egyszerre a dologtól, aztán meg meg akarta ölni a kedves nagymamát, én meg nem akartam neki ellentmondani, nehogy ne legyen szex. Beteges, igen.

Csak úgy eszembe jutott, mert nem először volt, hogy nem Abrahammal voltam álmomban valami testi kontaktusban. Persze az élő életben nem tudok ilyet elképzelni senkivel, soha nem fantáziálok máról csak róla.

Ahogy most is. Hüm-hüm. Nagyon nagyon hiányzik. Rettenetesen, borzalmasan, erőt próbálóan. Azt akarom, nagyon, dúrván, tele van a fejem mocskos fantáziálással, úgy érzem hogy egyszerűen szétrobbanok, teljesen a hatalába kerített ez az érzés és már Abrahammal is alig tudunk másról beszélni csak erről, hogy mennyire akarjuk egymást.

De már csak egy napot kell kibírni, csak egyet..egyetlen egyet.

Nagyon nagy hülye vagyok. Mindig azon aggódom, hogy miből fogok megélni. Rájöttem. A múltkor az indán vagy az indexen láttam egy videót egy srácról, akinek folyamatos rémálmai voltak, nem tudták pszichiáterek sem kikezelni belőle és autodidakta módon elkezdte lerajzolni őket. Persze marha gyöngyörűek a képei. Annyira hogy tudom, én ennyire nem vagyok majer. De rémálmaim azok vannak. Szinte minden este amikor csak álmodom, éerőszakos, véres, horrorisztikus álmaim vannak. Ez kb. egy éve kezdődött és azóta tart rendületlenül. Semmi alapja nincs, ezer éve nem néztem véres horrorfilmet vagy valami, nem is olvastam semmi ilyet, de ezekről a felkavaró álmokról már máskor is beszámoltam, de a mait le kell írjam, mert frenetikus volt és elgondolkodtam azon, hogy leírom ezeket a sztorikat, lehet megvenné valaki.

A tengapi is eszembe jutott: barátnőmmel éjszaka egy fiú vezet minket fel egy vasemelvényre ami marha magas ( nem tudom miért mentünk éjszaka akárhova is, nem tudom mit kerestünk ) és épp csak egy kicsi holdfény van. Ahogy a tetejére értünk, úgy éreztem, mintha egy inka építményen álnék. Éreztem körülöttem a füvet, a zöld növényeket, szóval felmentünk de  aztán nem láttam lefelé vezető lépcsőt vagy akármi mást se ( nem tudom min jöttün fel ) csak sík, meredek falak futottak lefelé. A srác eltünt a barátnőm meg aki amúgy az életben is rossz látó ( konntaklecsét hord ) azt hitte hogy van ott valami lépcső, arra ment és lezuhant.

Hát ennek se volt sok értelme. De a mai zombis volt, úgyhogy húha!

Mai: maguk a zombik nem voltak ilyesztően véresek, rothadóak, minden rendben volt az emberek ruhájával stb. csak a a szemük meg az arckifejezésük volt egy kicsit ijesztő. Nah de a lényeg, hogy tudtam hogy nagyon gonoszak meg rosszak és nagyon valószínűen meg akarnak ölni. Másokkal behúzódtunk egy földszintes irodába. Hátulról is volt üveg az ajtóban és láttam ahogy jönnek. Egy ajtót nem lehetett bezárni mert nem volt kulcs, azt kitámasztottam egy kisebb szekrénnyel, a kövi ajtót már be lehetett zárni ( érdekes hogy olyan régi fajta vaskulcsok voltak minden ajtóban az álmomban, nem a ami modern lapos kulcsok ) aztán előre mentem ott feküdt mindenki az üres irodarészben ( kb. csak egy titkárnői pult volt benne fából) a szürke szőnyegen., A másik fal azonban szinte tiszta üveg volt. Volt egy nem üveg műanyag ajtó, azt sem lehett zárni csak kis kampó volt rajta amit be lehetett akasztani, aztán volt egy zárt üvegajtó, meg volt az a sok nagy ablak, rajta a műanyag rolettábal amit lehet fel le húzni meg csavargatni is. Ott volt Abraham, ő is és mindenki más is a földön feküdt. Aztán egyszer csak megjelent egy örült tekintetű agár kutya, ami elkezdett nekirohanni az üvegajtónak. Vagy 3x lepattant mire betörte az üveget és akkor úgy rebbentek szét az emberek mint a galabok ha bedobsz valamit közéjük. Aztán Abrahamat elveszítettem, és egy kedves idős házaspár házába kerültem, az ablakukból ráláttam a saját haázunkra ( ezt se értem, Anyué volt a ház, azaz a mienk de marha lepukkantnak nézett ki ) és Anyuval beszéltem mobilon, aki azt mondta, hogy maradja ott meg szarjam le a házat, úgyis szarul néz ki, nem lehet semmit kezdeni vele, meg hogy ismeri az öregek lányát, egyszer amikor nálluk volt valami ünnepség, és hogy a lány vigyázott valami rokon gyerekekre aztán amikot elfáradt akkor összetolt 2 ágyat és azon aludt ( ez most hogy jön ide? ). Amúgy az öregek háza is kicsit le volt pukkanva, belűlről penészfoltok voltak a falon, az öregek meg kicsit őrültnek tűntek és én azon gondolkoztam hogy odaköltözzem-e. Ez volta vége, mert aztán Abraham ( a való világban ) megfordult az ágyban és erre felébredtem.

Komolyan olyan majd minden este ( azért van olyan hogy nem emlékszem hogy álmodtam volna ) ilyenek mennek. Már olyan szinten vagyok hogy most is felébredtem és kérdeztem Abrahamot, találja ki mi volt az esti műsor, mondta hogy ugye nem? ( totál kivan attől hogy mindig ilyen erőszakosak az álmaim, főleg amikor én is úgy meg vagyok ilyedve hogy sírva keltem fel ), mondom neki, Zombis! Erre ő csak forgatta a szemeit aztán melegen megölelt. Nagyon nem bírja hogy ilyeneket kell álmodnom folyton. Én se, de mit csináljak? Nem tudom megállítani. Úgy hogy azon kezdtel el gonolkodni a festő srác nyomán, ha már azzal vagyok megverve hogy ilyeneket álmodom, akkor talán meg kellene írni vagy valami, valahogy hasznosítani. 

Amúgy nem hiszem hogy érdekelne bárkit is. Kár. Legalább nem lenne ennyire haszontalan ilyeneket álmodni.

Néha azt sem tudom hol vagyok. Körbenézek a lakásban és nem tudom hogy kerülhettem ide. Fekszem Abrahammal az ágyban és nem értem mi történ Velem? Mi ez az egész körülöttem?

Persze nem rossz értelemben. Nem akarok máshol, mással lenni. Boldog vagyok itt. Boldog vagyok Abrahammal. Néha nem hiszem hogy lehet fokozni, de megsúgom...lehet. Nemsokára egy éve hogy együtt vagyunk. Kicsit félek ettől. Félek attól hogy Abraham félni fog ettől. Hogy megijed, hogy mi történik vele és másként fogja látni a kapcsolatunkat. Mégsem tehetek semmit, úgyhogy megpróbálok nem görcsölni az egészen még ha néha nehéz is. Az hogy én 20 vagyok és az hogy ő 20 valahogy nem egészen ugyanaz ( akárki akármit mond, a lányok korábban érnek és mivel nőből vannak, nem 100 pasit akarnak, hanem egyet, és nem véget érhetetlen bulikat meg kalandokat hanem klassz dolgokat csinálni azzal az egy pasival akit a szeretnek meg a biztonság és egyéb közhelyek..tudom...mea culpa. ) Az igazság az hogy már nagyon rég rájöttem az élet ezen alapvető kiszúrására velünk szemben! A nő egy férfit akar, érez, szeret, ragaszkodik, bíz, a férfi 100 nőt akar, élvez, elvesz, birtokol és elmegy amikor kedve van. Most miért? Nem, nem kell a fejemhez vágni, hogy ez meg milyen feminista duma, de azért a nagy számok törvényének keretein belül igenis igaz az elmélet! Az már tiszta szerencse hogy nem mindenki ilyen, szar is lenne az Élet. Csak hogy ha az ember lánya talál egy olyan klassz pasit, olyat, aki megengedi, hogy odaköltözz hozzá, akiről tudod hogy nem csak azért mondja hogy majd el fog venni feleségül mert le akar fektetni, mert akkor is mondja amikor már nem egyszer meg 2x feküdtetek le egymással, meg vicces, szeretne megvédeni minden rossz dologtól, felelősségteljes stb. akkor azért hiába szeretné, hogy felejtheti el, hogy a férfi akkor is csak egy férfi. Genetikailag arra kódolt ( állítólag ) hogy nem egy nővel, hanem vagy 30 másik nővel legyen együtt ( hülye fajfenntartás ). Amúgy meg nem tudom, nem tudok mindig hinni ebbe az elméletben. Néha azt érzem hogy valaki ezt csak el akarja hitetni velem, úgyhogy mellesleg nem szoktam nagyon átadni magam ennek és egy egy csalódásom nem A FÉRI  mint fogalomban való csalódásom jelentette hanem abban a férfiében, akit ismeretem.

Szóval ilyenkor egy lány már csak a megfelelő szocializációban bízhat, hogy az a férfi mégsem enged a mindenféle ösztöneinek. Ami egyébként annyira nem alantas mint a nők szeretnék állítani. Megcsalni valakit az alantas. De sok nővel lefeküdni szerintem nem az.

Nah de hagyjuk ezt. Csak úgy felizgatott hogy egy éve együtt vagyok valakivel. Sose volt ilyen és a kellemes érzéseken kívül más is kavarog bennem. Igen...mindig idegelem magam valamin. Jól látjátok.

Most épp marhára meg vagyok fázva megint amit iszonyatosan gyűlölök úgyhogy nagy vidám vagyok és ezzel igyekszem kigyógyítani magam mert vasárnap jön el a Nagy Nap! Az ajándék... Uram isten marha nehezen bírom ki! Alapból is kicsit nifo vagyok ( Abraham szerint, akinek 1 nap 3x az sok ) de most aztán meg úgy érzem mintha mindjárt felrobbannék és persze nem szabad elmondani de még csak elszólni se magam mert az nagyon nagy csalódás lenne és nem szabad nem kibírni addig. Ha már ezzel a dologgal nem bírtam ki az évfordulóig ami azért kellemetlen mert most gondolkodhatom, hogy mit adok az évfordulónkra. :S Valaki, valami ötlet? Nekem semmi. EZ lenne a nagy ajándék, de nem várok én ezzel még 1 HÓNAPOT! Haggyjál már...

Mindjárt jön a vizsgaidőszak és én elég nagy kakiban vagyok mert 4 órámra egyáltalán nem jártban be. Soha. A meló miatt leginkább úgyhogy most már eléggé rá vagyok izgulva az egészre, mert eddig nem nagyon érdekelt hogy mi van, most viszont az éreztem hogy kellett  volna többet járni. De ahogy drága Anyám mondja mindig  :" Ami elmúlt az már megváltoztathatatlan". Ezt azért mondta nekem különösen sokszor meg sokat aggódtam hogy ezt vagy azt tettem meg mondtam, meg nem tettem meg nem mondtam meg miegymás, sokat görcsöltem ilyeneken és mindig ezzel nyugtatott. Mára elértem azt a szintet hogy ha lekezdek valami nagyon idegeskedni akkor Anyu szavai jutnak eszembe és képes vagyok lehiggadni. Anyu klassz nő és mindig segít a tanácsaival.

Hát ennyi volt a mese mára, lehet igzgulni, hátha a kövi posztig történik valami felkavaró, megdöbentő stb. az életemben ( ne hogy valaki azt higgye, hogy meddő ötlet erre várni, mert ahogy ismerem az életem meg magam, simán becsúszik akármi akármikor...).

Jah és Mr. Kongás srácnak üzenem, hogy A**at hivogassad éjjel háromkor és pláne ne kötözködjél már hogy én ilyenkor alszom mert ez marhára nem abnormális csak szerinted mert épp be vagy szívva és/vagy rúgva. ( jó volt, tényleg isteni, azt se értettem hogy minek hívott amikor ezer éve nem is beszéltünk és mikor legutoljára találkoztunk, eléggé megaláztam csak lehet nem tudott róla mert akkor is be volt rúgva- majd máskor elmesélem!...).

És tudtam, hogy nincs menekvés. Apu felhívott, hogy Nagyapa visszakerült a kórházba. Nem voltam benn a múltkor, mert mire bementem volna meglátogatni, Apu mondta hogy hazaengedték. Alig tudott magáról. Aztán amikor visszajött a tudata, nem tudta hogy mióta beteg. Nem tudott semmit. A lelke kezdett elaludni, kezdett mindent elengedni. Láttam már ezt. Láttam Anyus Nagyapin. Láttam ahogy lehunya a szemeit egyszer egyszer, kinyitja de nincs benne semmi. Csak egy kérés...engedj el.

Amikor bementem abba a korházba, ahol egyébként 20 éve én születtem, tudtam hogy valami olyasmit fogok tapasztalni amit eddig még sose. Mert eddig még nem voltam felnőtt. Nem vittek el ilyen helyekre. Nem vittek el az "elfekvőbe" ahol a betegek le vannak kötözve mert ön és közvezsélyes rohamaik vannak, csontá-börré vannak fogyva és a szemük olyan mint egy űzőtt vadállaté. Vagy már az sem. Nem vittek el. És én se mentem ilyen helyekre önszántamból. Akkor ilyen a felnőttség? Hogy az ember elmegy egy ilyen helyre és ott talája mint egy kis béke és csend szigetén a Nagypapáját, lehunyt szemekkel, beesett arcal, nehezen véve a levegőt. Ugyanazzal az aranyos ősz hajjal, az egész életen át való fizikai munkától meggörbült ujjakkal. Mozdulatlan, nagyon nagyon fáradt testtel. Ahogy fogtam a kezét és néztem, ahogy megérintettem a fejét, megsímogattam a haját és puszit adtam neki, ahogy azt mondtam neki, hogy legyen jó és  vigyázzon magára, tudtam hogy búcsúzom. Nem a reménytelenség miatt, hanem mert szerettem. Hát elengedtem. Elköszöntem és sajnáltam, hogy nem mondhattam többet, hogy nem hallhatta éberen a szavaim, de azt hiszem, nem is kellett. Nem neki kellett mindez, hanem nekem. Benne hogy is lehettek volna elvárások? Nem egy olyan ember volt, soha nem követelt, soha nem láttam igazán haragosnak vagy gyűlölködőnek. Nem ilyen ember volt. Úgy hogy tudom, hogy tudja, köszöni szépen, azt mondaná, hogy nem kellett volna, de azért jól esik neki. Ennyi volt a vége.    Hétfőn kaptam a telefont hogy szombatról vasárnapra, hajnalban meghalt a Nagyapám. És nem sírtam. Akkor még nem. Egy bazi nagy kő esett le a szívemről. Hogy ilyen kegyesen elment, hogy nem szenvedett sokat és tovább. Hogy csak ennyi volt és nem több és ez már pont elég volt. Szerettem. Szerettük.

Holnap lesz a temetése. Ez az a rész, ahol szeretnék valaki más lenni. Olyan valaki, akinek van tartása, aki nem sír. De ahogy meglátom Aput, már zokogni fogok én is. Nem tudok majd tenni ellene. Anyu meg majd arról tart nekem szentbeszédet a kocsiban, hogy ne sírjak. Nem szeretnék, de mit kéne csinálnom, amikor a Nagypapám egy dobozban beteszik a földbe? Hagyjuk már...

És az élet megy tovább. Én és Abraham csodás napokat töltöttünk együtt, miközben Nagyapám már meghalt. De Abraham és a nálla töltött napok burokként vettek körül, megvédelmeztek a szomorúságtól, a magánytól, attól hogy azon morfondírozzak, hogy az élet egy szar, nem is ér semmit és hiábavaló, érthetetlen, morbid, szemét és minek is van az egész egyáltalán. Hanem azt éreztem, hogy bár még mindig nem békéltem meg azzal hogy nekem egyszer meg kell halnom és azzal sem hogy Abrahamnak is és hogy lehet ezzel vége mindennek és sosem találkozunk többet, DE az élet legyen akármilyen sunyi ésatöbbi Én  Benne Most végülis Boldog Vagyok! Megtaláltam a boldogságot. Azt ami olyan sok sok embernek nem adatik meg, nem sikerül. Azt amire mindneki sóvárok, amiért mindenki remél, harcol, szenved, feláldoz mennyi de mennyi mindent. Nekem meg van. Most van. Most még itt van. És hogy milyen? Olyan megdöbbentően jó , hogy nem érzem tőle a világ rosszait, se az időt. Nem érzek semmit, csak ezt a meleg, biztonságos, mosolyogtató finomat itt mindenhol.

Remélem, Nagyapa is érzi megint a boldogságot. Hiányozni fog. Megittunk közösen egy sört egyszer egy nagyon meleg nyári napon az ebéd mellett. Azt hiszem, erre mindörökre kitörölhetetlenül emlékezni fogok. Sajnálom, hogy nem lehet ott se az én se a testvérem diplomaosztóján, esküvőjén. Szerettem volna ha ott van. De persze leginkább azt szerettem volna mindig is hogy jól legyen, ne legyen sok gondja és ne szenvedjen kicsit sem. És most már így van. Nagyapa klassz volt, és az lesz mindig is. Vigyázunk magunkra, becs'szó, te csak ne aggód, minden rendben lesz. Szia

Szóval nem tudom mások hogy vannak vele, de én mindig, mindig marha türelmetlen vagyok. És a legviccesebb, hogy nem is akkor, amikor tudom, hogy én kapok valamit, hanem amikor én akarok adni valamit. Megőrülök 3x mire kivárom, hogy odaadhassam, annyira szeretnék örömet okozni. Nem azért, hogy ne legyek ideges hogy mit fog szólni az ajándékhoz mert az nem vagyok. Csak nagyon nehezen várom ki mire végre odaadhatom. Most is ez van és nem hiszem el, hogy mindez tényleg 21 nap + 7 napomba fog kerülni! Wáwáwáwá...

Okosabb női olvasóik a számból tudhatják, hogy tablettáról van szó, meg hogy hát ennyi idő múlva lesz okés a dolog. Ez az, amit Abraham már olyan régóta szeretne, ezért nem is mondtam el neki az egészet, mert meglepetésnek szánom ( igaz tegnap este nagyon a közelébe voltam, hogy kibukjon valami, amiből rájöhetne, de aztán sikerült füllentem valamit ami miatt biztos mást vár). Jó, istenem, annyira kamaszlányosnak tűnhet a sztori, ki kíváncsi erre? De basszus, mielőtt a férfiak azt hiszik hogy a nő legegyszerűbb és természetesebb állapota az hogy fogamzásgátlót szed és elvan mint hal a vízben, az hülye.  Akinek van esze, az alkalmi légyottokon is követeli a gumit, mert akkor nem érik meglepetések ( a legenyébbtől a legburtálisabbok át is) és egyékpént meg ha nem vagy elég gazdag akkor vagy kockára teszed az egészséged és kérsz valami őskövületnek számító készítményt ami magasabb hormonokkal és nagyobb mellékhatásokkal jár de nem olyan marha dárga mint a ami készítmények. Én is szájtátva hagytam ott 6000 fotintot. Igaz három havi adag, szóval havonta mindössze 2000 forintomba fáj, de akkor is. Azért ez szép pénz, valljuk be. Szóval nem megy az annyira egyszerűen, mint amilyennek tűnik. Meg kell hozzá vizsgálat is, de annak nagyon örültem, mert most igazán biztos lehetek benne, hogy jól vagyok, minden rendben és sikerült a TB által biztosított ambuláns rendelési berkekben egy nagyon jó orvost kifognom ami kb. 50 nőből ha 10-nek sikerül. A maradék 40 vagy szívja a fogát a bunkó kezelőorvosa miatt, vagy elmegy magánrendelőbe és vizsgálatonként kicsenget 10 000 forintot. Ilyen ez. Magyar egészségügy, ismerjük...

Lényegtelen, ez egy meglepetésem Neki és tudom, hogy ez bámilyen drága ilyen olyan ajándéknál többet fog jelenteni számára. És Ez a lényeg.

Am..igen, azóta azért a nagy para-hiszti-agónia dolog a megcsalás miatt elmúlt. Nem hiszem hogy van realitása annak amit gondoltam. És különben az egészben a konklúzió, hogy széggyelhetem magam azért az alantas cselekedetért, ami aztán az egész lavinát elindította. Ez csak az én erkölcsi szegénységemre és bizalmatlanságomra volt igazán bizonyíték, amit nagyon szégyellek. Meg nagyon bánt hogy tudom, ha megtudná, akkorát csalódna bennem, hogy biztos szakítana velem. Tényleg hajlandó voltam a kapcsolatunkat kockára tenni a piti kétségeim és kíváncsiságom miatt? Megdöbbentően nagy hülye tudok lenni...

Lassan el se hiszem, hogy ez Ez a bolygót, és én még mindig ugyanbbana valóságban létezem,mert annyira simán csúszik a kutatási gyakorlat, amennyire tavaly nem, hogy lassan vége is lesz tán, idő előtt, nem szétidegeskedve magam, boldogan és könnyedén. Anyám mennyire is szép volna, a jövő hétre mindent befejeznék és boldogan utazhatnék haza Abrahammal és szüleivel hozzájuk 4 nap abszolút semmitevésre, heverészésre, kajálásra, sétálásra, szexelésre! Légyszii...